Berögzült érzelmek!

      Szereplők: 
      Benett(OC) 
      Jonghyun (SHINee)
      Erik(OC)
      Key


      Ciki vagy nem, de sikerült beleszeretnem a legjobb barátomba.

      Pelenkás korunk óta ismertük egymást, és mindig együtt voltunk, amikor csak lehetett. Ő volt az idősebb, igaz, csak pár hónappal, de ez meg is látszott rajta. Mindig ő volt az, aki megvédett,

 megvigasztalt, vagy csak éppen jókedvre derített, ha kellett. Vele mindig mindent meg tudtam beszélni.

Először csak testvérként tekintettem rá, de ez idővel átalakult rajongássá, majd pedig szerelemmé. Ekkor már minden percet vele akartam tölteni, úgy néztem rá, mintha egy isten lenne, és ha egy csajjal beszélgetett, akkor elöntött a féltékenység.

Ez volt az egyetlen dolog, amit nem mondtam el neki. Féltem, hogy ha megtudja, akkor eltávolodik tőlem, épp ezért próbáltam ugyanúgy viselkedni mellette, mint régen, de nehezen ment. Ahányszor megölelt, vagy hozzám ért, a szívem dobogása vagy kihagyott egy ütemet, vagy kétszeresére gyorsult. Emiatt a szokásos ölelésünkről szépen lassan leszoktam, ami őt sem zavarta annyira. A kapcsolatunk viszont ugyanolyan szoros volt, mint azelőtt.

Otthon természetesen a szüleim tudták, hogy a fiúkat szeretem, de nem csináltak belőle problémát. Sokkal inkább el voltak foglalva azzal, hogy veszekedjenek. Apa mindig az unokatestvérével foglalkozott, mert féltékeny volt rá, a férfi ugyanis az S.M. Entertainment vezérigazgatója. Apa irigységében mindig anyának nyavalygott, és ezekből lettek a viták. Ezen kívül anya egyfolytában azt szajkózta, hogy meg akarja látogatni a családját Angliában. Már két éve folyamatosan csak ezt csinálták, és a válás is egyre többször szóba került. Egyik nap, amikor hazaértem, már a nappaliban vártak rám.

- Benett, gyere, kérlek, beszélnünk kell – hívott apám, én pedig odasétáltam hozzájuk. Tudtam, hogy valami rossz hírt fognak közölni, ezért csak leültem velük szembe.

- Mondjátok – néztem rájuk kíváncsian. Egy pillanatra egymásra pillantottak, majd anya belekezdett.

- Gondolom, hallottad párszor, hogy apáddal a válásról beszéltünk. Szóval… neked nem mondtuk el, de már régen beadtunk a válást… és ma ki is mondták – közölte velem a kész tényeket, én meg csak nagyokat pislogva néztem rájuk.

- Nem gondoljátok, hogy velem is meg kellett volna beszélni? – kérdeztem kicsit csalódottan, de igazából nem érdekelt a dolog. Soha nem kérdezték meg, hogy miről mi a véleményem. Eldöntötték, megcsinálták, és utána közölték velem.

- Van… még valami – folytatta anya, én pedig nem tudtam, mire számíthatok még. – Egy hét múlva Angliába költözünk – halkította el a végét. Jól hallottam, hogy azt mondta, elköltözünk?

- Mi van? – esett le a dolog súlya, és hirtelen olyan mértékű düh kapott el, hogy törni-zúzni akartam. – Nem… nem mehetünk el! Akkor itt kéne hagynom Jonghyunt és a többieket is, ezt nem teheted velem! – kezdtem el hisztizni és ordibálni.

- Sajnálom, fiam, de én szeretnék visszaköltözni oda. Én is a szüleim közelében akarok lenni egy kicsit, te pedig jössz velem. Ott is szerzel majd barátokat, nem minden Jonghyun körül forog. Ráadásul ő idol akar lenni, ha sikerül neki, akkor sem lesztek sokat együtt, mert nem lesz ideje rád – próbált meggyőzni anya, de csak rontott a helyzeten.

Részben igaza volt, mert tényleg az volt Jjong álma, hogy idol lehessen, de én nem akartam elköltözni. Ráadásul még Jonghyunnal sem tudtam rendesen megbeszélni a dolgot, csak telefonon, mert ő éppen a nagyszüleinél volt. Ő is próbált megnyugtatni, de ő sem érthette meg, hogy nekem milyen nehéz lesz majd. Én vagyok belézúgva, nem pedig ő belém. Fordított esetben neki is ugyanolyan rossz lett volna, mint nekem.

