- Suho, annyira király
éjszakám volt! - rontott be a lakásomba Minho. Tőle ez már megszokott volt, meg
sem lepődtem, amikor egyből a hűtőhöz rohant, kivett egy üveg vizet és az esti
pizzám maradékát, majd leült mellém.
- Megint hány pasit gyűrtél
magad alá? - kérdeztem röhögve. Igen, ő egy igazi Casanova volt. Több pasival
volt már együtt, mint a fél város összesen. Engem ez egyáltalán nem zavart, ha
neki ez így megfelelt, akkor nekem is. A barátja vagyok, nem az anyja, hogy
kiakadjak rajta.
- Egyet sem, de Suho,
esküszöm, szerelmes lettem -mondta egy hatalmas sóhajjal, mire a számban lévő
kávéval meglocsoltam az asztalomat díszítő fehér terítőt. Legalább mintás lett.
- Szerelmes? Te? - pislogtam
nagyokat. Az évek óta tartó barátságunk óta egyszer sem mondott ilyent.
- Aha. Ő olyan más. Ha nem
is hiszed el, de meg se fordult a fejemben, hogy lefektessem. Órákon át
beszéltünk, és nevettünk...
- Te beszívtál? - vágtam a szavába, mert ez a
Minho nem az a Minho volt, akit ismertem. Ő nem szerelmes, csak szexelni akar,
aztán lelép. De ez, hogy valakivel aktus nélkül beszélgessen rajtam kívül, és
még bele is zúgjon, na, ez már számomra is hihetetlen volt.
- Soha nem szívok - csóválta
meg a fejét. - De most komolyan beszéltem, érte még meg is javulnék, ha lenne esélyem
nála - folytatta az áradozást, egyre jobban meglepve engem.
- És ki a srác? - tértem a
lényegre, mert rettentően kíváncsivá tett a pasi, aki ezt váltotta ki a
barátomból.
- Onew - motyogta.
- Aha. De mi a rendes neve?
- faggattam tovább. Nem a becenevére voltam kíváncsi.
- Jinki, azt hiszem Lee.
Aha, Lee Jinki - ejtette ki a teljes nevét, mire megint kiköptem a kávémat.
- Nem akarod ezt abbahagyni,
tiszta folt a terítő - mordult rám.
- Nem a tied, mit aggódsz
miatta? - kérdeztem.
- Az, hogy holnap meg engem
fogsz szidni, hogy miattam cseszted össze.
- Ja, ez így is lesz -
vontam vállat.
- Szóval miért is robbant ki
a második adag kávé a szádból? - tudakolta most ő.
- Semmi. Csak, a sulinkba is
járt egy Lee Jinki, aztán lehet, hogy ő az. Mindig népszerű volt a maga módján. Sokan
szerették. Én is jóban voltam vele - emlékeztem vissza azokra az időkre. - Tudod, ha ő tényleg az a Jinki, akkor
tényleg meg kell változnod, ha vele szeretnél lenni - adtam neki egy jótanácsot,
mielőtt felkeltem az asztaltól. Gyorsan eltettem a bögrém, majd leszedtem a
terítőt és bedobtam a szennyesbe. Nem igazán volt kedvem foglalkozni vele. Ha
akar, kijön belőle a folt, ha nem, akkor kávémintás lesz. Legalább lesz egy
emlék, ami emlékeztet erre a napra.
- Érte megtenném, esküszöm.
Amúgy mi is a program mára? - lépett be mögém a fürdőbe.
- Boltba kell mennem,
majdnem üres a hűtőm, és a pizzát már nagyon unom -rázott ki a hideg, amikor elképzeltem,
hogy megint ugyanazt eszem, amit hetek óta.
- Ennyi? Azt hittem, lesz
valami fontosabb is, mondjuk pasit keresni neked - jött fel a szokásos
témájával. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy én nem vagyok olyan, mint ő. Nem
szerettem az egyéjszakás kalandokat. Én csak egy olyan valakit szerettem volna magam
mellé, aki szeret, és én is őt. Akivel jókat nevethetek vagy hülyéskedhetek.
- Hagyj már ezzel a
baromsággal, majd ha eljön az ideje, akkor lesz valakim - toltam el az ajtóból.
- Átöltözöm, aztán mehetünk is - mentem át a szobámba, ahol magamra kaptam
valami értelmes ruhát.
Nem voltam szegény.
Szerencsére jó családi háttérrel és jó munkahellyel is rendelkeztem. Ennek
ellenére nem voltam valami költekezős típus. Nem vettem luxusvillát és autót.
