Végzetes baleset!

Minden egyes másodpercben remegtem az izgalomtól. Még sosem voltam ennyire frusztrált, mint akkor. Idegesen simogattam a lovam orrát. Abban az évben kaptam a szüleimtől, ezért elhatároztam, hogy a nyáron táborozni is fogok, hogy dicsekedhessek vele. Sosem voltam társaságkedvelő, ezért tőlem eleve nagy dolognak számított, hogy lovas táborba jelentkeztem. Rascal volt az egyetlen barátom, és nagyon úgy nézett ki, hogy ez továbbra sem fog változni. Gazdag gyerekként nem is nagyon volt erre lehetőségem, ráadásul a lovardába is csak olyankor jöttem, amikor éppen nem volt itt senkit. A fekete csődör azonnal a zsebembe dugta az orrát.

- Naaa, te éhenkórász! – csaptam meg őt, egy picit gyengéden, mire felemelte nemes fejét, gyönyörű szemeivel az enyémbe nézve. – Ma nem hoztam neked semmit. Ne haragudj.

Megsértődve fordult el, engem pedig bántott a dolog, hogy otthon felejtettem a kikészített nasiját az asztalon. Direkt azért készítettem össze, hogy az út előtt lecsillapítsam, mégis sikeresen kiment a fejemből. Mindketten fusztráltak voltunk, mert egyikünk sem volt oda a több, mint három órás utazásért. Rascal csak egyszer élt át egy egy órás utat, de az is kihatott az idegeire. Annyira megvadult, hogy hosszú percekig nem lehetett megnyugtatni. Szerencsére, nekem sikerült.

- Végig ott leszek veled, ígérem – simítottam végig fekete sörényén. Azt még nem tudtam, hogy hogyan, de annyi biztos volt, vele kell egy autóval mennem, hogy érezze, ott vagyok. Legjobb ötletem az volt, hogy adok neki egy képet magamról. A kötőfékét rátéve bevezettem a menő ló szállítónkba. Felragasztottam magamról a képet, valamint odatettem egy adóvevőt is, hogy hallhassa a hangom. Ez volt minden, amit megtehettem érte. Még megöleltem őt búcsúzásképpen, utána kisiettem onnan. Miután bevágódtam a kocsiba, apám, Jonghyun azonnal elfordította a slusszkulcsot.

A terepjáró három hosszú órán át ment folyamatosan. Appa igyekezett minél kevesebbszer dugóba kerülni, de természetesen ezt nem ő szabta meg. Közben hallottam Rascal ideges dobbantásait és horkantását.

- Semmi baj Kisfiú – mondogattam mindig neki az adóvevőn keresztül. Nem hiszem, hogy sikeresen átvertem őt. 

Sok autó, gyerek és ló volt a parkolóban. Voltak gazdag, nemesebbnél nemesebb lovakkal rendelkező, és szegényebbek is, akik a táborban élő lovakkal voltak. Én csak büszkén, felemelt fővel vezettem ki a már türelmetlen Rascalt, aki először megijedt a nagy hangzavartól, és akaratosan visszafelé lépdelt.

- Persze, most visszamennél mi? - húztam erősebben a kötőféket, de nem mozdult.

- Segítsek? - jött a hátam mögül a hang. Kissé feszülten hátrafordultam. Én is el tudok bánni egy lóval, elvégre eddig mindig mindent megoldottam egyedül is. Mikor megpillantottam a kicsit magasabb srácot, átfutott a testemen valami furcsa érzés. Barna, rövid haja volt, izmos felkarja, és gyönyörű, hatalmas szemei. Megnyugvást sugároztak, mintha valami földre szállt angyal lett volna. Minden haragom elpárolgott.

- Azt… megköszönném – sütöttem le a szemeimet. A srác megragadta a vezetőszárat. Elkezdte simogatni Rascal füle tövét, kedves, biztató szavakat suttogva mély, dörmögő, de mégis gyönyörű hangján. A lovam egy darabig még csapkodta a farkát, hangos dobbantásokkal kísérve azt, utána lejött a rámpáról.

