Csak 3 perc!

-  Kevin, menjünk haza – biccentett a fejével Eli az ajtó felé.

- Rendben, menjünk – egyeztem bele, és felálltam az asztaltól. Nem akartunk udvariatlanok lenni a másik banda tagjaival, de már annyira holtrészegek voltak, hogy feleslegesnek éreztük magunkat. Na, meg megígértük Soohyunnak, hogy sietünk haza. - Kezdek fáradt lenni, nem is baj, hogy eljöttünk – motyogtam, közben a kezébe csúsztattam a sajátomat. Nem lenne szabad, de elég késő volt már, hogy ne ismerjenek meg minket.

- Ezért szóltam, hogy menjünk – mosolygott felém. – Erre gyere – húzott be az egyik kis utcába, és nagy léptekkel haladtunk át rajta. Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mert tudtam, hogy Eli csak egy rövidebb utat választott. Ő elégszer bejárta a környéket még régebben.

Negyed órával később egy kisebb verekedésnek lettünk tanúi. Három srác egy idősebb bácsit lökdösött. Próbáltam elhúzni onnan Elit, de ő volt annyira eszement, hogy kikerült, és természetesen közbeavatkozott. Nem féltettem, mert elég erős ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, ha kell.

A srácok egy idő után feladták, és leléptek a helyszínről. Eli szépen elintézte őket, bár ő is kapott azért bőven.

- Jól tetszik lenni? – hajoltam le a bácsi mellé, aki az út szélén üldögélt. Elég idősnek nézett ki, körülbelül nyolcvan éves lehetett.

- Igen, jól, köszönöm a segítséget – hajolt meg kissé, miután lassan felállt.

- Kísérjük haza, nem fogják megint bántani? – kérdezte Eli-

- Nem kell köszönöm. Viszont szeretném megköszönni, hogy segítettek nekem – kezdett el kutakodni a zsebében, végül előhúzott egy régifajta mobiltelefont. – Ez egy varázsmobil. Tudom, hogy ön védett meg, de én úgy érzem, a fiatalúrnak, nagyobb szüksége van rá – adta a kezembe a készüléket.

- De mi ez? – nézegettem meg a kis telefont.

- Három perce lesz, hogy bárkit felhívhasson. De csak huszonnégy órán belül. Ez csak egy ember lehet. Akárki. Élő, halott, mesehős, kitalált személy, bárki. Utána a telefon megszűnik létezni. Használja okosan, és hallgasson a szívére – simította meg a kezemet, de mire felnéztem, eltűnt. Értetlenül néztem Elira, aki csak vállat vont.

Miután hazaértünk, mindent elmeséltünk a többieknek is.

- Szerintem nektek megártott a pia – hitetlenkedett Kiseop és Hoon.

- Én nem tudom, srácok, elég… hihetetlennek hangzik a dolog, de ha igaz, akkor tényleg jóra használd – vont vállat Soohyun.

- Én tuti a jövőbeni énemet hívnám fel, hogy megtudjam, milyen életem lesz – kezdett el ötletelni Jun. Hát, egy tizenhét évestől ez elég normális ötlet volt.

- Én egy nagyon híres csajt – folytatta Kiseop.

- Ahh, én Donald kacsát – viccelte el Hoon.

- Szerintem pedig majd Kevin eldönti, hogy kire akarja elszórakozni. Ő kapta, az övé – zárta le a témát Eli, és a kezemnél fogva magához húzott. – Azt mondta, hallgass a szívedre, akkor valaki olyant kell felhívnod, aki számodra fontos, vagy az volt – simította meg a hátam. – Elmentem lefeküdni! – üvöltötte át a ricsajt, amit a négy srác kreált.

- Jó éjt! – jöttek a reakciók, én pedig megfogtam a kezét, és vele mentem a szobánkba.

- Azt a telefont add ide! – nyújtotta a kezét, én pedig értetlenül néztem rá. – Ismered őket, az lesz az első, hogy bejönnek és keresik – tartotta tovább a kezét. Beletettem a mobilt a tenyerébe, ő pedig felemelte a franciaágyat, és betette az ágyneműtartóba.

- Hát, ez nekem sosem jutott volna eszembe – vallottam be neki, amire egy édes mosollyal válaszolt.

- Aludjunk – bújt be a takaró alá, és felhajtotta az oldalamon. Én is befészkeltem magam, és szorosan hozzábújtam.

- Szeretlek – suttogtam, ő pedig megcsókolt.

- Én is szeretlek – motyogta halkan.

Nem sokra rá már aludt is. Nekem nem ment, mert egyfolytában az öreg járt a fejemben. Szerinte nekem nagyobb szükségem volt a telefonra, és arra a három percre. De nem tudtam rájönni, hogy kit kéne felhívnom. Addig gondolkoztam ezen, míg én is elaludtam.

Ismerős helyen találtam magam, mikor felébredtem. Otthon voltam, még az előző otthonomban, amikor az egész család együtt volt. Apa a kocsmánkban szolgálta ki a vendégeket, anya főzött, én pedig kint voltam a homokozómban. Talán öt éves lehettem.

