Meghódítalak 5.rész (VÉGE)

A hátramaradt másfél hét pont úgy telt, ahogy azt Taemin szerette volna, minden napra szerveztünk valami programot. A hazaérkezésünk utáni első nap moziba mentünk, ahol egy új vígjátékot néztünk meg. Már a film kezdete előtti reklámban megettük az összes kukoricát és csokit, így mehettem venni egy újabb adagot, aminek a felét sikerült az előttem ülő nyakába öntenem, nem kisebb vitát szítva ezzel. Taemin viszont jót röhögött rajta, igaz, nem őt cseszték le, hanem engem.

A második nap az állatkertet jártuk be, mert a századosom állítása szerint már olyan régen volt hasonló helyen, hogy azt sem tudja milyen. Hittem neki, hiszen Amerikában rengeteget dolgozott, és erre sem lehetett sok ideje, ahogy kirándulni sem. Ezt a helyet is nagyon élveztük, főleg, hogy semmi káoszt nem csináltunk. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, amikor Taemin kezéből kitépte egy kecske az állateledelt, így az egész egyszerre tűnt el, ami megviselte a kicsi szívét, mert a többinek is akart adni. Szerencsétlen állatot elszidta minden létező dolognak, aminek csak lehetett.

A többi napon túráztunk kicsit, vásároltunk. Vagyis ő vásárolt egy halom mindent, én meg csak tátott szájjal néztem, ahogy minden boltban otthagyott egy kész vagyont. Szerintem nekem az éves fizetésemet költötte el pár óra alatt, ha viszonyítani szeretnék.

Voltunk focimeccsen is, aminek nagyon örültem, mert imádom a focit, ráadásul az egyik kedvenc focistámtól aláírást is szerzett nekem, fogalmam sincs, hogyan.

Szóval tényleg fantasztikus napjaink voltak, rengeteg jó élménnyel. Viszont a kapcsolatunk nem sokat változott. Taemin egyszer sem hozta fel a tónál történteket, mintha valóban kitörölte volna a fejéből az egészet. Nem értettem, hogyan tehette, mert nekem egyfolytában az járt a fejemben. Főleg amikor együtt aludtunk, összebújva, mint a szerelmesek, miközben nem is voltunk azok. Én szerettem őt, ami a napokban csak erősebb lett, de részéről semmi, vagy ha mégis, akkor sem mutatott belőle semmit. Pedig annyira szerettem volna újra csókolni, simogatni és érezni őt, tudva, hogy lehetetlen. Ő megmondta, hogy nem lesz köztünk semmi, és tartotta is magát ehhez. Nekem nem igazán akart menni.

- Már csak két napunk van – sóhajtottam szomorúan az ágyban, mert bár közelebb kerültem hozzá, de nem sikerült meghódítanom. Bármennyire is jól érezte magát velem, esélytelen volt, hogy velem maradjon.

- Hát igen, holnapután megyek haza – fordult felém nyakig betakarózva.

- Sokat változtál – borzoltam bel a szőke hajkoronájába.

- Neked köszönhetem. Ha nem lettél volna, akkor még mindig depressziós lennék – húzta halvány mosolyra a száját.

- Holnap? – tettem el a már megszokott kérdésem, ami minden este elhangzott alvás előtt.

- Már csak a vidámpark maradt vissza – hangzott a válasz, amit igazából már tudtam. Egész héten ezt a programot várta a legjobban, minden nap elhangzott a szájából, mennyire izgul már miatta.

- Rendben. Jó éjt, Taemin – fordítottam neki hátat.

- Jó éjt – köszönt el ő is.

Reggel, vagyis inkább már délelőtt, mivel tíz óra is elmúlt, sietve készülődtünk mindketten, hogy indulhassunk. A kis századosom nagyon boldog volt, és végig vigyorgott meg táncolt, még fogmosás közben is, mégsem volt ugyanaz a boldogság, mint az előző napokon. Kicsit furább volt, de nem tudtam, miért, megkérdezni pedig nem akartam, nehogy elrontsam a napját. Nekem pedig alapból nem volt jó kedvem, mert egyre inkább csak a végét éreztem az egésznek. Féltem az estétől, mert tudtam, hogy reggel már csak a búcsú marad, amit nem tudok elviselni.

- Minden rendben? – állt meg a fogkefével a kezében, és kíváncsian fürkészte az arcom.

- Persze, csak elbambultam – vigyorogtam egyet gyorsan, majd öblítettem, és kisiettem a szobába.