Az egy hét abból állt, hogy ezerrel csomagoltam a dolgaimat, és a barátaimtól búcsúztam el. Esténként pedig csak azon járt a fejem, hogy mindent itt kell hagynom. Jonghyun megígérte, hogy mielőtt elmegyünk, addigra ő is hazaér, hogy el tudjunk köszönni egymástól. Tudtam, hogy miután felszállok a gépre, jó ideig biztos nem fogom látni, ezért elterveztem, hogy az utolsó pillanatban megcsókolom majd.

El is jött a nagy nap, én pedig már csak rá vártam, hogy megérkezzen. Anya kicsit ideges volt, mert félt, hogy lekéssük a gépet. Épp nyugtattam, hogy simán elérjük, amikor megjelent.

- Bocsi, csak dugó volt – pacsizott le velem, majd csendben álltunk.  – Hát… soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez is bekövetkezik, de ha már muszáj, akkor… - megint szünetet tartott. Látszott, hogy ő sem tudja, mit kéne mondania, tennie. – Nagyon fogsz hiányozni… ígérd meg, hogy majd írsz, amikor tudsz, és én is fogok – húzott oda magához egy ölelésre. A fejem a nyakába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát, hogy soha ne felejtsem el.

- Ígérem – motyogtam halkan.

- Benett, gyere már! – parancsolt rám anyám, mire elhúzódtam kicsit Jonghyuntól.

- Mennem kell… - mondtam, mire ő biccentett egyet. – Kérlek, bocsáss majd meg nekem – kértem tőle, de ő csak értetlenül nézett rám. Vettem egy nagy levegőt, majd újra odaléptem elé, és amennyire határozottan tudtam, megcsókoltam.

Éreztem, hogy lefagyott. Miután elléptem tőle, csak döbbenetet láttam az arcán, semmi mást. – Vigyázz magadra… kérlek – köszöntem el tőle könnyes szemekkel, majd beültem az autóba. Anyám nem mondott semmit, csak csendben elindult.

Amikor utoljára hátranéztem, már csak annyit láttam, hogy ujjaival végigsimít az ajkain. Már akkor nagyon hiányzott, nem tudtam elképzelni, hogyan fogom tudni majd eltölteni nélküle a napjaimat.

       Kilenc év telt el a költözésünk óta. Az első pár évben anyával a nagyinál éltünk. Onnan jártam ki a gimnáziumot is. Elég sok barátot szereztem, de leginkább egy Erik nevű sráccal találtam meg az összhangot. Nagyon jóban lettünk, mindent együtt csináltunk, és vele sikerült jól éreznem magam. Sajnos Jonghyunt, neki sem sikerült elfeledtetnie velem, ennek ellenére a gimi után összejöttünk, rá egy évre pedig össze is költöztünk.

Ugyanarra az egyetemre is jelentkeztünk, csak más szakra. Ő jogot tanult, én pedig gazdálkodást és menedzsmentet. Ami pedig a kapcsolatunkat illeti, jól megvoltunk, igaz, ő sokkal jobban szeretett, mint én őt, és ezt ő is nagyon jól tudta. A szívem egy részét, Jonghyunnak tartogattam, bár feleslegesen. Az évek alatt egyetlen egy üzenetemre sem válaszolt.

Lehet, hogy a csókra haragudott, vagy az is lehet, hogy elfelejtett. Miért is ne tehette volna? Bekerült a SHINee nevű bandába, ami nagy sikereket ért el, és rengeteg rajongója lett. Ideje se volt rám gondolni, még ha akart is volna. Én viszont naponta néztem az újonnan megjelent videókat és cikkeket róluk, csak hogy láthassam és hallhassam őt. Hiába próbáltam, nem volt erőm nem gondolni rá.

Amikor kiderült, hogy a banda az országunkban fog koncertet tartani, a hír egyben tett szomorúvá, és boldoggá is. Ennek pedig az lett a következménye, hogy éjjelente is Jonghyunnal álmodtam.

       Álmomban Angliába jöttek koncertezni, és a reptéren vártuk őket Megálltak autógrammot osztani, de amikor Jonghyun hozzám ért, nem ismert meg, még úgy sem, hogy bemutatkoztam neki.

      Ilyenkor mindig felijedtem, és meggyőztem magam, hogy ez csak egy álom volt. Erik is mindig felébredt mellettem, és próbált megnyugtatni. Tudtam, hogy csak miattam nem mutatta ki, hogy mennyire zavarta a dolog. Engem is zavart volna a helyében, de ő annyira szeretett, hogy elnyomta magában ezt az érzést.

