2014. december 26., péntek

Karácsonyi kaland!



- Hozd ide a díszeket, kérlek – kiált Key a nappaliból.
    - Előbb a fát hozd! – szól Onew is.
- Dehogyis, először húzd el a tévéállványt! – áll be a sorba Taemin is, nekem pedig szinte már felrobban a fejem a rohangálástól.
- Ha megengeditek, először befejezem a mosogatást! – kiabálok vissza, hogy mindegyik értse. Igaz, nem vagyok egy konyhatündér, de megbeszéltük Key-vel, hogy ő süt, én meg mosogatok vacsi után.
- Akkor siess! – parancsolgat Jonghyun, mire egy nagy sóhaj utá, folytatom a dolgom.
Minho, csináld ezt, Minho, csináld azt... Olyan vagyok, mint egy rabszolga. Öten vagyunk, de esküszöm, Key-n kívül senki nem csinál semmit. Minden Karácsony így kezdődik, mert az utolsó pillanatra hagynak mindent. Jonghyunnak és Onew-nak a feladata megvenni a fát, Taeminnek a helyét kell előkészítenie, Key általában kitakarít, én pedig a díszekért vagyok felelős.
 Ha normálisan megcsinálná mindenki a dolgát időben, akkor nem lenne utolsó nap ez a felhajtás. De nem, a karácsonyfa ma délután lett megvéve, a helye még kész sincs, én pedig ezek után szartam a díszeket odakészíteni. Mondjuk, mindenki tudja, hogy hol vannak, csak még ehhez is lusták. Key és én kitesszük a lelkünket is, hogy estére kész legyen minden, de egyszerűen képtelenség egyszerre főzni, díszíteni, és még nem tudom, mit csinálni.

A nappaliban a három jómadár csak ül, Key pedig a tévéállványt próbálja arrébb taszigálni, nem sok sikerrel.
- Basszus, nem lennétek képesek segíteni neki? – kérdezem tőlük, de senki nem foglalkozik velem. Mérgesen odatrappolok a szenvedőhöz, és egy mozdulattal arrébb tolom a bútordarabot, de olyan erővel, hogy a tévé is majdnem leesik. Erre bezzeg az összes felkapja a fejét.
- Finomabban, Choi, ez egy vagyon volt! – visít fel Jonghyun, ezzel csak még jobban felidegesítve.
- Engem annyira érdekel ez a szar, mint titeket a Karácsony – vágok neki vissza, mire elsápadva néznek rám.
- Minket érdekel a Karácsony – válaszol higgadtan Onew.
- Hát, nem úgy veszem észre. Key-n és rajtam kívül senki nem csinál semmit – tárom szét a karom, jelezve, hogy igazam van.
- Na, mert téged roppantul foglalkoztat ez a nap – emeli fel a hangját Jonghyun.
- Igen is… - kezdek bele, de a telefonom hangos csörgése félbeszakít.
 - Igen, tessék? – szólok bele a készülékbe, anélkül, hogy megnéztem volna, ki keres.
- Szia, Minho – hallom meg a bátyám hangját.
- Mit szeretnél? – kérdezem egyből nevetve, mert általában csak akkor hív, ha kell neki valami.
- Hát… el kéne játszd a télapót Larának – csendesedik el, közben hallom, ahogy nyitódik, majd csukódik az ajtó.
- Szóval azt akarod, hogy öltözzek pirosba – erősítem meg a kérését.
- Azt is, meg azt, hogy valahogy csempészd be az ajándékokat a házba, mint a filmekben – kuncogja el magát.
- Ahham… értem. Szóval másszak be a kéményen? – kérdezem én is nevetve.
- Oldd meg. Az ajándékok a ház előtt vannak, a kocsiban. Az udvarban vigyázz, mert a kutyákat szabadon engedtük. Le kell tennem – hadarja, és már szakad is meg a vonal.
- Mi történt? – kérdezi egyből Taemin. Szépen elmesélem nekik, hogy mire kért meg az én kedves bátyám, mire röhögve dőlnek ki a kanapén.
- Ez jó szórakozás lesz – tér észhez Taemin. – Menjünk öltözni! – szól rá a többiekre, akik egyből a szobáikba sietnek.

Egy kész mikuláscsapat áll a bátyám háza előtt. Én mikulásnak, a többiek pedig manónak öltöztek be, hogy ha lebuknánk, akkor legyen magyarázat, kik ők.
