Karácsonyi kaland!

- Hozd ide a díszeket, kérlek – kiált Key a nappaliból.

    - Előbb a fát hozd! – szól Onew is.

- Dehogyis, először húzd el a tévéállványt! – áll be a sorba Taemin is, nekem pedig szinte már felrobban a fejem a rohangálástól.

- Ha megengeditek, először befejezem a mosogatást! – kiabálok vissza, hogy mindegyik értse. Igaz, nem vagyok egy konyhatündér, de megbeszéltük Key-vel, hogy ő süt, én meg mosogatok vacsi után.

- Akkor siess! – parancsolgat Jonghyun, mire egy nagy sóhaj utá, folytatom a dolgom.

Minho, csináld ezt, Minho, csináld azt... Olyan vagyok, mint egy rabszolga. Öten vagyunk, de esküszöm, Key-n kívül senki nem csinál semmit. Minden Karácsony így kezdődik, mert az utolsó pillanatra hagynak mindent. Jonghyunnak és Onew-nak a feladata megvenni a fát, Taeminnek a helyét kell előkészítenie, Key általában kitakarít, én pedig a díszekért vagyok felelős.

 Ha normálisan megcsinálná mindenki a dolgát időben, akkor nem lenne utolsó nap ez a felhajtás. De nem, a karácsonyfa ma délután lett megvéve, a helye még kész sincs, én pedig ezek után szartam a díszeket odakészíteni. Mondjuk, mindenki tudja, hogy hol vannak, csak még ehhez is lusták. Key és én kitesszük a lelkünket is, hogy estére kész legyen minden, de egyszerűen képtelenség egyszerre főzni, díszíteni, és még nem tudom, mit csinálni.

A nappaliban a három jómadár csak ül, Key pedig a tévéállványt próbálja arrébb taszigálni, nem sok sikerrel.

- Basszus, nem lennétek képesek segíteni neki? – kérdezem tőlük, de senki nem foglalkozik velem. Mérgesen odatrappolok a szenvedőhöz, és egy mozdulattal arrébb tolom a bútordarabot, de olyan erővel, hogy a tévé is majdnem leesik. Erre bezzeg az összes felkapja a fejét.

- Finomabban, Choi, ez egy vagyon volt! – visít fel Jonghyun, ezzel csak még jobban felidegesítve.

- Engem annyira érdekel ez a szar, mint titeket a Karácsony – vágok neki vissza, mire elsápadva néznek rám.

- Minket érdekel a Karácsony – válaszol higgadtan Onew.

- Hát, nem úgy veszem észre. Key-n és rajtam kívül senki nem csinál semmit – tárom szét a karom, jelezve, hogy igazam van.

- Na, mert téged roppantul foglalkoztat ez a nap – emeli fel a hangját Jonghyun.

- Igen is… - kezdek bele, de a telefonom hangos csörgése félbeszakít.

 - Igen, tessék? – szólok bele a készülékbe, anélkül, hogy megnéztem volna, ki keres.

- Szia, Minho – hallom meg a bátyám hangját.

- Mit szeretnél? – kérdezem egyből nevetve, mert általában csak akkor hív, ha kell neki valami.

- Hát… el kéne játszd a télapót Larának – csendesedik el, közben hallom, ahogy nyitódik, majd csukódik az ajtó.

- Szóval azt akarod, hogy öltözzek pirosba – erősítem meg a kérését.

- Azt is, meg azt, hogy valahogy csempészd be az ajándékokat a házba, mint a filmekben – kuncogja el magát.

- Ahham… értem. Szóval másszak be a kéményen? – kérdezem én is nevetve.

- Oldd meg. Az ajándékok a ház előtt vannak, a kocsiban. Az udvarban vigyázz, mert a kutyákat szabadon engedtük. Le kell tennem – hadarja, és már szakad is meg a vonal.

- Mi történt? – kérdezi egyből Taemin. Szépen elmesélem nekik, hogy mire kért meg az én kedves bátyám, mire röhögve dőlnek ki a kanapén.

- Ez jó szórakozás lesz – tér észhez Taemin. – Menjünk öltözni! – szól rá a többiekre, akik egyből a szobáikba sietnek.

Egy kész mikuláscsapat áll a bátyám háza előtt. Én mikulásnak, a többiek pedig manónak öltöztek be, hogy ha lebuknánk, akkor legyen magyarázat, kik ők.

- Ott a kocsi, vegyük ki az ajándékokat – mutatok a fekete autóra.

Kommandó üzemmódba kapcsolva haladunk az autó felé. Jjong annyira beleéli magát, hogy még bukfencezik is egyet a földön, majd int, hogy tiszta a terep. A fejünket fogva indultunk utána, és próbáljuk nem elröhögni magunkat.

- Négy doboz van – állapítja meg Onew, miután benézett az ablakon.

- Az nem vészes – nyitom ki az ajtót, és kiadogatom a csomagokat.

A könnyebb résszel megvagyunk.