Reménykedtem, hogy elmehetek rá, de Erik ellenezte a dolgot. Ő nem akarta, hogy felszakítsam a sebeket, amik még be sem forrtak. Nagy nehezen tudtam csak belátni, hogy igaza volt.

A SHINee-t viszont soha nem ejtettem ki a számon, még a bandatagok nevét sem, amikor ő velem volt, ez volt az egyetlen egy kérése felém. Ha vele voltam, szerette volna, ha csak vele foglalkozom, nem mással; én pedig úgy gondoltam, hogy ennyit megtehetek érte.

       Miután sikeresen megszereztük a diplománkat, olyan dolog történt, amire soha nem gondoltam volna. Erik hazaért a boltból, és az első útja, mint mindig, akkor is hozzám vezetett. Nyomott egy puszit a számra, majd letette elém a kedvenc autós újságát. A fejemet csóválva fogtam meg a kezét, és a szoba felé vezettem. Leültünk az ágyra, és pár csók után elkezdtük nézni a sok-sok autót. Ez ilyen havi program volt nálunk az ő részéről, ahogyan az enyémről a vásárlás.

- Én ilyet szeretnék – mutatott rá az egyik Audira, közben finoman ráharapott a fülemre. Egy halk sóhajjal reagáltam a tettére, majd lapoztam egyet.

- Nekem ez tetszik – böktem egy Bentlire.

- Az túl drága, életem – csókolt meg, közben lapozott egyet. – Nézd, hát, ez mi? – kérdezte kíváncsian, mire egyből odafordítottam a fejem. Egy SHINee koncertjegy volt előttem.

- Úristen… ezt nem hiszem el… tényleg elmehetek rá? – kérdeztem ujjongva, hatalmas vigyorral a képemen.

- Nincs jogom megakadályozni, hogy találkozzatok egymással. Bármennyire is szeretném, hogy ne menj, tudom, hogy azzal csak ártanék neked. Még az is lehet, hogy így is – mondta elkeseredve. Nekem is eltűnt a vigyor az arcomról, és odabújtam hozzá.

- Tudod, hogy szeretlek – mondtam halkan, és megpusziltam.

- Tudom, ahogy azt is, hogy őt még jobban, de mivel velem vagy, ezért próbálok nem erre gondolni, de nem megy – nyomta a kezembe a két jegyet. – Félek, hogy a koncert után elveszítelek majd – motyogta, közben felállt mellőlem.

Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani, helyette figyeltem, ahogy kiment a szobából. Minden szava igaz volt, de így, hogy ő mondta ki, sokkal rosszabbul hangzott. Lelkiismeret-furdalásom lett, mert hirtelen kezdtem úgy érezni, hogy az évek alatt csak kihasználtam őt.

      Ránéztem a jegyre, és eltűnődtem azon, hogy tényleg elmenjek-e. Rettegtem a tudattól, hogy Jjong nem fog megismerni, és az álmom valóra válik. A szívem akkor darabokra szakadna, de talán Erik ki tudna zökkenteni megint a bánatból.

      Letettem a jegyet az éjjeliszekrényemre, és kimentem a konyhába. Erik az asztalnál ült, melyen két bögre volt. Ijedten álltam meg, és néztem rá. Ő csak komoly arckifejezéssel intett, hogy üljek le. Bátortalanul lépdeltem felé, mert tudtam, hogy nagy dolgokról fogunk beszélni. Leültem az egyik bögréhez, és vártam, hogy nekikezdjen.

– Amíg itt vannak, addig én hazaköltözöm a szüleimhez - kezdett bele, én pedig nagyokat pislogva tátottam el a szám. – Ha elmennek, és te megkeresel, akkor tudom, hogy velem akarsz lenni, ha nem, akkor lezártuk a kapcsolatunk. Én,ó úgy szeretnék veled lenni, hogy közben ne az járjon az eszemben, hogy csak a második vagyok a szívedben. Szóval, tegnap… összecsomagoltam, és most elmegyek. A döntés a te kezedben van, én azt szeretném, hogy te boldog legyél – zárta le a mondanivalóját.

Megnémulva ültem a bögrémet szorongatva, és nem tudtam elhinni, hogy képes ilyet tenni értem. Simán feladná a boldogságát azért, hogy én Jonghyunnal lehessek együtt.