- Mehetüüünk! – kiabálta el magát hangosan, és elkapva a kezem húzott is maga után ki a szobából, le a lépcsőn, egészen az udvarban parkoló Lamborghini Huracánig. Mióta kész lett, azóta megint ezzel mentünk mindenhova, és én vezethettem. Rettentően boldog voltam, de most még ez sem tudott feldobni.

- Minho – szorította meg a kezem, mikor el akartam húzni.

- Baj van? – fordultam elé, mikor megláttam a szomorú arcát.

- Én csak… tudom, hogy miért vagy ilyen rosszkedvű – kezdett el beszélni, még mindig a kezem fogva.

- Taemin, nem kell mondj semmit, élvezzük ki az utolsó napunk – próbáltam ennyivel lezárni, de láttam rajta, hogy nem fogja abbahagyni.

- Minden este, mikor elaludtál, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy nemsokára ismét egyedül kell majd aludnom, hogy ezek a napok csak nagyon szép emlékek lesznek majd, amik talán idővel mindkettőnknél halványulnak majd, de nem biztos. Lehet, hogy én nem mutattam ki, de nekem is ugyanolyan nehéz…

- Akkor maradj itt velem. Rengeteg hely van még, ahova elmehetünk együtt, és minden este együtt aludhatunk. Nem kell elmenned – vágtam a szavába, mert nem bírtam magamban tartani, nem akartam, hogy elhagyjon.

- Mennem kell, ezt te is tudod az első pillanat óta. De annyira rossz látni, hogy napról napra egyre rosszabb kedved van, mert érzed, hogy itt hagylak, és nem sikerült elérned semmit sem. Minho, én…

- Taemiiin! – kiabálta valaki a századosom nevét, megszakítva ezzel.

- Kai? – fordult hátra, majd lelkesen futott a fiú felé, és ugrott a nyakába. – Annyira hiányoztál – fúrta a fejét a vállába.

- Te is nekem, te is nekem – szorította még jobban magához.

- Kai, ő Minho – fogta a kezét, és odavezette hozzám.

- Örvendek. Kim Jongin –hajolt meg, de láttam a szemében, hogy csak megjátssza ezt a kedvességet.

- Én is örvendek. Choi Minho – fogadtam a gesztust.

- Minnie, a kocsi hátsó ülésén van neked egy ajándékom – adta oda neki a kulcsot, ő meg már sietett is. – Szeretném megköszönni neked, hogy vigyáztál rá, és azt is, hogy ennyire megváltozott melletted – fordult ekkor felém.

- Nincs mit megköszönnöd, csak nem szerettem abban az állapotában látni – füllentettem egy kicsit, de nem úgy nézett ki, mint akit át lehet vágni.

- Taemin minden nap beszélt rólad nekem. Nem tudom, mi van vagy volt köztetek, de remélem, tisztában vagy vele, hogy ő elmegy innen, te meg maradsz. Éppen ezért szeretném, ha ma este már nem maradnál itt, az apjával lebeszéltem. Nem szeretném, hogy túlzottan megviselje a búcsú. Ez a srác nagyon fontos nekem, nem tudod, milyen érzés volt átélni, amikor a félig élettelen testét láttuk a lakásán. Nem szeretném még egyszer – hadarta el a mondanivalóját.

- Taemin rettentően sokat jelent nekem. Ebben a két hétben rengeteg dolog történt velünk, és bevallom, én beleszerettem, de nem mehetek Amerikába, ezt mindketten tudjuk, és meg is beszéltük. Én csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy vigyázz rá, amennyire csak lehet – próbáltam mosolyogni, de valahogy nem sikerült. Vitatkozni felesleges lett volna vele, én úgysem lehettem már nagyon Taeminnel.

- Kai, ez eszméletlen, alig két napja került az üzletekbe – mutatta meg neki a vadiúj cipőjét Taemin vigyorogva, aki ekkor ért vissza hozzánk.

- Nem is volt könnyű megszerezni, elhiheted.

- Köszönöm – ölelte meg újra, ezzel egyre kisebb darabokra törve a szívem. – Gyere te is velünk a vidámparkba, ez az utolsó programunk – hívta meg őt is, mire Kai rám pillantott.

- Maradjatok csak kettesben, velem úgyis lehetsz még eleget – utasította vissza kedvesen.