- Kevin – hallottam meg apa hangját, és már futottam is be hozzá. Az orromat megcsapta az ismerős alkohol-, és füstszag, de ennek ellenére boldogan mentem be hozzá.

- Tessék, a kedvenced – nyomta a kezembe a kedvenc csokimat. – Itt edd meg, mert anya leszid – kacsintott, én pedig elbújva a pult alá, enni kezdtem. Mikor végeztem, visszamentem játszani, mintha mi sem történt volna.

Aztán hirtelen ugrott a kép, és már máshol voltam. Az új házban, a szüleim válása után, amikor apa hat év után, újra felkeresett engem. Hát igen, válás után egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot, ami nem esett jól. Minden nap azt vártam, hogy megjelenik, de nem történt ilyen, csak hat év után. Annyira jól esett újra látni, puszit adni neki, hogy azt leírni sem lehet. Ezt csak azok értik meg, akik átélték ugyanezt.

A következő kép pedig, az volt, amikor egyik reggel anya közli, hogy apa, éjjel balesetben meghalt. Rengeteget sírtam, és nem tudtam feldolgozni a hírt, hogy apát sosem látom újra. Kettétört a szívem, és már élni sem volt kedvem. Mindig is apás voltam, és elvesztettem őt. Meghalt.

Ijedten ültem fel az ágyban, és csak akkor vettem észre, hogy már reggel van. Eli sem volt ott mellettem. Nagyokat sóhajtva nyugtattam magam, hogy minden rendben, pedig már folytak a könnyeim. A nagy hajtásban el is felejtettem, hogy mennyire hiányzik az édesapám.

Miután lenyugodtam, megmostam az arcom, felöltöztem, és kimentem a többiekhez a konyhába. Ott ültek az asztalnál, és reggeliztek.

- Jó reggelt – köszöntem, majd leültem a helyemre.

- Na, kitaláltad már, kit hívsz fel? – kérdezte teli szájjal Hoon.

- Tudja – nézett rám Eli. Hosszasan bámultam az arcát, és biztos voltam benne, tényleg tudja, kit választottam.

- És ki lesz az? – kérdezte kíváncsian Kiseop.

- Az apám – válaszoltam komoran, mire megfagyott a hangulat. A srácok tudták, hogy mennyire fontos személy volt ő az életemben, ezért nem is firtatták tovább a témát.

Reggeli után Eli hozta a telefont, és a nappaliban foglaltunk helyet. A srácok megígérték, hogy amint meghallják apám hangját, egyedül hagynak. Bekapcsoltam a mobilt, és az egyből egy kis üres rubrikát dobott ki. Beírtam apám nevét, és a telefon kicsengett. Négy csörgés után valaki felvette.

- Szia, Kevin – szólt bele a telefonba… apa. A srácok megdermedtek ültükben, ezért én hagytam ott őket.

- Apa? – mondtam ki könnyes szemekkel.

- Hogy vagy? – kérdezte nyugodt hangon.

- Annyira hiányzol, apa. Itthagytál, mikor végre újra találkoztunk. Önző dolog volt, hogy ittasan vezettél. Rám is kellett volna gondolj, hogy velem mi lesz majd, de nem tetted. Elképzelni sem tudod, hogy milyen nehéz ez nekem. Próbálok nem rád gondolni, de nem mindig megy. Amikor a sok emlék megrohamozza az elmém, vagy amikor segítség kéne, de te nem vagy ott. Ahogy akkor sem voltál, amikor fontos dolgok történtek az életemben. Néha pedig beérném csak egy egyszerű öleléssel is, de nem lehet.

- Sajnálom – suttogta a telefonba.

- Szeretlek, apa, és… annyira szeretném, hogy újra együtt lehessünk. Közös programokat, mint régen. Vagy főzhetnél nekem spagettit, amit nagyon szeretek. Olyan rossz, hogy nem tudunk már ilyeneket csinálni.

- Én is nagyon szeretlek, Kevin, de én veled vagyok, ott, ahol kell, mindig – válaszolta, nekem pedig már remegett a szám a sírástól.

- Megígérem, hogy olyan ember leszek, akire büszke lehetsz majd. Nem fogok csalódást okozni – szipogtam a telefonba.

- Tudom, kisfiam. Szeretlek– hallottam az egyre halkabb választ, majd megszakadt a vonal.

Lejárt a három perc. Sírva borultam rá a párnámra, közben két kart éreztem magam köré fonódni.

- Sshhh, nincs semmi baj – simított végig Eli a karomon, utána magához húzott.

- Beszéltem vele, azt mondta, szeret – nyöszörögtem a vállába, teljesen eláztatva a pólóját.

- Persze, hogy szeret. Onnan fentről is vigyáz rád – puszilta meg a homlokom. Teljesen közel helyezkedtem hozzá, kezemben a telefonnal, fejemet pedig a mellkasára hajtva feküdtem. Az utolsó, amire emlékszem, hogy kiesett a kezemből a telefon, majd lassan elaludtam.

Álmomban újra megjelent apa, de bármiféle beszéd helyett csak szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy az egész csak álom, de annyira valós volt, hogy ezt nem akartam bevallani magamnak. A lényeg csak az volt, hogy szeretett engem, én pedig őt.