- Eri… - kezdtem bele, de ő már nem ült az asztalnál.  Az ajtó felé vitte a bőröndjeit. – Erik… - kezdtem bele megint, de ő csendre intett.

- Ne mondj semmit, kérlek. Én így döntöttem, most te jössz. Vigyázz magadra, Benett. Szeretlek – húzott magához egy csókra, majd felvette a bőröndjeit, és kilépett a lakásunkból, becsukva maga mögött az ajtót.

      Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem akkor. Mintha egy újabb darabot téptek volna ki a szívemből. Erik nélkül egy senkinek éreztem magam, mert ő volt az, aki tartotta bennem a lelket. Sírva mentem vissza a szobába, és feküdtem le az ágyra. Kezembe vettem a koncertjegyet, és csak néztem. Elképzeltem, ahogy Jjong rám néz, és nem ismer fel, majd pedig azt, hogy Erik nyugtató ölelésében vagyok. Nem tudtam, mi lesz majd a helyes döntés, de annyi biztos volt, hogy kettejük közül csak egynek lesz helye az életemben.

     Másnap reggel, miután tudatosult bennem, hogy Erik nincs velem, készülődni kezdtem. Utána reggeliztem, és indultam is a reptér felé, ahol addigra már szép kis tömeg összegyűlt.

Elvileg fél tizenkettőkor szállt le a gépük.  Pofátlan módon beálltam az első sorba, és vártam, hogy megérkezzenek. Az izgalomtól már lerágtam mind a tíz körmömet, és a számat is sebesre harapdáltam, mire odaértek. Először pár testőr jött, majd Onew, Taemin, Minho, Key, és végül ő.

      Eszméletlenül jól nézett ki. Fekete pólóban, ami kiemelte az izmait, és fekete nadrágban volt, a haja pedig még mindig szőke színben pompázott. Természetesen megálltak autógrammot osztani, pont, ahogy álmomban is mindig történt. Egyre közelebb ért hozzám, én pedig már levegőt is alig mertem venni.

- Hello, te is koreai vagy? – kérdezte angolul mosolyogva, mire tudatosult bennem, hogy tényleg nem ismert meg.

- Igen… Jjong, az vagyok – motyogtam neki. Láttam, ahogy kikerekedtek a szemei a meglepettségtől, amikor koreaiul válaszoltam neki.

- Te… te vagy az? – kérdezte, de nem tudtam mit válaszolni. – Benett – rántott magához, és megölelt. A többi rajongó teljesen elnémult, én pedig boldogabb voltam, mint bármikor, mert kilenc év után is megismert.

- Azt hittem, elfelejtettél – suttogtam a vállának.

- Dehogyis, mindig gondoltam rád, de nem írtál, én pedig nem tudtam a címedet. – simította meg a hátam, majd elengedtük egymást.

- De hát, én írtam neked… vagy negyven levelet – néztem rá, ő pedig kérdően felhúzta a szemöldökét.

- Fél kettőre gyere a hotelbe, ahol megszállunk, ott megbeszélünk mindent – mosolygott, majd ment tovább. Legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből örömömben, de azért ott volt az is, hogy egyetlenegy levelet sem kapott meg.

     Miután elmentek, beültem egy étterembe ebédelni, hogy azért ne éhgyomorral kelljen megint találkoznom vele. Ezek után lassan elindultam a megbeszélt helyre.

A hallban alig volt pár ember. A gond az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy melyik szoba az övék. Pár percig forgolódtam össze-vissza, mire valaki hátulról átkarolt. A szívem kihagyott egy ütemet ijedtemben, ezért gyorsan megfordultam, és vele találtam szemben magam.

- Gyere – fogta meg Jjong a kezem, és a lift felé mentünk. Nagy mosollyal az arcomon követtem. – Sok mindent meg kell beszélnünk – mondta, közben megnyomta a megfelelő gombot, és a lift elindult felfelé. Csendben álltam mellette, és közben alaposan szemügyre vettem. Nem változott olyan sokat, csak ezerszer izmosabb lett, és férfiasabb.

     Mikor megállt a lift, egyből elindultunk a folyosón, végül az egyik ajtónál álltunk meg, ő pedig kinyitotta.

- Jonghyun, hol… - kezdett bele Kibum, de amint meglátott, abbahagyta. – Szia, Kim Kibum, de csak Key – hajolt meg illedelmesen.

- Benett, Woo Benett – mutatkoztam be én is.

