Meghódítalak 2.rész

- Jó napot, a balesetes fiúhoz jöttem - álltam türelmetlenül a recepciónál.

- Rokon? - kérdezte egyből a nő.

- Az unokabátyja vagyok a Lamborghinis sofőrnek, hol van? - hadartam az első eszembe jutott hazugságot.

- A négyes szobában van, de... - kezdett bele, de én már hátat is fordítottam neki, és rohantam megkeresni. Minden másodperc egy órának tűnt, mire odaértem. A szobából éppen kijött egy orvos.

- Hogy van a fiú? Rokon vagyok - támadtam le őt is, hanyagolva a formalitásokat.

- Eszméletlenül hozták be, de szerencsére megúszta egy agyrázkódással, egy felrepedt szemöldökkel és kisebb zúzódásokkal - ismertette a helyzetet, én pedig végre megnyugodhattam. Azt hittem, nagyobb baja lett, de szerencsére tévedtem. - A másik sofőrről ezt nem mondhatjuk el, ő súlyosabb sérüléseket szenvedett - fejezte be a mondanivalóját.

- Bemehetek hozzá? - biccentettem az ajtó felé.

- Természetesen, de most a fájdalomcsillapítók miatt alszik, és estére bent tartjuk, hogy megbizonyosodjunk róla, más baja nem lett-e - állt félre az útból, én pedig bementem. Ott feküdt az ágyon félmeztelenül, a fején egy kisebb kötéssel.

- Annyira megijesztettél - ültem le mellé a székre, és megfogtam a kezét, mire nyöszörgött egyet, de nem ébredt fel. Olyan édes volt, ahogy békésen aludt. Semmi gond nem mutatkozott az arcán, csak a békesség. Valami megfogott benne már akkor, amikor belépett az irodába. Talán csak a kíváncsiság, hogy milyen ember lehetett, mielőtt hazaküldték, de az is lehet, hogy csak szimplán ő maga, a lénye. Igazából nem is érdekelt, melyik, csak vele szerettem volna lenni, érezni a közelségét.

- Minho - jött az ismerős hang mögülem.

- Uram - pattantam fel a helyemről. - Nagyon sajnálom, minden az én hibám. Felidegesítettem, utána meg hagytam elmenni, nem gondoltam, hogy ez lesz. Kérem, bocsásson meg, és ha kell, rúgjon ki, mert nem megfelelően végeztem a munkám - hajoltam meg mélyen, és esdekeltem a bocsánatért, amit meg sem érdemeltem. - Ha nem bunkóztam volna, akkor Taemin nem idegesen vezetett volna, és nem lett volna ez - vállaltam mindent magamra, mert ez volt a legkevesebb, amit tehettem.

- Nyugodj meg, már átnéztem a felvételeket az utcai kamerákból, nem ő volt a hibás. A fiam a megadott sebességnél jóval lassabban vezetett, betartva minden szabályt. A másik sofőr volt az ámokfutó, nem te tehetsz róla. Ő még a legnagyobb nyomás alatt is éretten viselkedik - pillantott büszkén a fiára.

- Értem - sóhajtottam nyugodtabban, és kiegyenesedtem.

- Tudod, az anyja halála után nem akartam engedni, hogy rendőr legyen, nehogy őt is elveszítsem, de hajthatatlan volt. Gondoltam, ha nem támogatom, akkor felhagy ezzel a szeszélyével, de nem így sikerült. Az én hibám igazából, és az is, hogy rád erőltettem ezt a feladatot. Ha szeretnéd, leváltalak másra - mondta kissé idegesen, talán ő is megijedt.

- Nem kell más - hallatszott egy halk motyogás az ágy felől, ezért mindketten odafordultunk.

- Ébren vagy? - kérdeztem döbbenten.

- Ekkora hangzavarban képtelenség aludni - mondta még mindig csukott szemmel, néha kisebb fintorokkal az arcán, biztos fájt a feje.

- Bocsánat. Jól vagy? - lépett mellé az apja, és fogta meg a kezét.

- Persze, csak a fejem fáj - nyitotta ki a szemeit.

- Akkor hagylak pihenni, este bejövök majd, jó? - simított végig a szőke haján.