- A lényeg az, hogy ne erőszakoskodj. Azzal nem mész semmire. Ha nem akar lejönni, akkor nem az a megoldás, hogy elé állsz és rángatni kezded a szárakat, hanem megnyugtatod – oktatott ki. Felvontam a szemöldököm.

- Talán, kicsit jobban ismerem a lovamat, mint te – igyekeztem higgadt maradni, azonban a srác kissé felidegesített, hiszen csak magamat égettem le az egész tábor előtt. Meglepetésemre azonban csak még jobban elvigyorodott. Meg kellett hagynom, szép mosolya volt.

- Igazad van, én nem értek hozzá. Egyébként Minho vagyok – hajolt meg egy kissé.

- Jongin. De a barátaimnak csak Kai – pofátlanság lett volna, ha nem mutatkozom be neki, ha már egyszer segített nekem. – Ő pedig Rascal.

- Örültem a találkozásnak – a kezembe nyomta a kötőféket. – Ha bármi kell, az egyes karám és az istálló között keress. Mindig ott kóválygok. Ott a tábla, azon megnézheted, hogy hova lett beosztva a lovad.

Még időm sem volt megköszönni, a srác már el is tűnt. Egyből a táblához mentem, hogy megnézzem hányas karám jutott nekünk.

- Mienk a kilences, Rascal - meséltem neki, nem mintha foglalkoztatta volna a dolog. A következő gond az volt, hogy nem tudtam merre menjek. Találomra elindultam egyenesen, remélve, hogy jó irányt választottam.

Pár percnyi keresgélés után sikeresen megtaláltam. Bevezettem a lovat a helyére, és elmentem felfedezni a környéket.

Estére, a legtöbben már csapatokban ültek az asztaloknál, nem úgy, mint én.

- Gyere velem - súgta valaki a fülembe, de mire megfordultam, már csak a távolodó alakot láttam. Elemezve a helyzetet, úgy döntöttem, hogy vele tartok, ezért gyorsan utána szaladtam.

- Hova megyünk? - kérdeztem kíváncsian.

- Csak gyere - fogta meg a csuklóm, és gyorsabb tempót vett fel. Még a dombon sem lassított, pedig nem ártott volna, mert a tüdőm ki akart mászni a helyéről.

- Itt vagyunk – állt meg egy kis patak mellett.

- Remek - lihegtem erőtlenül, és kifeküdtem a puha, hűvös füvön. A szemem sarkából láttam, hogy leült mellém.

- Szép, nem? – kérdezte mosolyogva.

- Gyönyörű. De miért engem hoztál ide? Nem a csajodat kellene iderángatni? – nyavalyogtam. Nem pillantott rám, csak bámulta a folyó csobogását.

- Nincs csajom – jelentette ki Minho – tudod, évek óta járok ide, de még nem igazán találtam normális embereket. Te vagy az első.

- Értem, és köszi. Azt hiszem… - én is felültem, hogy ne legyen annyira furcsa. Az volt a helyzet, hogy nem csak kedvesnek és helyesnek találtam őt, hanem érzelmes embernek is. Rascalt csak azért kaptam, mert titokban rajongtam a férfi színészekért. A szüleim erre rájöttek, és új hobbit kerestek nekem, hátha elvetem azt a hülyeséget, hogy a férfiakhoz vonzódom. És erre belépett az életembe Minho, aki egy nap alatt négy mondattal közelebb került hozzám, mint eddig bárki.

- Van saját lovad? – kérdeztem. Ugyebár a tábor két részre lett osztva. A magán lovasok és azok, akiknek a lovarda szolgáltatta a lovakat. Nagyon reméltem, hogy Minho nem az utóbbiakhoz tartozott.