Beértem egy kétszobás kis házzal és egy középkategóriás autóval. Nem tartottam
fontosnak az anyagiakat, az embereket sem az alapján ítéltem meg. Minho is
gazdag volt. Mondjuk ő sokkal jobban adott a külsőségekre, de a pénze nagy
része az éjszakai életére ment el.
-Mehetünk - álltam meg mellette.
- De komolyan, van még
valami ebben a boltban, amit nem vettél meg? - fújtatott, miközben a telitömött
kocsit tolta.
- Igen, olyat például nem
vettem még - mutattam vigyorogva egy zacskó chipsre.
- Azt nem is szereted -
forgatta meg a szemeit. Szerettem Minhóban, hogy mindig elkísért, miközben
gyűlölt velem vásárolni. Nem tudta elviselni, hogy ilyenkor mindent egyszerre
akartam beszerezni. Az élelmiszert, a tisztálkodási és tisztítószereket,
ruhákat és minden hasonlót. Pedig szerintem sokkal egyszerűbb volt havi kétszer
nagybevásárlást tartani, mint kétnaponta futkározni.
- A túrószelet elmaradt -
hajoltam le a hűtőhöz, majd nyúltam a kiszemelt darab után, amikor egy másik
kéz is ugyanazt fogta meg.
- Bocsánat - motyogta a kéz tulajdonosa, ezért
kiegyenesedtem.
- Semmi... Tao? - kérdeztem
meglepetten.
- Suho - ejtette ki a nevem.
Abban a pillanatban kihagyott a szívem egy ütemet, és a nálam magasabb srác
nyakába ugrottam volna legszívesebben, ha tehettem volna.
- El sem hiszem, hogy itt
vagy. Mit keresel itt? Nem Kínában vagy?
- Ha Kínában lenne, akkor
nem beszélnél vele, nagyokos. Choi Minho, szia - mutatkozott be a colos
barátom.
- Huang Zitao - hajolt meg a
másik is. - Itt vagyok most, igen...
- Tao, gyere - állt meg
mellette egy fiú.
- Jinki? - dülledtek ki a
barátom szemei. Jobban megnézve tényleg ő volt az. Szinte alig változott
valamit, mégsem ismertem meg hirtelen. Talán a baseballsapka és a bőrkabát
tehetett róla.
- Szia, Minho - mosolygott
rá.
- Mit csináltok itt, együtt?
- kérdezte Colos.
- Tao akart vásárolni, ma
jött. Velem lakik jelenleg.
- Együtt vagytok? - bukott
ki belőlünk egyszerre a kérdés.
- Nem, dehogy - forgatta meg
a szemeit Onew. Hirtelen nagyon megkönnyebbültem, és szerintem Minho is. Biztos
darabokra tört volna a szíve, ha a kiszemeltje foglalt lett volna.
- Menjünk, Jinki - motyogta
Tao.
- Rendben, sziasztok -
intett Onew, és elmentek.
Még mindig haragudott rám.
Évek óta nem beszéltünk egymással, azóta, mióta az egyik egyetemi társunkkal
összejött, majd szakítottak, ő pedig elköltözött. Elvileg nem tudott máshogy
elszakadni tőle.
- Menj már utána, te dilis!
- lökött meg Minho.
- Minek? Nem láttad, hogy
beszélni se nagyon akart velem? - mordultam rá, majd felkaptam egy túrószeletet,
és behajítottam a kocsiba. Elment a kedvem a vásárlástól.
- Nem csodálom - csóválta
meg rosszallóan a fejét.
- Ne kezdd! -
figyelmeztettem, de tudtam, hogy feleslegesen.
- Nem kezdek semmit, de
akkor is a te hibád minden. Ha akkor bevallod neki, hogy mit érzel, és nem egy
másik pasi karjaiba taszítod, akkor nem történt volna mindez. Ezt te is tudod
jól - hadarta el a szokásos monológját. Igaza volt. Tao szeretett, én is őt, mégis
visszautasítottam, mert féltettem a barátságunkat.
Akkor azt mondta, nem
haragszik emiatt rám. Pár héttel később pedig összejött azzal a tahóval. Mindig
annyira boldognak látszottak, de senki nem tudta, mi folyt a háttérben. Az a
szemét csak kihasználta, olyan dolgokra kényszerítette, amiket normális ember
nem tenne meg az ágyban.
Elég nehezen sikerült csak
szakítania vele, de a srác továbbra is zaklatta őt. Emiatt kellett elköltöznie.