- Ott a kocsi, vegyük ki az ajándékokat – mutatok a fekete autóra.
Kommandó üzemmódba kapcsolva haladunk az autó felé. Jjong annyira beleéli magát, hogy még bukfencezik is egyet a földön, majd int, hogy tiszta a terep. A fejünket fogva indultunk utána, és próbáljuk nem elröhögni magunkat.
- Négy doboz van – állapítja meg Onew, miután benézett az ablakon.
- Az nem vészes – nyitom ki az ajtót, és kiadogatom a csomagokat.
A könnyebb résszel megvagyunk.
A következő akadály a két nagytestű kutya. A bátyám imádja az akitákat, ezért neki természetesen olyan van. Egyetlenegy megoldás van, mégpedig, hogy valakit fel kell áldozni az ügy érdekében.
Ne gondoljatok rosszra. Ezek a kutyák nem esznek embert, csak összevissza nyaldossák, meg ugrálják őket. Természetesen ez az ember… Onew. Ő szívesen vállalja a csali szerepét.
Egyszerre indulunk meg a kapu felé, és miután bejutunk, a két kutya egyből megindul. Onew elkezd futni előlük, ami vicces, mert körülbelül húsz méter után a földön köt ki. Nehezen, de otthagyjuk a társunkat, és a ház felé tartunk.
Természetesen, mint minden normális ember, az ajtóval próbálkozom először, ami zárva van. A következő próbálkozás az ablak, de az sincs nyitva. Tehetetlenül nézek a többiekre, akik úgyszintén megoldást keresnek. Lassan elkezdjük körbejárni a házat, mire észrevesszük, hogy az emeleti ablak nyitva van.
- Oda hogyan megyünk fel? – kérdezi kétségbeesett arccal Key.
- Így! – kapaszkodok bele az alsó ablakpárkányba, onnan pedig az ereszt fogom meg. Kicsit merész vállalkozás, de sikeresen eljutok az ablakig, ahol becsúszok a házba. Az egyik vendégszobában kötök ki.
Kis idő múlva Jonghyun is megjelenik mellettem.
- A másik kettő nem mer feljönni – közli velem.
- Ki gondolta volna... – csóválom meg a fejem, majd kihajolok az ablakon. – Menjetek az ajtóhoz, kinyitom bentről. – Közben integetek nekik, mire bólogatnak, majd elindulnak. – Menjünk! - indulok meg az ajtó felé.
A lépcsőig simán megy a dolog, innen viszont egy kicsit nehéz, ugyanis az egész földszint úgy néz ki, mint valami akadálypálya. Mindenhol csilingelő madzagok lógnak, a földön pedig játékok ezrei vannak elszórva.
- Ezt nem mondod komolyan – neveti el magát mellettem halkan Jjong.
- Hát, erre én sem számítottam – adom neki a választ.
Nagy nehezen elindulunk lefelé, de egy lépcsőfokot majdnem öt percig tart megtenni, mert lehetetlen testhelyzetekbe kell tornásznunk magunkat. Néha elveszítjük az egyensúlyunk, de nem érünk semmihez.
- Basszus, lent vagyunk – örül meg Jjong, mire sikeresen rálép az egyik valamire, ami sípol egyet. Mindketten mozdulatlanná dermedünk, és hallgatózunk, hogy nem ébredte-e valaki fel. Mikor meggyőződünk, hogy tiszta a terep, folytatjuk az utunk.
Majdnem fél óra alatt, de sikeresen eljutunk az ajtóig, ahol beengedem Taeminéket is.
- Azt hittük, sosem értek ide! – háborog Key, és mielőtt bármit is mondhatnék, nagy lendülettel elindul befelé. Nemsokára azonban csilingelő, sípoló hangok követik a lépteit, mire végre megáll egy helyben.
- Appaa – halljuk meg a kislány visítását, mire mind odakapjuk a fejünket. A következő pillanatban már a lámpa is felkapcsolódik, és a lépteket is meghalljuk.
- Gratulálunk, Key – mondjuk Jjonggal egyszerre. Gyorsan kikapjuk a dobozokat a kezükből, és a fához sietünk velük. Igyekszünk őket szépen alátenni, amikor meglátom a kikészített tejet és kekszet. Pont, mint a filmekben. Jonghyunnal a zsebünkbe nyomjuk a kekszeket, és éppen a tejet iszom, amikor Lara megjelenik a lépcsőn a bátyámmal.