- Van. Gyere, megmutatom – pattant fel hirtelen. Most néztem csak végig az öltözékén. Egy egyszerű póló volt rajta, fehér lovaglónadrág és egy lovaglócipő. Ellenben az én agyonmárkázott felszerelésemmel. Biztosan volt közöttünk néhány millió Won különbség, de ő mégis odajött hozzám segíteni. Minho csupa szeretet volt, ez lesütött róla.

- Nagyon megérte ide felszaladni – sóhajtottam, közben felszenvedtem magam álló helyzetbe. Minho hirtelen megölelt. Elkerekedtek a szemeim, és igyekeztem valahogy visszaölelni őt. Ha ellöktem volna magamtól, talán az egyetlen barátomat taszítottam volna el. – Hogy hívják a lovad?

- Lucifer – ekkor elengedett. Nem tudom, milyen arckifejezésem lehetett, de meglepődött. Hatalmas szemeiben aggodalmat véltem felfedezni. – Minden rendben?

- Persze, csak meglepődtem – dadogtam. Még mindig ugyanúgy nézett rám, így bevallottam neki az igazat – Te egy nagyon aranyos és barátságos ember vagy, és kicsit mellbevágott, hogy a lovadnak a Sátán nevét adtad. Olyan ellentmondás…

- Sok ember adja manapság a kedvencének ezt a nevet. Szerintem ebben nincs semmi furcsa - mosolygott rám, majd ismét elkapva a kezem futni kezdett lefelé.

Végül, az egyes karám előtt álltunk meg.

- Gyere, Lucifer! - vezette ki a lovat.

- Ő... hát... elképesztően szép ló - dadogtam ki egy értelmes mondatot. Minho büszkén paskolgatta meg az állatot.

- Ő a legjobb barátom már három éve. Szeret engem, és nem ítél el, mint a többiek - mesélte halvány mosollyal az arcán.

- Én is ugyanígy vagyok Rascallal - értettem vele egyet. Ezután, csak csendben álltunk, és simogattuk Lucifert.

- Nem lovagolunk egyet a pályán? - kérdezte lelkesen.

- Van még időnk, megyek a lovamért - fordultam meg, és Rascalhoz mentem, aki nagyon örült nekem. - Megtaláltam az első barátom - súgtam a lovam fülébe, amit egy hangos nyerítéssel díjazott. 

Miután felnyergeltem, visszamentem Minhohoz, aki ugyanott állt, ahol hagytam.

- A te lovad is nagyon szép, és ahogy elnézem, nem keverék - simított végig a lovam orrán.

- Fajtiszta, még csak három éves - mondtam, közben a pálya felé sétálunk.

Az egész lovaglósdi csak fél óra volt, de mindketten nagyon élveztük. Igazából Minhoval sokkal jobb volt, mint otthon egyedül. Mellette jobb kedvem volt és végre úgy éreztem, nem vagyok magányos.

- Köszönöm ezt a napot - búcsúztam el tőle, a szobám előtt.

- Én köszönöm - húzott hirtelen magához egy újabb ölelésre. Visszaöleltem őt, beleszimatolva a finom illatába. Annyira tökéletes ember volt. Mint egy szeretetéhes kisfiú. Pont engem talált meg a táborban. Mondjuk egyáltalán nem bántam. Másnap megint totálisan eltévedve kóvályogtam. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem vittem be a lovamat a bokszba, úgyhogy valaki megtette helyettem. Ez szép és jó, de lövésem sem volt Rascal hollétéről. A bokszokat mi magunk választhattuk, szóval biztos valami béna helyet kaptam, távol mindenkitől. A másik rossz dolog az volt, hogy Minho is felszívódott Luciferrel együtt. Hosszú percekig tartott, mire megtaláltam a lovamat. Érdekes módon Rascal Lucifer mellett kapott helyet. Valahogy egyáltalán nem a szerencsének tulajdonítottam ezt, inkább Minhonak.