- Ő a barátod? – mutatott rám nagy vigyorral az arcán, Jonghyun pedig csak bólogatott. – Akkor én,ó hagylak is titeket, örültem a találkozásnak – köszönt el integetve, majd otthagyott minket kettesben. Kicsit zavarban voltam, ezért végig a számat rágcsáltam.

- Na, akkor csüccs – mutatott az ágyra, ahol egyből helyet is foglaltam. Ő is mellém fészkelte magát, kezeit pedig összefűzte az ölében. – Beszéltem anyámmal, mielőtt ideértél, és elmondta, hogy tényleg küldtél levelet, de ő nem akarta odaadni, mert szerinte úgy könnyebb volt a felejtés – mesélte, én pedig csak csendben hallgattam. – Pedig akartam írni, mert az a… szóval… az a csók, amit a végén adtál… meglepett – nyögte ki a szavakat, egymás után. Nem tudtam, hogy mit fog mondani utána, de nagyon féltem.

      Három verzió volt lehetséges. Az egyik, hogy elzavar, mert meleg vagyok… bár akkor már megtette volna. A második, hogy elfogadja, de nem váltott ki belőle semmit, és a harmadik, hogy ő is érzett irántam valamit. Türelmetlenül tördeltem az ujjaimat, a válaszra várva, de nem mondott semmit, csak mereven nézett előre.

- És, veled mi újság? – terelte a témát, mire megráztam a fejem, hogy jól hallotta-e a kérdést. – Adj még egy kis időt, hogy összeszedjem a gondolataim – nézett rám a kis boci szemeivel, aminek nem tudtam ellenállni.  

- Rendben van – egyeztem bele, majd mesélni kezdtem, hogy mi történt velem a kilenc év alatt.

Miután befejeztem, ő következett. Mindent elmondott, a gyakorlati éveit, amik nagyon nehezek voltak, de ő mindent megtett, hogy jó legyen. Aztán a csapat összeállását és debütálását. Azt, hogy mennyire izgultak az első fellépésen a sok ember láttán, de a rajongók hangos sikolya erőt adott nekik. Arról is mesélt, hogy járt egy lánnyal, de nem sokáig, mert nem volt rá idejük a sok fellépés és munka miatt. Egy szóval, majdnem mindent megtudtunk a másikról.

- Akkor tényleg sikerült valóra váltsd az álmod – mosolyodtam el a végére.

- Hát, igen, sikerült. Ami pedig a csókot illeti – kezdett megint bele –, miért kaptam? Vagyis, miért akkor kaptam? – kérdezte, én meg lehajtottam a fejem, mert nem mertem elmondani neki. Pedig muszáj volt.

- Mert szerettelek. Akkor már több mint egy éve, de nem mertem elmondani, mert féltem a reakciódtól – vallottam be neki az igazat. Meglepetten nézett a szemeimbe, és szóhoz sem jutott egy ideig. – És, még mindig szeretlek – motyogtam magam elé halkan, de tudtam, hogy hallotta.

- Nem ettelek volna meg, a legjobb barátom voltál, és vagy is. Nem zavart volna, hogy a fiúkat szereted… vagyis engem. Egy időben én is így voltam, ezért kezdtem el csajozni, hogy ne veled foglalkozzak. Mikor megcsókoltál és elmentél, azt se tudtam, mit tegyek, csak figyeltem, ahogy eltűntél. Utánad kellett volna mennem, hogy megbeszéljük a dolgot, de nem tettem. Jobbnak láttam, ha hagylak elmenni, és akkor talán elfelejtesz. Én is ezt akartam tenni, de nem ment. Hónapokig csak te jártál a fejemben – mesélte a dolgokat. – Aztán Kibum… neki sikerült helyreráznia. Mindig foglalkozott velem, és szeretett is, most már két éve együtt vagyunk, de az SM-en kívül senki sem tudja – tudatta velem a hírt, nekem pedig megállt a szívem.

- Értem – suttogtam, és próbáltam megemészteni a hallottakat.

- Tudod, ha nem lennék vele, akkor sem tudnék veled összejönni. Nem azért, mert nem vagy helyes, kedves, meg ilyenek, hanem mert te nekem mindig is fontosabb leszel egy szerelemnél. Te a testvérem vagy, mindig is az voltál. A szerelem idővel kimúlhat, de a testvéri szeretet nem, még ha nem is vagyunk vérszerintiek, én mindig úgy tekintettem rád – fejezte be, én meg a könnyeimmel küszködtem. – Sajnálom, Benett, hogy csalódnod kellett bennem – ölelt magához, és hagyta, hogy kisírjam magam.