- Rendben. Minho, te maradsz, ugye? - kérdezte tőlem, amivel meglepett. Nem gondoltam volna, hogy a történtek után még látni akar.

- Ha szeretnéd - hajtottam le a fejem, és inkább a padló zöld színét nézegettem.

- Ha bármi van, hívj - fogta meg kifele menet a vállamat a főnök, én meg újra elfoglaltam a széket. Nem tudtam, mit is kéne mondanom, ezért csak hallgattam, és néztem őt, ahogy egyre inkább lecsukódtak a szemei.

- Kicsit kiakadtam, de ne haragudj rám, jó? Sajnálom - döntötte oldalra a fejét, hogy rám tudjon nézni. Haragudjak, én? Miattam történt vele az, ami, és ő kért bocsánatot.

- Mit sajnálsz? - adtam hangot az érthetetlenségemnek. Komolyan nem értettem ezt a srácot.

- Hogy megijesztettelek. Nem akartam - csúsztatta a kezét a térdemhez.

- Fura ember vagy te, Lee Taemin - tettem a kezem az övére, amit nem húzott el, csak hagyta lecsukódni a szemét, úgyhogy csendben maradtam, és figyeltem, ahogy elaludt, cirógatva a kicsi, puha kezét.

- Minho? - ébresztett fel a főnök halkan. Nem is emlékeztem, mikor aludtam el.

- Mennyi az idő? - kérdeztem suttogva, óvatosan leemelve Taemin kezét a lábamról.

- Fél három múlt - válaszolta mosolyogva. - Menj haza, pihenj egyet, reggel pedig bejössz érte. Én maradok - veregette meg a vállam. Nem volt szívem otthagyni a srácot, de nem is lehettem végig vele, hiszen az apjával is lennie kellett.

- Rendben, akkor reggel jövök - nyújtóztattam ki az izmaim, és felvettem a táskám a földről.

- Úgy gyere, hogy már nálunk maradj - mutatott a táska felé.

- Rendben, viszontlátásra - hajoltam még meg gyorsan, és elhagytam a kórtermet.

Útközben kifelé elővettem a telefonom, és tárcsáztam Irene-t.

- Szia - köszöntött vidáman.

- Tudod, hogy a frászt hoztad rám? Azt hittem, Taeminnek lett baja, úgy rohantam a kórházba, mintha az életem függött volna rajta - puffogtam mérgesen, de visszagondolva elég érdekes szituációnak tűnt. Hogyan aggódhattam valakiért ennyire, akit nem is ismertem?

- Nem hagytad, hogy befejezzem, én el akartam mondani, de letetted - mentegetőzött a vonal másik oldalán.

- Na mindegy, egy agyrázkódással megúszta - morogtam, miközben beletúrtam a hajamba. Rettentő fáradtnak éreztem magam.

- Hála égnek. Akkor most boldog lehetsz vele - kuncogta el a végét.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem.

- Látszik, hogy nem közömbös számodra, ha eszeveszetten futottál hozzá - tért vissza a komolyabb hangneméhez, utalva arra, hogy nem viccből mondta.

- Irene, az állásom kockáztattam a viselkedésemmel. Ha meghalt volna, a főnök kirúgott volna, mint macskát szarni - mondtam közömbösen, pedig igaza volt. Egyből magába bolondított a fiú, ami nálam elég ritka.

- Te tudod, Minho. Na de megyek dolgozni, puszi - bontotta is a vonalat, éppen időben, mert beállt a buszom.

A napom hátralevő részében nem sokat csináltam már. Még egyszer ellenőriztem az utazótáskám tartalmát, és kipótoltam a hiányzó dolgokkal, vacsoráztam, fürödtem, majd lefeküdtem aludni. A gondolataim viszont végig Taeminen jártak, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a tényt, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna miattam. Mondhatnám, hogy túlreagálta az egészet, de én is ugyanígy viselkedtem volna, sőt, szerintem én okoztam volna balesetet.

- Jó reggelt - léptem be reggel a kórterembe, ahol Taemin már az ágyon ülve várt.

- Neked is - engedett meg magának egy halvány mosolyt, amitől a pulzusom kirepült az ablakon. Nagyon cuki volt.