A következő akadály a két nagytestű kutya. A bátyám imádja az akitákat, ezért neki természetesen olyan van. Egyetlenegy megoldás van, mégpedig, hogy valakit fel kell áldozni az ügy érdekében.

Ne gondoljatok rosszra. Ezek a kutyák nem esznek embert, csak összevissza nyaldossák, meg ugrálják őket. Természetesen ez az ember… Onew. Ő szívesen vállalja a csali szerepét.

Egyszerre indulunk meg a kapu felé, és miután bejutunk, a két kutya egyből megindul. Onew elkezd futni előlük, ami vicces, mert körülbelül húsz méter után a földön köt ki. Nehezen, de otthagyjuk a társunkat, és a ház felé tartunk.

Természetesen, mint minden normális ember, az ajtóval próbálkozom először, ami zárva van. A következő próbálkozás az ablak, de az sincs nyitva. Tehetetlenül nézek a többiekre, akik úgyszintén megoldást keresnek. Lassan elkezdjük körbejárni a házat, mire észrevesszük, hogy az emeleti ablak nyitva van.

- Oda hogyan megyünk fel? – kérdezi kétségbeesett arccal Key.

- Így! – kapaszkodok bele az alsó ablakpárkányba, onnan pedig az ereszt fogom meg. Kicsit merész vállalkozás, de sikeresen eljutok az ablakig, ahol becsúszok a házba. Az egyik vendégszobában kötök ki.

Kis idő múlva Jonghyun is megjelenik mellettem.

- A másik kettő nem mer feljönni – közli velem.

- Ki gondolta volna... – csóválom meg a fejem, majd kihajolok az ablakon. – Menjetek az ajtóhoz, kinyitom bentről. – Közben integetek nekik, mire bólogatnak, majd elindulnak. – Menjünk! - indulok meg az ajtó felé.

A lépcsőig simán megy a dolog, innen viszont egy kicsit nehéz, ugyanis az egész földszint úgy néz ki, mint valami akadálypálya. Mindenhol csilingelő madzagok lógnak, a földön pedig játékok ezrei vannak elszórva.

- Ezt nem mondod komolyan – neveti el magát mellettem halkan Jjong.

- Hát, erre én sem számítottam – adom neki a választ.

Nagy nehezen elindulunk lefelé, de egy lépcsőfokot majdnem öt percig tart megtenni, mert lehetetlen testhelyzetekbe kell tornásznunk magunkat. Néha elveszítjük az egyensúlyunk, de nem érünk semmihez.

- Basszus, lent vagyunk – örül meg Jjong, mire sikeresen rálép az egyik valamire, ami sípol egyet. Mindketten mozdulatlanná dermedünk, és hallgatózunk, hogy nem ébredte-e valaki fel. Mikor meggyőződünk, hogy tiszta a terep, folytatjuk az utunk.

Majdnem fél óra alatt, de sikeresen eljutunk az ajtóig, ahol beengedem Taeminéket is.

- Azt hittük, sosem értek ide! – háborog Key, és mielőtt bármit is mondhatnék, nagy lendülettel elindul befelé. Nemsokára azonban csilingelő, sípoló hangok követik a lépteit, mire végre megáll egy helyben.

- Appaa – halljuk meg a kislány visítását, mire mind odakapjuk a fejünket. A következő pillanatban már a lámpa is felkapcsolódik, és a lépteket is meghalljuk.

- Gratulálunk, Key – mondjuk Jjonggal egyszerre. Gyorsan kikapjuk a dobozokat a kezükből, és a fához sietünk velük. Igyekszünk őket szépen alátenni, amikor meglátom a kikészített tejet és kekszet. Pont, mint a filmekben. Jonghyunnal a zsebünkbe nyomjuk a kekszeket, és éppen a tejet iszom, amikor Lara megjelenik a lépcsőn a bátyámmal.

- Néézd, appa, a mikulás! – mutat rám.

- Igen, kislányom, ő a mikulás – próbálja komolyan mondani, de közben majdnem elneveti magát.

- Jó kislány legyél, Lara, és menj szépen aludni! – mondom neki eltorzított hangon, majd az ajtó felé sietünk.

Kint futótempót veszünk fel a kapuig, ahol Onew a két kutya között fekszik, sáros és vizes ruhákban.

- Gyere szépen, mocskos kis manóm – nyújtom felé vigyorogva a kezem, hogy segítsek neki felállni. – Amint felhúzlak, spuri a kapuhoz! –tanácsolom neki, és ő egyből teljesíti is a parancsot.

Két házzal arrébb lihegve állunk meg.

- Hát, esküszöm, ezentúl mindent megcsinálok időben, csak ilyen ne legyen több – fújtatja Onew, miközben pittyegni kezd a telefonom.

Köszönöm szépen, Mikulás, hogy megtetted nekem! Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Mosolyogva teszem el a telefont, és újra elindulunk hazafelé. Még a karácsonyfát is fel kell díszítenünk, és az ajándékok is arra várnak, hogy odaadjuk őket egymásnak. Annyi biztos, hogy ezt az estét, nem fogjuk elfelejteni.