- Te is jössz! Hármasban még jobb lesz – fogta meg mindkettőnk kezét Taemin, és lemondva a Hurracánról, Jongin autójába ültünk be. Kai és Taemin előre ültek, én pedig hátra. Valahogy kezdtem feleslegesnek érezni magam, de ezt csak akkor vettem észre még jobban, amikor majdnem az egész nap vele volt helyettem. A katapultnál is mellé ült, a hullámvasútnál is, és a kísértetkastélyba is hozzá bújt, ha megijedt, nem pedig hozzám.

- Most arra – mutatott az óriáskerék felé.

- Én most kihagyom, kicsit elszédültem – ült le egy padra Kai, kicsit tényleg sápadt volt szegény.

- Oké. Megyünk – kapta el ismét a karom Taemin, és már a sorban is álltunk. Elég ijesztő gépezetnek tűnt, de szerencsére bírtam az ilyeneket, így nem ellenkeztem vele. Legalább végre kettesben is voltunk egy kicsit.

-Taemin, Kai… ő mit jelent számodra? – kérdeztem meg, mikor már a kabinban ültünk. Mielőtt válaszolt volna, csendben meredt rám és gondolkozott. Ő sincs tisztában vele?

- Azóta ismerem, hogy betettem a lábam Amerikába. Egy suliba, egy osztályba, és még egy koleszszobába is kerültünk. Kai olyan, mintha a testvérem lenne. Legalábbis ezt hittem eddig, de nem tudom én sem. Most, hogy megint láttam… nem tudom. Nagyon jó barátom, de tudom, hogy ő évek óta másképp tekint már rám, csak nekem ott volt Jonghyun.

- Szóval látsz esélyt arra, hogy… hogy összejössz vele? – préseltem ki magamból ezt a fájdalmas mondatot.

- Nem tudom, Minho. Te nagyon sokat jelentesz nekem, és biztos vagyok benne, hogy miután elmegyek, egy ideig nem szeretnék pasit, de lehet, hogy később igen, adok neki egy esélyt – mondta őszintén a szemembe, tudva, mekkora fájdalmat is okoz nekem ezzel, mégsem hazudott. Pedig talán jobban jártam volna vele.

- Maradnod kellene – mondtam csak úgy, nem is neki, csak úgy ki akartam mondani.

- Hidd el, Minho, te is elfelejtesz majd, biztos időbe fog telni, de sikerülni fog – mosolyodott el a végére. Csak remélni tudtam, hogy igaza lesz.

- Vége – álltam fel csalódottan, amikor körbeértünk, és kiszálltam. – Kajáljunk valamit – léptem Jonginhoz, aki már visszanyerte az eredeti színét.

- Ez egy marha jó ötlet – társult is egyből mellém, a századosom pedig másik oldalánál lépkedett. Tökre olyan érzésem volt, mintha egész nap az exemmel kellett volna mászkálnom, akivel már csak barátok vagyunk, de még mindig ott élnek a közös emlékeink a fejünkben. A kaját egész gyorsan elintéztük egy hamburgeresnél. Szerencsénkre nem volt nagy a sor, és a kajákra sem kellett sokat várnunk, mert már nagyon éheztünk. Étkezés közben Jongin mindenféle vicces sztorit mesélt, csak hogy feldobja a hangulatot, ami eléggé leeresztett a végére, de sikerült feltornásznia. A végére már halálra röhögtük magunkat. Annyira nem volt rossz fej Kai, csak védte a barátját, ami érthető is volt, főleg, hogy már több volt neki, mint barát.

- Lassan indulni kellene haza – fejeztük be a mesélgetést, és készülődtünk az autóhoz, de még eközben, sőt, egész úton röhögtünk csak.

Visszaérve a házhoz, mindannyian elmentünk a szobába, ahonnan Taemin egyből a fürdőbe indult, mert büdösnek érezte magát.

- Segíts pakolni – vágtam finoman hátba Jongint, aki egyből sietett is összepakolászni a cuccaimat.

- Azért egy sms-t írj majd neki – szólalt meg nehézkesen.

- Ez egyértelmű – sóhajtottam.

Kevesebb, mint negyed óra alatt már a kész utazótáskámmal a kezemben álltam a szoba ajtajában.