- Jobban vagy? - ültem le a tegnapi helyemre.

- Tegnap itt hagytál köszönés nélkül - vágott fancsali arcot, amit nem bírtam megállni nevetés nélkül.

- Apukád hazaküldött, hogy veled lehessen, és nem akartalak felébreszteni. Mától tizenkét napon keresztül amúgy is veled leszek minden nap - próbáltam előcsalogatni egy újabb mosolyt, de nem sikerült. Csak pislogva meredt rám, mint valami földönkívülire.

- Rémesen áll a hajad, ugye tudod? - nézett fel rám továbbra is azokkal az átható tekintetével, amivel olyan érzést keltett az emberben, mintha a lelkét is látná, ezzel sikeresen zavarba hozva engem. Márpedig köztudott tény, hogy engem, Choi Minhót nem könnyű ilyen helyzetbe hozni.

- Bevallom, elaludtam, és siettem hozzád, hogy ne kelljen sokat várnod. Még a reggeli kávém is kimaradt - szomorodtam el a végére, de esküszöm, nem is hiányzott annyira az a vacak fekete energia, mert már a tudat, hogy láthatom, teljesen felpörgetett.

- Pedig az itteni rendőröknek olyan a reggeli kávé, mint az amerikaiaknak a péksütemény - vágott elgondolkodó arcot.

- A fánkra gondolsz? - dobtam be a kötözködő fánk szót, amivel minden amerikai zsarut ki lehet idegelni.

- Hiszed vagy nem, de negyedannyi fánkot nem esznek, mint az összes zsernyákos filmben összesen - forgatta meg a szemét.

- Á, megjött a rokon? - lépett be a tegnapi doki, mire Taemin olyan hülye fejet vágott, hogy álköhögéssel kellett lepleznem a kitörni készülő nevetésem.

- Milyen rokon? - kérdezte rám pillantva, majd szerintem leesett neki a szitu. - Hja, az unokatesómra gondol - sütötte le a tekintetét, a doki meg értetlenül nézett hol rám, hol rá.

- Itt a zárójelentésed, ha lehet, pihenj még egy-két napot, és ha nagyon fáj a fejed, gyere vissza - adta át a papírokat, amit a srác félbehajtott, azután felállt az ágyról.

- Rendben, köszönöm - lépett mellém, egészen közel hozzám.

- Akkor mehetünk? - érintettem meg a karját, hogy rám figyeljen.

- Igen - indult meg előttem a kórteremből kifelé.

- Az autóddal mi a helyzet? - kérdeztem útközben.

- Szerencsére annyira nem lett nagy baja, pár nap múlva kész lesz. Addig apám egyik autóját kaptam meg, hogy legyen mivel közlekedni - vett elő a zsebéből egy kulcsot, amit a kezembe nyomott.

- Én vezessek? - tartottam a tenyeremben.

- Nekem most nincs nagy kedvem autókázni - lépett ki az ajtón, és a parkoló fele vette az irányt, majd megállt egy fekete kocsi előtt. Egy pillanatig vártam, hogy beszálljon, majd leesett, hogy nálam van a kulcs, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót. Beismerem, boldog voltam, hogy két nap alatt másodjára vezethettem egy méregdrága autót a járőrkocsi helyett. Szerettem azt is, de azért ki ne örült volna, ha luxusautókban ülhetett?

Az úton nem beszélgettünk, én az utat figyeltem, az utastársam pedig csukott szemmel pihent mellettem. Emiatt egy kicsit zavarban éreztem magam, mert féltem, hogy kínosnak találja a helyzetet, de próbáltam elvetni ezt a gondolatom. Hiszen ha beszélgetni akart volna, akkor biztosan megszólal, nem pedig némán üldögél. Csak hát, ha így viselkedik, akkor úgy tűnt, a tervem, hogy megismerjem, elég nehezen fog sikerülni. Nagyrészt távolságtartóan viselkedett és magába zárkózott, ezzel egy aprónyit sem könnyítve a helyzetemen, pedig tényleg szerettem volna közelebb kerülni hozzá.

- Megjöttünk - lassítottam le a kapu előtt.