- Néézd, appa, a mikulás! – mutat rám.
- Igen, kislányom, ő a mikulás – próbálja komolyan mondani, de közben majdnem elneveti magát.
- Jó kislány legyél, Lara, és menj szépen aludni! – mondom neki eltorzított hangon, majd az ajtó felé sietünk.
Kint futótempót veszünk fel a kapuig, ahol Onew a két kutya között fekszik, sáros és vizes ruhákban.
- Gyere szépen, mocskos kis manóm – nyújtom felé vigyorogva a kezem, hogy segítsek neki felállni. – Amint felhúzlak, spuri a kapuhoz! –tanácsolom neki, és ő egyből teljesíti is a parancsot.
Két házzal arrébb lihegve állunk meg.
- Hát, esküszöm, ezentúl mindent megcsinálok időben, csak ilyen ne legyen több – fújtatja Onew, miközben pittyegni kezd a telefonom.
Köszönöm szépen, Mikulás, hogy megtetted nekem! Boldog Karácsonyt mindenkinek!
Mosolyogva teszem el a telefont, és újra elindulunk hazafelé. Még a karácsonyfát is fel kell díszítenünk, és az ajándékok is arra várnak, hogy odaadjuk őket egymásnak. Annyi biztos, hogy ezt az estét, nem fogjuk elfelejteni.

2014. december 21., vasárnap

Idolok a tanyán!

Nincs is jobb dolog egy fárasztó nap után, mint egy vicces TV – show-n együtt röhögni a többiekkel. 
Épp az Idolok a tanyán ment. Az egész arról szól, hogy egy bandából kiválasztanak két személyt, és nekik el kell tölteniük két napot egy tanyán. Rendesen dolgozniuk kell, mintha ott élnének.
- Komolyan? Ezt még én is meg tudom csinálni, pedig még tehén közelében sem voltam – háborgott Minho, amikor Tao majdnem sírva fakadt, mert nem merte megfejni a tehenet.
- Egy tehénfejés nem lehet akkora nagy szám. Csak meg kell fogni a ciciket, és kipréselni a tejet – okoskodott Jonghyun is.
- Azokat tőgyeknek hívjuk,  okostojás – ráztam meg a fejem szem forgatva, de közben már mindenki röhögött.
- Az lényegtelen… Ne szólj bele a nagyok dolgába! – szólt rám duzzogva.
- Hát, néha még Taemin is okosabb nálad – dünnyögte Key.
- Na persze… - kezdett kötekedni, de a csengő megzavarta. – Taemin, nyiss ajtót – mutatott a bejárat felé.
- Majd ha rendesen szólsz, nem pedig, mint a kutyádnak – vágtam vissza flegmán, és leültem a kanapéra Key és Minho közé. Jonghyun villámokat szórva kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a késői látogatónkat.
Az utóbbi időben eléggé fagyos a levegő köztünk. Szerintem egyikünk sem tudja az okát, csak így jön ki. Folyamatosan veszekszünk.
- Sziasztok, srácok – köszönt a menedzserünk, majd teljes nyugodtsággal a konyhába ment, és töltött magának Minho bögréjébe teát. Ezután átjött a nappaliba, és leült a fotelbe, amiben előtte Jonghyun ült.
- Jó estét! – köszöntöttük, miután észhez tértünk.
- Van egy hírem! Már egy hete tudom, de nem akartam, hogy hisztizzetek, ezért csak ma szólok – szürcsölt bele a teájába, mi pedig epekedve vártuk, hogy miről lehet szó. – Jonghuyn és Taemin… holnap mentek a tanyára. Ti lettetek kiválasztva – mosolyodott el, és újra a teájára koncentrált.
- Pont mi ketten? – mutogatott Jonghyun az ujjával, kettőnk között. Igen, az utóbbi időben nem voltunk túl jó kapcsolatban. A menedzser, és én is csak egy nagy sóhajjal jeleztük, hogy tudtuk, kettőnk közül, ő fog nyavalyogni.
- Nem én választottam a párost, szóval nem tudok mit tenni. Hajnalban itt lesz az autó értetek, ajánlom, hogy ne égessétek le a bandát a veszekedésetekkel – jegyezte meg szigorúan, mire én biztosítottam, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk majd.