A tábor, egy hétig tartott. Minden délelőtt, kiselőadásokat hallgattunk arról, hogyan kell megfelelően tartani a lovakat, délután pedig lovagoltunk. Néha csak a pályákon, de volt, amikor terepre is kimentünk. Mindegyiket nagyon élveztem, főleg, hogy Minhoval voltunk együtt. A napok alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Még szobatársat is cseréltünk, hogy éjjelente is tudjunk beszélgetni egymással. Egyre több időt töltöttünk el egymás társaságában, és nagyon úgy voltam, hogy nem akarok hazamenni, mert akkor kitudja, mikor látjuk egymást újra. Nem szerettem volna megint unalomban tölteni a napjaimat, pedig az várt rám.

- Kai –lépett oda hozzám Minho az utolsó délutánon. Nagyon megörültem neki, ugyanis aznap egyáltalán nem találkoztam vele, még reggel sem. Mire felkeltem, ő már eltűnt. Hiába kerestem őt mindenhol, valahogy mindig elkerültük egymást. Már kezdtem magam rosszul érezni, hogy biztosan elijesztettem magamtól valamivel, vagy csak szimplán megunt.

- Minden rendben? – kérdeztem tőle. Arca kissé frusztrált volt, mintha izgult volna. Kissé elmosolyodott, megragadta a csuklómat és elhúzott a lovakhoz. Rascal is és Lucifer is már fel voltak szerszámozva.

- Gyere –pattant fel a pej hátasára. Mikor én is nyeregbe kerültem, vágtába indította el Lucifert. Rascal ösztönösen elindult utána. Végigvágtáztunk a már ismerős helyeken, át a patakon, be az erdőbe. Ott hirtelen megállította a lovat és leugrott a földre.

- Megint mutatni akarsz nekem valamit? – mosolyodtam el – Szép.

- Köszi, de ez most más. Beszélni szerettem volna veled –hangja komoly volt, ami megijesztett. Minho gyerekes volt, mint kiderült, két évvel idősebb, mint én, de a viselkedése még egy gyerekéhez hasonlított.

- Valami baj van? – váltottam át egyből aggódó üzemmódba. A szemeimbe nézett. Az övéiben ott volt a bizalom és a remény.

- Kedvellek.

Megdöbbentem. Azt hittem, a barátok között egyértelmű, hogy kedvelik egymást.

- Én is kedvellek – válaszoltam neki kissé megilletődötten. Minho lesütötte a szemeit. Láttam, hogy harapdálta az alsó ajkát, mintha valami szörnyű dolgot akart volna mondani.

- Most vagy utálni fogsz, vagy nem.

Észre sem vettem az aggodalomtól, hogy egyre közeledett felém. Végül ajkai az enyémekhez tapadtak. Még soha nem csókolóztam, de kétségkívül Minho csinálta a legjobban. Gyengéd volt, mégis védelmező. Lassan húzódott el tőlem, közben végig a reakciómra várt. Igazából nem tudtam mit kéne reagálnom az egészre, mert én is a fiúkhoz vonzódtam. Az viszont még meg sem fordult a fejemben, hogy egy ilyen helyes pasi, mint ő, meleg legyen.

- Azért halasztottam erre a napra, hogy ha megutálsz, akkor inkább most, mint a tábor elején – kezdett el hadarni, amit egy gyors puszival leállítottam.

- Nem utállak! Én is… kedvellek… olyan értelemben – makogtam zavaromban, mire magához ölelt. Fejemet ösztönösen a vállába fúrtam, hogy minél közelebb tudjam magamhoz.

- Kár, hogy már vége a tábornak – suttogta a fülembe, még mindig magához szorítva.

- Tudom, mehetek vissza a városba – sóhajtottam, közben elhúzódtam tőle.

- Én is a városban lakom, a nagy hídtól pár utcányira – mosolyodott el.

- Én is a nagy híd közelében lakom, fent a domb tetején – csillant fel a szemem a boldogságtól.

- Akkor, még rengetegszer fogunk találkozni – mosolygott édesen, amivel sikerült teljesen levennie a lábamról.

- Most együtt vagyunk, vagy mi? – kérdeztem harapdálni a számat.

- Nagyon úgy néz ki – puszilt szájon.