- Harminckettő, huszonkettő - nyitotta ki egy pillanatra a szemét, én meg olyan bamba képet vágtam, amilyet csak tudtam. - A kapukód - mutatott a kis műszerre a téglaoszlopon. Hát persze… Leengedtem az ablakom, és gyorsan bepötyögtem a négyjegyű számot, és lám, a kapu szépen elkezdett kinyílni.

- Hova parkoljak? - kérdeztem, mielőtt a mélygarázshoz értem volna.

- Nyugodtan beállhatsz, ma nincs kedvem mászkálni. A kód ugyanaz, csak visszafelé - adta a tudtomra az információt. Újra beírtam a kódot, majd szépen legurultam, és beparkoltam egy hasonló autó mellé, mint amilyet vezettem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok van nekik, vagyis az apjának.

Mindketten kiszálltunk, bezártam, és elindultam utána fel a lépcsőn, ami egy kisebb, sötétebb helyiségbe vezetett.

- Van itt egy lépcső, ne ess orra - fogta meg a karom, hogy megállítson, mielőtt kiterülök mögötte, majd elengedett és haladt tovább. Kinyitotta az ajtót, és máris az étkezőben találtam magam. Sajnos nézelődni nem nagyon volt időm, mert megállás nélkül menetelt tovább, át a nappalin az emeletre, ami már ismerős volt nekem, mert részegen is oda kellett felvinnem.

- Ha szeretnél, akkor aludhatsz egy külön szobában - mutatott a folyosón balra -, de akár az én szobámban is, hiszen van benne egy külön rész, ahol régebben a haverjaim aludtak - cövekelt le középen, várva a döntésem. Külön szoba... minden normális ember azt választotta volna, kivéve én, mert tudtam, hogy ha többet lehetek vele, többet beszélgethetünk.

- Nekem mindegy, aludhatok külön is, nem szeretnék zavarni - mosolyogtam rá erőltetetten, remélve, hogy veszi a lapot.

- Nem zavarsz - fordult jobbra, ezzel döntve a sorsomról, aminek én kifejezetten örültem.

- Gyönyörű ez a szoba - álmélkodtam el újra a hatalmas helyiségen; amit most rendesen is szemügyre tudtam venni.

- Apám mindent meg akart adni, miután anya meghalt. Más embernek az egész lakása akkora, mint nekem a szobám ezen része - állt az erkélyajtó lehúzott redőnye előtt, amit kínkeservesen sikerült felhúznia, ezzel felfedve a kilátást a hátsó udvarra.

- Ezen része? - kérdeztem, leplezve ezzel az irigységemet, amit éreztem.

- Hát... az az ajtó a fürdő - mutatott a mellettem lévőre...- az meg a gardróbé, a harmadik pedig a kis szobáé, ami innen nyílik - navigált el az ajtók között.

Bármennyire is próbáltam ésszerűen gondolkozni, valahogy nem tudtam megérteni, miért van a szobájában még egy szoba.

- Miért is van ez itt? - biccentettem a leendő szobám felé.

- Biztonsági okokból. Menj, pakolj ki nyugodtan, itt megvárlak - fordult felém kissé ingerülten, úgyhogy a békés utat választva besiettem a szobába. Szerencsémre ez már egy kicsit visszafogottabb volt, de szép. Egy világosszürke szekrénysor, egy nagy franciaágy és egy tévéállvány volt benne, egy vélhetően drága televízióval a tetején. Innen viszont csak egy ablak nyílt az udvarra, de hát nem is kellett mindenhova erkélyt építeni.

Miután letettem a táskám, és kicsit elpakolgattam a cuccaimat, visszamentem hozzá. Ő már kint ült az egyik széken, és egy szál cigarettát szívott.

- Régóta bagózol? - ültem le a mellette lévő székre.

- Mióta Amerikában élek. Iszol? - nyújtott felém egy dobozos kólát, amit szívesen elfogadtam tőle.

- Kösz - pattintottam fel a fémet, és belekortyoltam.

- Nemsokára jön a kávé is... elvileg - pillantott hátra az ajtó felé, amin éppen abban a percben kopogtak.