Miután kényelmesen megitta a teáját, letette a bögrét az asztalra, és egy gyors köszönés és újabb figyelmeztetés után elment.
- Nem értem. Miért nem a JongKey párost hívták? Az sokkal cukibb lett volna, mint így – vágta le magát Jonghyun a fotelbe.
A srácokkal összenéztünk, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytuk a nappalit. Egyikünknek sem volt kedve egy újabb hisztihez, ami megint vitához vezetett volna. – Ez baromi rendes volt! – ordította utánunk, de nem foglalkoztunk vele, inkább hagytuk, hogy lenyugodjon.
Fürdés után Key segített becsomagolni a következő napokra, utána pedig lefeküdtem aludni.

 - Kelj fel, itt az autó – bökdösött Jonghyun, mire mogorván ránéztem az órára.
- Még… csak négy óra lesz – dörmögtem a párnámba. Őt ez már nem hatotta meg, mert lehúzta a takarómat.
- Cuki az alsód. Öltözz és gyere, a cuccod addig leviszem – dünnyögte halkan. Nagyokat pislogva néztem utána, mert nem értettem, miért lett… normális. Végül elkönyveltem a show-nak, és gyorsan nekiálltam öltözni.

Mindketten hullafáradtan szálltunk ki az autóból, majdnem két óra utazás után. Köszöntöttük a házigazdát és a családot, lepakoltuk a cuccunkat, kicsit helyrepofoztak a sminkesek, és már kezdődött is. Próbáltunk vidám fejet vágni, de annyira fáradtak voltunk, hogy a saját lábunkban képesek lettünk volna hanyatt esni.
- Na, srácok, kezdjük azzal, hogy etetünk. A kicsi állatkák már nagyon éhesek – vigyorgott a gazda, és elindult kifelé.
Körülbelül két perc után kezdtünk rájönni, hogy a sportcipő nem a legalkalmasabb lábbeli egy ilyen helyre. Beleléptem egy nagy sárkupacba, és az egész lábam úszott benne. Legalábbis remélem, hogy sárkupac volt
- Béna, azt még egy hülye is kiszúrta volna, hogy ott van – röhögött Jonghyun, de én próbáltam nem tudomásul venni.
- Itt kezdjük – mutatott a disznóólakra a gazda. Jjong egyből odament, és áthajolva a fa ajtón, bekukucskált.
- Hát, ezek aztán tényleg kis állatok. Csak alig száz-kétszáz mázsásak. Végül is, egy macska is lehet ekkora, csak azt már nem kis állatnak hívjuk – fintorgott, és visszaállt mellém.
A gazda megmutatta, hogyan kell elkészíteni a disznók kajáját, a következő adagokat pedig nekünk kellett megcsinálnunk. Számomra egyáltalán nem volt gusztustalan a moslékban nyúlkálni. Jonghyunnak már kevésbé tetszett a dolog, de próbálta tartani magát.
Felvettem a földről a két vödröt, és óvatosan elindultam az ólak felé.
- Lassabban nem megy? – kérdezte unottan, majd kikerült, és gyors tempóban kezdett el haladni. - Látod, így kell! – fordult vissza felém, de közben megcsúszott a sáron. Nem elég, hogy elesett, a kaja fele is ráborult.
Én próbáltam komoly maradni, de képtelenség volt. Hangosan röhögni kezdtem, és az sem érdekelt, hogy a kamerák mindent vesznek.
Miután lenyugodtam, odamentem mellé, és kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.
- Kösz – köszönte meg, majd folytattuk a dolgunkat.
A disznók után a tojásokat kellett összeszednünk a tyúkudvarban. A feladat könnyű volt, ezért azzal pár perc alatt végeztünk is. Viszont a csirke elkapása már kevésbé volt az.
Először összevissza futkostunk, hogy bármelyiket elkapjuk, de ez nem járt sikerrel. Próbáltuk sarokba szorítani is őket, de mikor összegyűltek, és ők indultak meg felénk, akkor megijedtünk. Kicsit ijesztő volt, hogy egyszerre negyven-ötven csirke-kakas támadt ránk.
Végül tehetetlenségemben leguggoltam, és nekiálltam csirkehangot utánozva totyogni közöttük.