***

Már két év telt el a tábor óta. Még mindig együtt vagyunk. Átraktam Rascalt ugyanabba a lovardába, ahol Lucifer van. Kicsit egyszerűbb hely volt, de Minhonak nem volt annyi pénze, hogy a mi puccos lovardánkban tarthassa a lovat. Mindennap találkoztunk, és cseppet sem úgy nézett ki a kapcsolatunk, mintha szakítani akarnánk, sőt, újra és újra egymásba szerettünk. Minho sokszor aludt nálunk és én is náluk. Versenyekre is nagyon szívesen eljártunk, és a váltóversenyeken mindig elsők voltunk, vagy legalábbis helyezést mindig elértünk. Így telt el ez a két év. Most ismét versenyre készültünk. Az út öt órát vett igénybe a közlekedési dugónak köszönhetően. Mikor megérkeztünk, még verőfényes délután volt. Minho bement a lószállítóba, hogy kioldozza Lucifert. Még mindig meglepődöm azon, hogy a heréltje milyen ügyesen hátrál le teljesen egyedül a rámpán. Rascal ilyet soha nem fog csinálni, az fix.

A nap hátralévő részében feltérképeztük a terepet. Ez már ilyen megszokott dolognak számított nálunk.  Utoljára az étkezőt néztük meg, de annyi ember volt ott, hogy biztos voltam abban, nem jutunk majd egyhamar ételhez. Felvetettem Minhonak az ötletet, hogy menjünk át az utca másik oldalán lévő étterembe és vacsorázzunk ott.

- Eszednél vagy? Az az étterem egy vagyon, ha jól láttam négy csillagos… az pedig már majdnem öt, szóval drága – kezdte megint a nyavalygást, amivel sikerül mindig kivinnie az észből.

- Édes, engem ez nem érdekel. Szeretném… romantikusan eltölteni veled ezt az estét. Szóval, menjünk, rendben? – vetettem be a kiskutya szemeket, ami annyira nem megy, mint apámnak, akinek eleve kölyökkutya szemei vannak, de azért hatásos. Minhonál legalábbis az volt, mert a következő pillanatban, már a zebrán mentünk át.

- A legolcsóbb kaját fogom enni, csak hogy tudd. – vette kezébe az étlapot, majd egyre nagyobb tempóban lapozgatta – Itt még a legolcsóbb is egy vagyon – sóhajtott fel fájdalmasan.

- Csak érezd jól magad – mosolyogtam felé, közben leadtam a rendeléseket.

- Igyekszem – erőltetett ő is mosolyt az arcára.

Míg a kajára vártunk, beszélgettünk. Nagyon sokan megbámultak minket, ugyanis Minho lovaglócipőben, farmerban és egy fekete, kopott pólóban volt, én pedig tornacipőben, háromnegyedes kék-fehér mintás gatyában és egy fehér trikóban. Egy olyan helyen, ahol mindenki elegáns öltözetet viselt.

Az adagok nem voltak túl nagyok, de nekünk megfeleltek. Minho úgy tömködte magába az ételt, mint aki még soha nem evett. Az ő családja nem járt ilyen éttermekbe, ők egyszerűbbekbe mentek, ahol az adag számít, a minőség nem. Ráadásul, amióta járunk, én is átszoktam az olyan éttermekbe. Nem éreztem őt olcsójánosnak, vagy valami. Minden tőle telhetőt megtett, és sokszor a maradék pénzének minden egyes utolsó fillérét is rám költötte. Gyakran kisegítette a lovarda dolgozóit is, hogy ne kelljen annyit fizetnie Lucifer tartásáért, hiszen a legjobb szolgáltatást fizette neki. Én még a felénél sem tartottam a vacsorának, ő már megette. Kicsit én is belehúztam, így hamarosan végeztem. A vacsora után, visszatértünk a szállásunkra. Kicsit elfáradtunk a hosszú utazásban, ezért utunk egyből a fürdőbe vezetett.