- Taemin, a kávétok és a gyógyszered, meg pár szendvics - lépett be egy idősebb hölgy, és lepakolta elénk a tálcát. - Esetleg még valamit? - kérdezte mosolyogva.

- Semmit, köszönjük, Magie - biccentett a nő felé, aki még mindig nem mozdult. Tae szemforgatva nyomta el a cigijét, és a két fehér bogyó után nyúlt, amit gyorsan eltüntetett a szájában, majd egy korty üdítővel lenyelte.

- Tudod, hogy meg kell várjam, sajnálom - tette a kezét a vállára, utána elment.

- Milyen gyógyszereket szedsz? - pislogtam nagyokat, mert nagyon is jól tudtam, hogy az orvos a kórházban nem adott neki semmit.

- Ne is foglalkozz vele - vett el egy bögre kávét, telepakolta cukorral, majd kevergetni kezdte.

- Mindig ilyen komor vagy? - kérdeztem megismételve, amit ő is tett, és imádkoztam, hogy ne sértsem megint meg.

- Egy ideje igen - mondta unottan, mintha nem is érdekelné a dolog.

- Értem - zártam le ennyivel, mert egyértelmű volt, hogy nem nagyon fog beszélgetni velem.

- Kicsit lefekszem, nyugodtan mászkálj, amerre szeretnél - állt fel az asztaltól, és visszament a szobájába. Csalódottan néztem, ahogy leveszi a cipőit, majd hasra fekszik az ágyon. Én még megettem két szendvicset, megittam a kávémat, majd a szobámba mentem, ahol egyből a laptopomat kapcsoltam be. Mivel tőle nem tudtam meg semmit, akkor sajnos ki kellett használnom, hogy rendőr vagyok, és kicsit kutakodnom kellett utána.

Tudom, hogy nem szép dolog, sőt, igazából elég bunkó, de nem tehettem mást. Túl sok volt a titok, ami engem idegesített. Az apja a saját házában féltette a fiát, mondhatni saját magától, és még gyógyszereket is kellett szednie, ráadásul két hétre hazaküldték Amerikából kényszerszabadságra…

Majdnem egy teljes órába telt, mire sikerült előkaparnom Taemin aktáját a rendőrségi nyilvántartásból. Elég ügyesen elrejtették, de szerencsétlenségükre egész jó kutató vagyok. Nagyjából egy éve kapta meg a századosi rangját, és tényleg volt egy bírósági ügye is, amiben teljesen ártatlannak találták, mert hamisak voltak a vádak. De ez már hét hónappal ezelőtt.

Az ok, amiért hazaküldték... Nem... nem akartam hinni a szememnek. Sejtettem, hogy gondjai voltak, de azért ilyen szörnyűségre nem gondoltam volna. Én idióta, minden marhaság eszembe jutott, de azért erre álmomban sem számítottam. Még jó, hogy nem fecsegtem feleslegesen, és bántottam megint meg valamivel.

Jó pár iratot találtam, amik elolvasásával egyre jobban megsajnáltam, és a szívemre vettem a sorsát. Ösztönösen is óvni akartam, vigyázni rá, hogy ne csináljon ismét marhaságot, és már az apja aggodalmát is megértettem.

- Mit csinálsz? - lépett hirtelen be a szobámba Taemin.

- Semmit, én csak... beszélgettem - csaptam le ijedten a gépem tetejét, ami nem is lehetett volna feltűnőbb.

- Mielőtt elkezdenél aggódni meg sajnálni, közlöm, hogy nincs rá szükségem. Eddig is megvoltam, ezután is megleszek - fordított nekem hátat, és otthagyott. Sokkal rosszabb reakcióra vártam tőle, legalábbis minimum egy újabb kirohanásra.

- Taemin - siettem ki utána a szobájába, ahol meg is találtam az ágyán ülve. - Sajnálom, csak kíváncsi voltam - vallottam be a bűnöm.

- Ki ne lenne az? Rád bíztak egy amerikai századost, akit egyik napról a másikra hazaküldtek, és te semmit sem tudsz róla... Mondjuk kérdezhettél volna engem is - vont vállat, és nekidőlt az ágy támlájának, szorosan magához ölelve a lábait. Annyira elveszettnek és gyámoltalannak tűnt, hogy legszívesebben megöleltem volna.