- Te… te meg mit csinálsz? – kérdezte hangos röhögések között a társam.
- Próbálkozom – vontam vállat, és folytattam a totyogást. Jjong egy ideig még röhögcsélt, majd ő is beállt mellém. Elég idiótán nézhettünk ki, de mindent a célért.
- Álljunk meg – suttogta, és leparkolt előttem. – Elfáradtam - mondta halkan, hogy csak én halljam. Kezeit a térdemre tette, hogy egy kicsit megtámassza magát, így pihentünk. – Várj, együnk szotyit! – engedte el hirtelen a térdeim, de a lendület miatt dőlni kezdett. Egyből utána kaptam, hogy megtartsam, csak hát, guggolva ez nehéz feladat volt, ezért ketten estünk a tyúkszaros földre. Én sikeresen bele is tenyereltem egybe.
- Fúj, ez undorító! – mutattam neki, mire egyre hátrébb mászott. – Nééézd! – indultam meg felé, a kakis kezemet felé tartva. Bukdácsolva felállt, és futni kezdett, én pedig mentem utána.
- Hagyd abba! - szólt hátra, és menekült tovább.
Amikor már kellően lefáradtam, elmentem a kerti csaphoz, és alaposan megmostam a kezem. Kivettem Jjong zsebéből a szotyit, és párat a kezembe szórva visszamentem a csirkékhez.
A kerítésen belül leszórtam egy adagot, és mikor odaértek, és nem figyeltek, elkaptam a legközelebbit, az egyetlen koromfekete tollút, amit aztán büszkén mutogattam.
- Ügyes vagy! – dicsért meg a gazda, amikor megmutattuk neki. – Akkor tisztítsátok meg a leveshez – adta ki a következő feladatot.
- De akkor meg kell ölnünk Pipust– szorította hirtelen magához Jjong az állatot, aki azt sem tudta, hogy valaki épp az életét félti.
- Hát, nekik ez a sorsuk – mondta közömbösen a gazda.
- De ebből csak egy van, őt nem szabad megenni – érvelt tovább az életéért. A gazda rám nézett, én pedig csak vállat vontam.
- Rendben, ha fogsz egy másikat, akkor ez életben marad – egyezett bele, Jonghyunnak pedig vigyor ült ki az arcára.
Szerencsére a második csirke elkapása már nem volt nehéz, és nála már beletörődött Dínó is, hogy szegénynek meg kell halnia. A pucolása nekem sem tetszett, de a vacsorának ez is a része volt. Jonghyun csak távolabbról figyelte Pipussal, a fekete csirkével, ahogy csinálom, mert szerinte ez aljas dolog volt a halott csirkével szemben.
Szerencsére a többi dolgot már a nők csinálták meg a konyhában. Elvileg a pucolást is nekik kellett volna, de szerintük mi is jók voltunk erre.
A nap végén még bezártuk az állatokat, vacsoráztunk, és lefeküdtünk.
- Jonghyun, elmondanád, mi a bajod velem mostanában? – kérdeztem csak úgy, közben a mellettem lévő ágyra pillantottam. Hallottam, hogy mocorogni kezd, és kivettem, hogy épp felült.
- Csak, próbálok… mindenkivel ugyanúgy viselkedni. Tudod, nem akarom, hogy valamelyikőtök megsértődjön, mert vele kevesebbet foglalkozok, főleg Key – válaszolt halkan, de nekem nem stimmelt a dolog.
Mindenki azt hiszi, hogy Jjong Key-vel, én meg Minhoval vagyok a legtöbbet együtt, csak mert ez a két páros a leghíresebb a bandában. Számomra viszont nem Minho az, akire másként nézek. Ő csak egy nagyon jó barát, akivel mindent meg tudok beszélni, akire bármikor számíthatok.
Onew, ő olyan, mintha az apánk lenne, Key az anyánk, Jonghyun pedig… hát, ő nekem... Nem is tudom, rá másként tekintek. A férfias teste, a kiskutya szemei, és a hangja annyira elbűvöl, hogy néha már elásnám magam zavaromban. És az, hogy bunkózott velem, nagyon nem tetszett.
- Értem, jó éjt – fordultam be a fal felé, és próbáltam elaludni, hogy ne kattogjon az agyam marhaságokon. Magamban már nagyon örültem, hogy délután megyünk haza, így nem kell tovább Jjonggal kettesben lennem.