- Vigyázz rá, Kai, mert ha baja esik, megöllek – intettem neki, és elindultam lefelé a lépcsőn. Fura volt otthagyni a házat, ami az elmúlt két hétben az otthonomat jelentette. Annyit ökörködtünk ott Taminnel, hogy elképzelni nem lehet. Végül összeszedve magam, hogy ne bőgjem el magam, kisétáltam az udvarra, ahol már kényelmesen mehettem a táskámmal. Annyira szemétnek éreztem magam, hogy mindenféle búcsú nélkül hagytam ott, ráadásul úgy, hogy nem is tudott róla. Nem ezt érdemelte, de Kainak igaza volt, egy túlcsorduló búcsú csak nehezebbé tette volna a felejtést.

- Ennyire nem jelentek neked semmit, hogy elrohansz!? – kiabált utánam Taemin, mire megfordultam. Ott állt az ajtóban, és csalódottan nézett rám. Vissza akartam futni, meg akartam ölelni, csókolni, és többet nem elengedni, de nem tehettem.

- Sajnálom – intettem, és hátat fordítva neki, sétáltam tovább a kapu felé.

- Nehogy azt hidd, hogy így jobb lesz. Attól, mert Kai ezt mondta, nem kell figyelned rá – hallottam közelebbről a hangját, és mire újból megfordultam, már majdnem mögöttem volt. El kellett volna futnom, de nem akartam, nem akartam csak úgy otthagyni.

- Pedig lehet, hogy igaza van nem? – engedtem el a táskám, és ránéztem.

- Úgyis nehéz lett volna, mert még mérges is lettem volna, hogy azt hazudtad, szeretsz, és mégis köszönés nélkül hagytál volna el - lépett elém, és hozzám bújt.

- Nem hazudtam, én tényleg szeretlek, és még jó ideig szeretni is foglak – simogattam a hátát.

- Délután nem tudtam elmondani, mert Kai bezavart, de az lett volna a mondatom vége, hogy igenis sok mindent elértél. Te voltál az egyetlen személy, aki vissza tudott rántani a mélyből, és ezért örökké hálás leszek neked. Olyan felejthetetlen pillanatokat nyújtottál nekem, amiket talán még senki sem mostanában. Mindent köszönök még egyszer, és vigyázz magadra, jó? – emelte fel a fejét, hogy rám nézhessen, de csak a könnyektől csillogó szemét láttam.

- Annyira rossz lesz nélküled, Taemin, de megígérem, vigyázok magamra, és… és próbálok majd boldog lenni, ahogy te is – simítottam meg az arcát.

- Még látjuk majd egymást, valamikor – hajolt közelebb hozzám, és adott egy puszit a számra, de mielőtt elhúzódhatott volna, visszarántottam, és az ajkaira martam. Legalább csak utoljára hadd érezhessem az izét, hogy elraktározhassam az emlékeimben.

 - Jó utat – engedtem el, és ismét a táskám után nyúlva kisétáltam a kapun, ezzel együtt Taemin életéből is. Vége volt mindennek, és reggeltől visszatérhettem a szokásos mindennapjaimhoz, ami a rendőrautóval való cirkálást jelentette a körzetemben, ahol semmi sem történt soha.

A másnap reggelem tényleg úgy telt, ahogy szokott. Kivéve azt, hogy éjjel alig tudtam aludni, mert hiányzott mellőlem Taemin, ezért marha fáradt voltam. Felöltöztem, felültem a buszra, leszálltam az őrsnél, felvettem a műszakom, és kezdtem is a kocsikázást.

Az első úticélom a reggelizőhelyem volt, ahol megettem a kedvenc sütimet és megittam a kávémat. Kajaidőben kiderült, hogy a társam, aki eddig beteg volt, felmondott, mert nem dolgozhatott tovább a betegsége miatt, és ezért majd szereznek nekem újat. Hát, roppant boldog voltam a hírtől, mert biztosra vettem, hogy valami tanoncot kapok majd. Mérgelődve szálltam be az autóba, amikor egy sms-em jött.

Bosszúsan nyitottam meg, és csak még rosszabb kedvem lett, amikor láttam, Taemin küldött képet, hogy már a repülőn ülnek. Gyorsan ránéztem az órámra, és döbbentem fogadtam a tényt, hogy már két órája felszálltak. Legszívesebben a földbe tapostam volna a készüléket, és hangosan kiabálni kezdtem volna, hogy kicsit megnyugodjak, de nem tehettem ilyet. Aztán mikor már majdnem eltettem, újra rezgett a telefonom. Megint egy sms volt, megint Taemintől. Kíváncsi voltam, milyen képet küldött megint, de csak pár sor állt benne.