Hosszú perceken keresztül csak sírtam, de szerencsére sikerült megnyugodnom nagyjából. – Te nem pasiztál be? – kérdezte halkan. 

- De, de igen. Viszont miattad dobott tegnap. Azt mondta, hogy ad egy esélyt, hogy eldöntsem, kivel mit akarok. Öt évig voltunk együtt – töröltem le az arcom, és a kezemet fixíroztam

- Azta, az nagyon sok idő, akkor tényleg nagyon szerethetett téged – kerekedtek el a szemei. – Annyira jó pasi? – kérdezte kíváncsian.

- Mindent megtett értem, feltétel nélkül szeretet, annak ellenére is, hogy tudta, én feleannyira sem szerettem őt. Ő volt az, aki segített átvészelni a legrosszabb napokat, még akkor is, ha neki nagyobb gondjai voltak. Egyszerűen tökéletes volt – fejeztem be, de közben újra legördült egy könnycsepp az arcomon. Bele se mertem gondolni, hogy tényleg vége lett, hogy azért zárta le a kapcsolatunk, mert esélyt adott arra, hogy Jonghyunnal legyek, aki csak testvérének tekintett.

- Látod, őt szereted te is. Csak annyira berögzült a tudat, hogy én kellek neked, hogy nem vetted észre, amit ő nyújtott neked. Feladta a boldogságát, hogy velem lehess boldog, pedig te is tudtad, hogy nem lehetsz, csak elhitetted magaddal. Biztos belegondoltál már, hogy csak nagyon ritkán találkozhattunk volna, ami a kapcsolatok nagy részét tönkreteszi. Te sem ezt akarod – simított végig az arcomon. – Keresd meg a srácot, ugorj a nyakába, és mondd el neki ezerszer, hogy mennyire szereted, mert megérdemli – ölelt újra magához.

- Édesem, vé… Bocsánat, megint zavarok, és nem hallottál semmit – kezdett el hadarni Key, ahogy engem is észrevett, de Jjong leintette.

- Ne parázz már, tud mindent. Nem fogja kiordítani az utcán – csitította el, majd odahúzta magához, és megpuszilta az arcát.

     Tényleg nagyon szerették egymást, és én nem várhattam el tőle, hogy miattam boldogtalan legyen, csak hogy vele lehessek. - Örülök, hogy újra találkoztunk, Benett, vigyázz magadra - puszilta meg az arcom, majd elengedett. Igaza volt, meg kellett beszélnem a dolgokat Erikkel.

     Az utcán egyből taxit hívtam, majd megadtam Erik szüleinek a címét, és indultunk is. Reméltem, hogy megérti majd a helyzetet, és nem fog elküldeni. Mikor odaértünk, idegesen toporogtam az ajtóban.

- Csengess máár! – mondtam hangosan, és a csengőt szuggeráltam, de nem voltam képes megnyomni. Mi van, ha elküld, ha nem kellek már neki, mert rájött, hogy van nálam jobb srác is számára? – tűnődtem magamban, de végül mégis megnyomtam.

     Alig fél perc múlva már nyílt is az ajtó, és Erik ott állt előttem egy szál farmerben. Nagyot nyelve néztem végig az izmos kockáin, régebben soha nem foglalkoztam vele túlzottan, mert csak Jjongéhoz hasonlítottam.

- Benett? – kérdezte meglepetten, vörösre sírt szemekkel.

- Sajnálom… mindent sajnálok. Beszéltem Jjonggal, és segített rájönni, hogy én téged szeretlek, nem pedig őt. Tudom, haragszol rám, mérges vagy, egy kibírhatatlan hisztigépnek tartasz, de könyörgöm, gyere haza velem. Szeretlek, nagyon szeretlek – kezdtek el potyogni a könnyeim, mire ő szorosan magához ölelt. Arcom a meztelen vállába fúrtam, és ott sírtam ki magam újra. Igaza volt Jjongnak.

- Persze, hogy megbocsájtok, életem. Szeretlek, és ez nem is fog változni – csókolt meg úgy, ahogy még talán soha.

     Erik volt az, aki mellett biztonságban éreztem magam, akit tényleg szívből szerettem, nem pedig csak azért, mert berögzült az agyamba. Ő volt az, aki mellett reggelente fel akartam kelni, és egy forró csók után elkezdeni a napot, este pedig ugyanígy befejezni. Jonghyun pedig mindig is az életem része marad, de így, hogy megbeszéltük a dolgokat, már csak testvérként fog helyet kapni a szívemben.