Reggel hatkor, félkómásan álltunk a moslékoknál, és unottan kavargattuk őket. Semmi kedvünk nem volt hozzá, főleg, hogy mindketten rettentő álmosak voltunk. Monoton mozdulatokkal megetettük a disznókat, és összeszedtük a tojásokat is, aztán míg nem kaptunk más feladatot, a puha fűben heverésztünk a tehenek mellett. Nem szóltunk egymáshoz, csak feküdtünk, és bámultuk a kék eget.
- Múúú – hallatszott közvetlen közelről a hang, mire ijedten felültünk, és egy nagyon nagy fekete-fehér és egy barna buksival találtuk szemben magunkat. Annyira elbambultunk, hogy észre sem vettük, a tehenek közelednek felénk. Csodálkozva vettük észre, hogy szó szerint be vagyunk kerítve velük.
- Azta, hát, ez durva – nézett körbe-körbe Jjong. - Nincsenek itt a kamerások – vette észre, és miután megbizonyosodott róla, hogy tényleg nincsenek ott, közelebb ült hozzám. - Tegnap este hazudtam – hajtotta le szégyenkezve a fejét.
- Mmmiii? – kérdeztem vissza dadogva.
- Azért kezdtelek el kerülni, mert... nem akartam, hogy hülyeséget csináljak, és... megutálj – beszélt a kezének, bennem pedig kezdett megállni a vér.
- Jonghyun, könyörgöm, mondd már! – akadtam ki kicsit.
- Jóó, bocsi… csak nem tudom, hogyan mondjam – folytatta a dadogást, amivel tényleg kezdett az őrületbe kergetni. Valamiért abban kezdtem reménykedni, hogy azt szeretné mondani, amit én is régóta meg akartam osztani vele.
- Jó, akkor mondom én… - kezdtem el, de gyorsan elhallgattatott egy csókkal.
Nem épp ilyen vallomásra számítottam, de tetszett a dolog. Először csak gyengéden ízlelgetett, aztán egyre szenvedélyesebb lett. Szerintem nem is hagytuk volna abba, ha az egyik tehén nem lök meg minket.
- Szeretlek, de féltem, hogy te nem – érintette a homlokát az enyémnek.
- Már egy ideje  így vagyok én is – mosolyogtam.
- Megvagytok, srácok! – ordított fel az egyik stábtag, mire egyből szétrebbentünk. - Itt is voltunk – nézett furán Jjong.
Felálltunk a helyünkről, és a teheneket kerülgetve indultunk el a legelő széle felé. Utoljára hátranéztünk, hogy elköszönjünk a tőlük, de amikor a már jól ismert két tehén állt meg velünk szemben, lassan hátrálni kezdtünk.
A baj csak az volt, hogy követtek, úgy jöttek utánunk, mintha az anyjuk lettünk volna. Egyre gyorsabban kezdtünk lépkedni, majd már futottunk, mikor szerencsére egy nagy bőgés után megálltak. Integettünk nekik, és gyorsan elszaladtunk.

Ebéd után elköszöntünk a gazdától, majd szépen beszálltunk hármasban az autóba. Igen, hármasban, ugyanis Jonghyun annyira féltette Pipust, hogy inkább elhozta onnan.
- Ki fognak vágni vele – vigyorogtam a kocsiban a csirke fejét simogatva.
- Tudom, de nem baj. Szeretlek – suttogta.
- Én is szeretlek – bújtam hozzá, és áldottam a fejeseket, akik kitalálták, hogy együtt töltsük ezt a két napot a tanyán.

2014. december 8., hétfő

Pozsonyi kifli

- Srácok, ma pozsonyi kiflit fogtok sütni! – adta a tudtunkra a feladatot a menedzserünk. Nagyokat pislogva meredtünk rá, remélve, hogy csak ugrat minket.
Soha nem sütöttünk még egyedül, csak vele. Ennek megvolt a maga oka, ami nem más, mint az, hogy ha mi öten a konyhába kerülünk, ott kitör a harmadik világháború.  Illetve, csak négyen, ugyanis Key elég sok időt eltölt ott. Nagyon finomakat szokott sütni és főzni, egy kész konyhatündér. Egyetlenegy baj van vele, hogy ő mindig eltűnik, ha pozsonyi kiflit kell csinálni, senki nem tudja, miért.