- Zuhanyozhatnánk együtt – vetette fel az ötletet, miközben a pólómat vettem le. Magamban persze örültem, hogy felhozta a dolgot.

- Én is így gondoltam – léptem oda hozzá egy csókért, amit meg is adott. Szerettem, amikor a gyengéd, lágy puszikból, fokozatosan átváltott vadóc, szenvedélyes csókokra. A szívem ilyenkor mindig dupla sebességgel vert.

- Szeretlek – motyogtam két csók között. Igen, ő volt az a pasi, akit mindennél, még a saját életemnél is jobban szerettem.

- Én is szeretlek – ölelt magához, majd beálltunk a zuhany alá.

Majdnem másfél órát töltöttünk a fürdőben. Mikor úgy gondoltuk, hogy elég volt, visszamentünk a szobába, és bebújtunk az ágyba. Fejemet, szokásos módon a mellkasára tettem, és vártam, hogy magával ragadjanak az álmok.

Mikor másnap felébredtem, Minho mellettem feküdve bámulta a plafont. Egyik kezét párnának használtam, a másikat pedig ő tette a feje alá. Már az is gyanús volt a mai napban, hogy ő kelt fel hamarabb. Choi Minho mindig úgy alszik, hogy ha kilököm az agyból, akkor sem kel fel.

- Jó reggelt édesem – kúsztam hozzá közelebb. Fejemet ismét a mellkasára tettem. Hallgattam az egyenletes szívverését.

- Szia kicsim – Minho megsimogatta a hátam, de sajnos a hangja nyugtalanságot sugárzott.

- Minden rendben? – pillantottam fel. Ilyenkor általában elmosolyodik, és nem mond semmit, csak megcsókol. Most azonban le sem vette a tekintetét a plafonról.

- Rossz előérzetem van a mai nappal kapcsolatban – jelentette ki rezzenéstelen arccal. Kissé megrémültem tőle. Minho nem szokott ilyen lenni.

- Félsz, hogy nem nyerünk, mi? – mosolyodtam el. Feljebb szenvedtem magam, hogy adhassak az arcára egy puszit. – Semmi baj nem lesz, hidd el.

Minho kissé megnyugodott.

- Remélem, az lesz a legnagyobb baj, hogy nem nyerünk.

- Ne legyél ilyen pesszimista, Choi Minho – csaptam rá barátságosan a mellkasára, mire felnevetett. Átölelt. Éreztem a nyakamban a meleg leheletét.

- Szeretlek, Kai.

Belebizseregtem a mondatába. Mindig, amikor ezt csinálta, az olyan volt, mintha először tenné. Szinte elfolytam a karjai között.

- Én is téged, Maci-hyung –mosolyogtam. Hosszas percekig feküdtünk így, végül én törtem meg a csendet – de már menni kéne a lovakhoz. Lucifer és Rascal már biztosan hiányolnak minket.  

Sietve öltöztünk fel, és mentünk le a lovakhoz, hogy felkészítsük őket a versenyre. Először szépen lekeféltük, majd felszerszámoztuk őket, amit Minho mindkettőnknél a megszokottabbnál is alaposan ellenőrzött. Nem tudom, mi történt vele, de látszott, hogy nagyon feszült volt. Aggódtam érte, mert ha valaki ilyen állapotban lovagol, főleg egy versenyen, abból nem sok jó szokott kisülni.  A verseny előtti órában, mindenki kiment a pályára, és ügetett pár kört, hogy a lovak, és a lovasok is kellőképpen bemelegedjenek. Több versenyszám is volt, de mindenki máson vesz részt a csapatból. Ugyanis a versenyeken általában a lovarda többi tagjával szoktunk részt venni. Ez a verseny az egyik legfontosabb az évben, ráadásul három napból áll. Az első nap a váltó terepverseny volt, amin Minhoval vettünk részt közösen. Az egész abból állt, hogy egy kört kell vágtázni az akadályokkal felszerelt pályán, majd a célban átadni a botot a társadnak, aki ugyanezt megcsinálja. A bírók az egyensúlyt, a ritmust, a hajlékonyságot, a ló engedelmességét és a ló és lovasa harmóniáját is értékelik, a gyorsaság és a csapatmunka mellett.