- Féltem a reakciódtól.

- Hogy esetleg kiakadok? Tudod, a kezelések sokat segítettek, már sokkal nyugodtabb vagyok. Akkor csak túl sok volt az adrenalin - motyogta szórakozottan.

- Abban a helyzetben nem is csodálom - próbáltam együtt érezni vele, de szerintem kicsit sem éreztem át azt, amit ő akkor.

- Amerika más, ott nem ilyen kis apró dolgok vannak. Heti szinten vannak terrortámadások, túszejtések, robbantások, erőszak és sorolhatnám. Amikor kiküldtek minket a helyszínre, én erőltettem, hogy Jonghyun is jöjjön velem, mert szükségem volt rá. Ő volt a társam a szolgálatba állás első napjától a munkában, később a magánéletben is, mellette biztonságban éreztem magam - kezdett el mesélni. Szóval a srác a pasija volt, így még érthetőbb volt, mit miért tett. - Többen voltunk a terroristáknál, mégis majdnem ők jöttek ki jól a helyzetből. Jonghyunnal és négy másik társunkkal mentünk be hátul. Kettőt ki is lőttek, de mi is őket. Ahogy haladtunk befelé, egyre szorultabb helyzetbe kerültünk, ezért egy oszlop mögé bújtunk, és onnan próbáltuk kiiktatni a támadókat. Megmentette az életem... - csuklott el a hangja a mondat közepén. Nem bírtam tovább tétlenül állni, odasiettem, leültem mellé, és magamhoz húztam. Nem ellenkezett, nem tolt el magától, csak belefúrta a fejét a vállamba.

- Semmi baj - simogattam finoman a hátát, próbálva megnyugtatni egy kicsit.

- Ő lőtt előbb, mégis meghalt. A pasi, akit szerettem, ott halt meg mellettem, és én semmit sem tehettem, teljesen elvesztettem a fejem. Őrült módjára kezdtem el gyilkolni mindenkit, aki az utamba került, majd visszasiettem hozzá, pedig tudtam... már régen tudtam, hogy nem él - szipogta a pólómba, ami egyre jobban átnedvesedett a könnyeitől.

- Emlékezz rá úgy, hogy az életét adta érted, akit szeretett.

- Nem tudtam feldolgozni, két rendőrnek kellett elrángatnia mellőle egy mentőautóhoz, ahol telenyugtatóztak. A kórházban ébredtem fel. Három napot voltam bent, akkor azt hitték, jobban vagyok, ezért elengedtek. Otthon viszont egyből ő jutott eszembe. Utána akartam menni, meg akartam halni, hogy vele lehessek, mert nélküle már nem tudtam létezni. Halálra piáltam magam, majd bevettem az összes nyugtatót és altatót, ami a lakásban volt. Sajnos nemsokra rá megtaláltak a kollégáim, akik látogatóba jöttek. Négy hónapot töltöttem a pszichiátrián, aztán hazaküldtek ide, hogy kipihenjem magam. Soha nem fogom tudni elfelejteni azt a napot, Minho - kapaszkodott bele a karomba, és hangosan sírni kezdett. Az ő szájából, a saját szemszögéből, sokkal rémesebben hangzott az egész, mint az aktákból, amiket elolvastam. Olyan messze volt a kettő egymástól, mint ég és föld.

- Idővel jobb lesz majd - dőltem oldalra, magammal húzva őt is. Biztos voltam benne hogy ki fog fáradni a sok sírástól, ülve pedig nem lett volna a legkényelmesebb, sem neki, sem nekem.

- Megígéred? - bújt teljesen hozzám. Nem igazán értettem, hogy mit is kellett megígérnem, de neki erre volt szüksége, egy biztos pontra, amibe kapaszkodhat.

- Megígérem - mondtam magabiztosan, tovább cirógatva a hátát. Még szép, hogy megtettem, végre valamennyire megnyílt nekem, már az első napon, nem hagyhattam, hogy csalódjon bennem. Fogalmam sem volt, hogy mit is érzett valójában, még azután sem, hogy elmondta, mert velem ilyen nem történt még, de biztos borzalmas lehetett…