- Nekem… el kell mennem vásárolni – szólalt meg Key.
- Nem, te is itt maradsz, és segítesz nekik! – parancsolt rá a menedzserünk. – Pár óra, és itt vagyok én is – csukta be maga mögött az ajtót. Összenéztünk a srácokkal, majd egyszerre fordultunk Key felé, aki egyből hevesen rázni kezdte a fejét.
- Felejtsétek el, úgy, ahogy van – ellenkezett, de mi már meg is ragadtuk, és a konyha felé húztuk.
- Legalább a tésztát csináld meg – kértük kiskutya szemekkel, aminek tudjuk, hogy képtelen ellenállni.
- Legyen, a tésztát… de a töltelék a tietek! – egyezkedett velünk, mi pedig beleegyeztünk.
Key szépen elkezdte elővenni a hűtőből és a szekrényből a hozzávalókat, majd az edényeket készítette oda a pultra. A többiekkel csendben álltunk mellette, és figyeltük, ahogy méri a lisztet és a többi alapanyagot.
Minho, Taemin és Jinki ezt elég hamar megunta, mert nesztelenül kiosontak a konyhából. Bennem azért volt annyi együttérzés, hogy ha már elvállalta, akkor ott maradjak vele, és segítsek neki, ha kell. Nem sok kedvem volt hozzá, de érte bármit megtettem volna.
- Légyszi, törd bele a két tojást – mondta hátra sem fordulva, közben az élesztővel szórakozott. Igazából nem értettem a menedzserünket, hogy miért nem koreai sütit sütünk, mikor az sokkal megszokottabb, de hát, mindegy.
Megcsináltam, amit Key kért, ő pedig nekiállt összegyúrni a tésztát. Már megszokott, berögzült mozdulatokkal dögönyözte, ami nekem szerintem egy óráig tartott volna.
- Neked ez nagyon megy, édes – hízelegtem neki, de ő erőteljesen koncentrált a feladatára, mert semmit nem reagált rá.
- Na, kész van. Egy órát pihennie kell, szóval csinálhatjátok a töltelékét – takarta le az edényt egy konyharuhával, majd indulni készült.
- Srácok, gyertek! – kiabáltam ki a többieknek, akik nyafogva megjelentek.
- Te nem mész el – csukta be az ajtót Onew Key előtt.
- De igen, a tésztáról volt szó – akadékoskodott Key, de ez a leaderünket nem hatotta meg.
- Nem érdekel, maradsz! – mutatott a helyiség közepe felé, Kibum pedig duzzogva állt be a konyha legtávolabbi sarkába.
Minho elővette a töltelék hozzávalóit, Taemin pedig elkezdte összeállítani. A mákos massza érdekes látványt nyújtott az edényben.
- Kibum, jó lenne, ha segítenél – szólt neki Minho, miközben a masszát kis rudacskákká formáltuk, hogy beférjen a kiflikbe.
- Felejtsd el! – duzzogott a telefonját nyomkodva.
- Most miért? – kérdezte Taemin, de ő rá sem hederített.
- Kérdeztek valamit! – förmedt rá Jinki, kissé türelmetlenebb hangnemben. Key felsóhajtott, letette a telefonját, és ránk nézett. Végre eljött az idő, amikor megtudjuk, miért tűnik el minden egyes kiflisütés alatt.
- Gyűlölöm a mákot – adta meg a választ, és már nyúlt is a telefonjáért, hogy folytassa, amit elkezdett.
A srácok, velem együtt, hangos nevetésben törtek ki. Kicsit fura volt, hogy egy vacak mák miatt elkerüli a konyhát, ahol a legtöbb szabadidejét tölti.
- Ezt nem mondod komolyan, édesem – nevettem még mindig, de ő csak komoran nyomkodta a telefonját.
Látva, hogy neki ez nem tetszik, próbáltam mély lélegzetekkel normalizálni magam, ami sajnos eltartott egy ideig. Miután sikerült, odamentem hozzá, és megpusziltam a homlokát. - Nincs semmi baj, van ilyen. Igaz, mákfóbiáról még nem hallottam, de mivel neked olyanod van, ezért megértem – próbáltam kedves lenni, de a fiúk hangos nyerítésének köszönhetően ez nem sikerült.