- A verseny három perc múlva kezdődik, mindenki álljon a helyére! – utasított a hangosbemondó, mire mindenki elfoglalta a helyét a pályán. Kettőnk közül, Minho kezdett, ezért ő elém állt, az első sorba.

- Sok sikert édes – suttogtam neki előre. Erőltetett egy nagyon gyenge mosolyt az arcára, majd visszafordult előre. Még mindig nagyon nyugtalan volt, és ez nem tetszett.

- Elkészülni, vigyázz, rajt – indították el a versenyt. Lucifer szinte minden jelzés nélkül megugrott, és vágtának eredt. Elbűvölve néztem, hogy Minho és Lucifer mennyire összhangban mozogtak, szinte eggyé váltak. Mintha a verseny alatt minden kételye elszállt volna, megnyugvás sugárzott az arcán és versenyszellem. Lucifer pillanatokon belül átvette a vezetést, pedig galopplovak is voltak ellenük. Ekkor jutott az eszembe, hogy még soha nem kérdeztem meg a pej paci fajtáját. Minden téren jól teljesített, bár a díjlovaglás nem igazán tetszett neki. Minho kiemelkedett a nyeregből, ezzel elősegítve a gyorsabb tempót. Minden egyes ugratásnál kicsit megrezzentem, ugyanis az a nagy dög pasim bogarat ültetett a fülembe az előérzéseivel. Ellenben Lucifer kiválóan ugrott. A végén volt egy nehezebb akadály, vizesárokkal. Az ajkamat harapdálva néztem, ahogy egyre jobban közeledtek felé. Aztán Lucifer elrugaszkodott. Behunytam a szemeimet. Nem akartam látni, ahogy elesnek, kitörik magukat. Hallottam egy puffanást, mire hirtelen kinyíltak a szemeim. Minho büszkén vágtázott tovább a hátasán. Mögöttük egy ló leverte az akadályokat, de azok nem mi voltunk. Hirtelen megéreztem a kezemben azt a valamit, amit vinni kellett. Azonnal elindítottam a feketémet. Rascal hátracsapta a füleit, de sikeresen útnak eredt. Én messze nem voltam olyan nyugodt, mint Minho volt. Messze nem lovagoltam olyan jól, mint ő, hiába fizettük meg az elején a legjobb szakembereket. Persze a versenyszellem bennem is megvolt, de az nem elég a győzelemhez. Tudtam, hogy a csapattársam bízik bennem, ezért mindent meg kellett tennem. Az első akadályt simán vettük, sőt, még a másodikat is, de egyre inkább éreztem, hogy Rascal nem akar túlzottan engedelmeskedni nekem az ugrások közben. Talán nem bízott bennem, vagy tudja a fene, de akadályról-akadályra egyre önállóbban teljesítette a dolgát. Egyre közelebb értünk a végéhez. Igaz, még mindig elsők voltunk, de én már rettegtem az utolsó akadálytól. Bíznom kellett volna a lovamban, de valahogy nagyobb volt a félelmem.

- Kérlek, Rascal, csináld rendesen – kértem tőle reménykedve. Erőteljes vágtába kezdett, és elrugaszkodott a földtől, csakhogy nem jól. Kicsúsztak a kengyelből a lábaim, ijedtemben elengedtem a kantárt, ami talán életem legnagyobb marhaságának sorolható be, ugyanis még a levegőben leestem a hátáról. Hangos puffanással értem földet, érezve, ahogy a gerincemen végigfut egy iszonyatosan erős fájdalom. Megpróbáltam gyorsan arrébb menni, hogy a következő lovasnak ne legyek útjában, de már késő volt. Pillanatokkal később egy erős rúgást éreztem a fejemen, majd elsötétült minden.