Én is szeretlek, de így lesz a legjobb. Vigyázz magadra!

Itt tört el végleg a mécses, és sírva borultam a kormányra. Nem értettem, ha tényleg szeret, akkor miért nem maradt velem, miért kellett elmennie. Aztán gúnyosan elnevettem magam. Mégis hogyan várhattam tőle azt, hogy maradjon, ha nekem eszem ágában sem volt vele menni? Igaza lett volna, hogy én tényleg csak hazudtam neki a szerelmemet? Nem, nem így volt, én tényleg beleszerettem. Mégsem mentem vele, pedig ugyanannyi lett volna nekem is, mint neki. De gyáva voltam, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy utána menjek, vagy hasonló, csak elengedtem.

A következő hetek irtó lassan mentek, szinte csak vánszorogtak. Közben megkaptam az új társamat is. Kim Kibumnak hívták, és elsőre nagyon rendes pasinak tartottam. Sokat lehetett vele szórakozni, de ekkor még nem nagyon szoktunk össze a munka terén. Ő nem szeretett ott enni ahol én, én meg ott nem, ahol ő, és a beosztásokkal is elég sok gondunk volt. Szóval nagyon úgy tűnt, hogy hosszadalmas menet lesz, mert valahogy nem értettük meg egymást.

Taeminről az utolsó üzenete óta semmit sem hallottam. Teljesen eltűnt, de én még mindig nem tudtam elfelejteni. Rengetegszer néztem újra a közös képeinket, amiből több száz darab készült azokon a napokon, fájdítva ezzel a szívemet.

- Főnök, én nem bírom már tovább ezt a pasit - utaltam Kibumra a műszakom végén, aki megint harmadik napja nem jött dolgozni, mert rosszul volt. Ugyanott voltam vele, mint amikor egyedül voltam, mert egy darab szabadnapom sem volt már megint. Lehet, hogy több pénzt kaptam érte, de lassan már magamból is kettőt láttam a tükörben.

- Semmi baj, már intézkedtem, holnaptól nem lesz veled. Viszont szeretnélek megkérni, hogy vigyél haza. Az autómat vizsgára kellett vinni- állt fel az asztal mögül.

- Rendben – vártam meg, míg elkészült, és meg is indultunk a szolgálati autóm felé. Mindketten beszálltunk, és a már régen nem látott ház felé vezettem, egyre kellemetlenebbül érezve magam.

- Gyere, meghívlak egy vacsorára meg egy kávéra – invitált be a házba, ahova nem akartam betenni a lábam. Próbáltam felejteni, de így nem igazán sikerült.

- Köszönöm, de nem szeretnék zavarni – utasítottam vissza udvariasan a meghívását.

- Egyedül vagyok, miben zavarnál? Na, gyere már - kapta el a fülem, és erősen meghúzta.

- Jövök – adtam meg magam, és bezártam az autót. Befelé menet minden egyes lépésnél eszembe jutott, amikor utoljára sétáltam ki onnan és búcsúztam el tőle.

- Fáradj beljebb – engedett előre. Már tudva a szabályokat, levettem a cipőmet, és felakasztottam a kabátomat a fogasra, majd a főnökömét is elvettem, és az enyém mellé. - A vacsora már tálalva, mehetünk – indultunk meg az étkező felé.

 - Sziasztok – csendült fel egy ismerős hang, ami melegséggel öntötte el a szívem.

- Taemin – hunytam be a szemem, mert azt hittem, csak képzelődök.

- Minho, hadd mutassam be az új társadat, Lee Taemint – fogta meg a vállam az apja. – Magatokra is hagylak – lépett le, én pedig nem hittem a szememnek.

- Tényleg itt vagy – szeltem át a köztünk lévő távolságot, és nem törődve semmivel megcsókoltam.

- Itt vagyok, és maradok is. Nem bírtam nélküled, Amerikában pedig minden csak Jonghyunra emlékeztetett – fogta meg a kezem.

- Akkor már itt maradsz, velem? – kérdeztem lelkesen.

- Itt maradok, és holnap mehetnénk randizni egyet – kacsintott egyet, és újabb puszit adott.

- Szeretlek – szorítottam meg a kezét, és vártam, vártam, hogy ő is kimondja. Hallani szerettem volna a szájából.

- Teljesült, amit szerettél volna, mert sikerült meghódítanod, szeretlek – mondta ki végre, teljesen boldoggá téve ezzel.