- Héj, Key, repüüüüül! – dobott oda hozzánk Minho egy kis gombócot a töltelékből, ami egyenest a felsőjén és a karján landolt. Tudatosan hátráltam mellőle négy lépést, mert tudtam, hogy ebből hatalmas cirkusz lesz.
Igazam is lett. Kibum extra vörös fejjel csapta le a telefonját az asztalra, és dühösen nézett Minhora, aki menekülni próbált, csak nem tudott hova.
- Te átkozott sajtkukac! Ha a kezeim közé kerülsz, esküszöm, a lábad a karod helyén fog kikötni! fenyegette meg a tettest. Ezen az indulatos kifakadásán, még én is meglepődtem, de megszólalni nem volt időm, mert felkapta a földről az egyben maradt masszadarabkát, és visszavágta a küldőhöz, akinek az arcát találta el.
- Áhhhááhháá, ez szép volt, édes – röhögtem ki hangosan Minhot, aminek következményeként kaptam én is egy adagot.
Másodpercek töredéke alatt hagytam abba a röhögést, és határozott mozdulatokkal mentem a tálhoz, és vettem ki én is egy nagy marékkal. Leszedtem belőle egy darabot, és teljes erőből Minho felé vágtam, aki sajna lehúzódott, így Jinkit találtam el. – Opsz… bocsi, ez nem direkt volt - kezdtem el mentegetőzni, és gyorsan bebújtam Key mögé, remélve, hogy őt nem fogja megdobni, de tévedtem. A kis golyó telibe találta a nyakát.
- Ezt nem hiszem el – suttogta halkan, majd kivette a kezemből a fekete kupacot, és mindenkihez hozzávágott egy darabkát, miközben mosolygott. Így kezdődött el a máktöltelék csata, amiben már mindenki nevetve vett részt.
- Mégis, mi a fészkes fenét csináltok, srácok? – hallottuk a menedzser hangját, majd csak azt láttuk, hogy az utolsó golyó telibe találja az arcán.
Lesápadva vártuk a reakciót, de semmi. Szerintem elszámolt magában egy ideig, mielőtt megszólalt volna. – Most azonnal nekiálltok takarítani. De mindent, az edényeket, a falat, és ami még olyan. Addig senki nem megy sehova ma, főleg, hogy utána táncpróba lesz – mondta közömbös hangon, majd kiment, és becsukta az ajtót.
Elszörnyedve néztünk végig a konyhán, ami teljes mértékben mákdíszben tündökölt.
- Szerintem hagyjuk így, tökre olyan, mintha karácsonyi dekoráció lenne – próbálkozott kibújni Minho a feladat alól, de sajnos nem jött neki össze.
- Jinki, tied az ablak és az ajtó. Taemin, te Minhoval a két falról szeditek le, Jonghyun, tied a hűtő és a tűzhely, én meg csinálom az összes többit – osztotta ki a feladatokat Key, majd eszközt adott a kezünkbe, amivel el tudtuk kezdeni a munkát.
Két óra alatt sikeresen kitakarítottuk az egész helyiséget, és büszkén néztünk végig rajta. Tényleg az egész ragyogott, nyoma sem volt annak, hogy bármiféle kajacsata is lett volna a konyhában.
- Na, milyen szép lett – nézett körbe a menedzserünk is. – Akkor most kikeverünk egy új adag tölteléket, és befejezzük a sütit – közölte vigyorogva.
Beletörődve a sorsunkba,elővettünk új hozzávalókat, és nekiálltunk. Még Key is segített, bár azért elég egyértelmű undor volt az arcán egész idő alatt.
Miután végeztünk vele, párat félretettünk magunknak, a többit pedig a menedzserünk elvitte, mert elvileg valakiknek kellett.
Természetesen a táncpróba sem maradt el, mert ez volt a büntetésünk, amiért kirobbantottuk az első, mák-SHINee világháborút is a dormunkban. Mikor ezt így közölte a menedzser, egyikünk sem bírta ki nevetés nélkül, mert nagyon hülyén hangzott.  De szerintem az egész megérte, mert Key azóta kevésbé undorodik a máktól, és még jól is szórakoztunk közben. Annyi viszont szent, hogy soha többé nem dobálózunk kajával a lakásban, mert én az életben nem fogok többször takarítani. Az Key feladata.