Magamhoz tértem. Tudtam, hogy fáj, éreztem. A fejem nehéz volt, és mindenem éles tőrként szúrt. Hallottam egy folyamatos pityegést, valamint apám és anyám halk suttogását. Mormolták, hogy meg fogok gyógyulni, hogy majd felébredek. Meg azt is, hogy Rascalra nem ülhetek fel többet. Utána anyám sírt. Kinyílt az ajtó, becsukódott és csend lett. Csak továbbra is pityegett az a vacak. Kis idő után újra kinyílt az ajtó. Ismerős léptek csapták meg a fülemet.

- Szia – hallottam meg a mély, megnyugtató hangját. Köszönni akartam neki, de még nem éreztem magam elég erősnek. Viszont éreztem a feszültségét. Tudtam, hogy sírt. Érzelmes fiú volt, és a baleset biztosan meg is viselte őt. Elvégre nem nyertünk. De majd meggyógyulok és akkor tarolni fogunk.

- Az orvos azt mondta, hogy az altatásból már felkeltél elvileg, és csak kómában vagy, tehát hallod azt, amit mondok. Az én hibám. Ne haragudj. Ha nem nyavalygom neked folyamatosan, akkor nyugodt lettél volna te is és Rascal is – megint sírni kezdett. Összeszedtem minden erőmet, hogy legalább megérinthessem őt, megnyugtathassam arról, hogy élek, de képtelen voltam megmozdulni. Kétségbeestem. A pityegés ezt nem jelezte, de én nagyon jól tudtam, hogy mennyire meg voltam rémülve. Nem bírtam mozogni. Éreztem a tárgyakat, a kezemhez érő paplant, ahogy a kézfejemre lehullt egy könnycsepp és a meleg takarót is. Megéreztem Minho bőrét, amint felemelte a kezem, a szájához tartotta és megpuszilta. Éreztem, mikor egy idő után mellém feküdt. Egyszer mesélte, hogy ez segít a betegnek. Így könnyebb lesz neki, ő ezért is csinálta ezt. Tényleg jobb volt.

Mindig eltűnt, majd felbukkant, gondolom, ahogy váltakoztak a napok. Néha behozta azt a finom ló illatot magával a terembe.

Viszont egyre gyengébbnek éreztem magam. Egyik nap hiába vártam, nem jött. Lehet, hogy sosem volt ilyenkor itt, mert suli volt, de most rettentően hosszúnak tűntek az órák. Nem igazán éreztem semmi fájdalmat, csak gyengeséget. „Kérlek, uram, csak hadd lássam őt még egyszer. Hadd mutassam meg neki, hogy még szeretem, hadd érezzem utoljára a csókját” –könyörögtem magamban. Ekkor Minho belépett az ajtón. Leült mellém, és megcsókolt, pontosan úgy, mint szokott. Egyre kevésbé hallottam az élménybeszámolóját, egyre kevésbé éreztem az érintését.

Egy szoba sarkában találtam magam. Fehér volt. Láttam egy gépet, egy egyenes vonallal rajta. Egy ágyat, és egy mellette ülő valakit. Minho volt az. Sírt. Szorongatta az ágyban fekvő személy kezét és sírt. Közelebb mentem hozzájuk. Az ott én voltam! Megpróbáltam megérinteni a szerelmemet, de ő szinte meg sem érzett. Hang nem jött ki a torkomon. Láttam, amint orvosok rontottak be a terembe, valamit a testemhez nyomkodva megpróbáltak életet nyomni belém, de semmi. Csak feküdtem tovább. Átöleltem hátulról Minhot. Mintha megérezte volna, kissé elmosolyodott, majd sírt tovább. Megemelkedtem, otthagyva a testemet, a szerelmemet, és az életemet. Egy folyosó tárult elém. Az ajtó kinyílt, és valami nagyon erős fény jelent meg. Nem vakította el a szemem, csak elindultam felé.

Vigyázni fogok rád, Minho.

Csak ígérd meg, hogy boldog leszel.

Akkor én is az leszek.

Szeretlek.