Aztán kiderült, hogy igazából engem okolt mindenért. Pedig én nem tehettem
róla. Nem tudhattam, hogy a pasija egy idegbeteg vadállat, én csak a
barátságunkat védtem, amit így is sikerült tönkretennem. Ő az a személy, aki
miatt képtelenné váltam kapcsolatot kialakítani mással. Senkit sem szerettem
még úgy, mint őt, és most, hogy újra láttam, ismét felizzott az a kicsi parázs,
ami bennem haldoklott. Ami talán ennek a találkozásnak köszönhetően újra lángra
kaphat, de akár végleg ki is aludhat.
- Indulj már! - vágott
tarkón Minho, amit legszívesebben viszonoztam volna, de akaratlanul is
hallgattam rá, és a kezébe nyomva a bankkártyám, Taoék után szaladtam.
Már az ajtón mentek ki,
mikor végre beértem őket.
- Tao, várj! - kiabáltam
utána. Kelletlenül átadta a szatyrot Jinkinek, aki az autóhoz ment velük,
kettesben hagyva minket.
- Mondjad - fordult felém,
én pedig teljesen lefagytam. Siettem utána, de igazából fogalmam sem volt, mit
is kellett volna mondanom. Az igazat - mondta egy hang a fejemben. De azt nem
tehettem. Mégis hogyan tehettem volna. Szerelmet vallok neki, mikor miattam
került abba a helyzetbe akkor?
- Én csak... nem is tudom...
- Suho, jó volt téged látni,
de nem szeretném tartani veled a kapcsolatot. Nem akarom megint feltépni a régi
sebeket, amiket ejtettél. Kérlek, fogadd ezt el - mondta, és már fordított is
nekem hátat.
- Mi? Várj...
- Mire? Mégis mire várjak?
Azt akarod, hogy megbocsássak neked? Megtettem, már nem haragszom, nem a te
hibád volt, de akkor jobb volt ezt hinni, így elfelejthettelek. Emiatt nem kell
aggódj, de tudod, milyen rossz ez most nekem? Akkor szerelmet vallottam neked,
elmondtam nyíltan, hogy mit érzek, te pedig elutasítottál, hogy ezt mégis
hogyan gondoltam. Bocsáss meg, de nem tudok a közeledben lenni - fejezte be, és
Jinki után sietett. Nem akartam elengedni, de felesleges lett volna utánamennem.
Amit kellett volna mondanom, azt nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam
elmondani neki, hogy én mindig is csak őt szerettem, senki mást.
- Ezt megint jól elszúrtad,
haver - veregetett vállon Minho. - Olyan vagy, mint egy beszari nyúl, de nem
baj, majd legközelebb - próbált nyugtatni. - Nesze! - nyomott a kezembe két
teletömött szatyrot a négyből.
- Nem lesz legközelebb,
közölte, hogy látni sem akar - sóhajtottam, miközben az autónk felé haladtunk.
- Én vezetek, add a kulcsot!
- nyújtotta a kezét felém, én pedig ellenkezés nélkül nyomtam a kezébe, amivel
sikerült teljesen meglepnem. - Te tényleg magadba zuhantál - állapította meg.
Igen, soha senkinek nem engedtem még meg, hogy a kocsimat vezesse, még neki
sem. De annyira elmerültem a gondolataimban, hogy be kellett ismernem, képtelen
lennék az útra koncentrálni vezetés közben.
Igaza volt Taónak, ez a
találkozás csak mindkettőnknek rosszat hozott. Bár én sosem felejtettem el őt,
de kevesebbet gondoltam rá, és boldogabb lehettem. Most pedig semmi más nem
járt a fejemben, csak ő, és hogy teljesen elutasított, kitiltott az életéből.
- Suho, ha nem szállsz ki,
bezárlak a garázsba! - kiabált rám Minho. Biztos sokszor szólt már, mert csak
olyankor kiabál.
- Jövök - szálltam ki. Észre
sem vettem, hogy hazaértünk, teljesen elbambultam.
- Segítek kipakolni, aztán
megyek haza, még van egy kis melóm az este előtt. Jössz a buliba? - kérdezte
izgatottan, mint minden alkalommal.
- Még mindig nem - adtam
ugyanazt a választ, amit mindig is szoktam.
- Hát rendben - vont vállat, majd levágta az
asztalra a cuccokat. - Ez a kettő a hűtő, ez a vegyi, ez meg a minden más -
ismertette a tartalmukat. Jó volt látni, hogy valamit tanult is tőlem. Sokkal
egyszerűbb volt így a helyükre rakni a dolgokat, mint ha még ki is kellett
volna válogatni őket.
Miután kipakoltunk, Minho
tényleg elment, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, aminek nem nagyon
örültem. Nem akartam egyfolytában Taóra gondolni, de bármit is csináltam,
mindig elkalandoztam felé. Nem akartam elfogadni, hogy látni sem akart, mert
tudtam, hogy valójában nem így érez. Biztosra vettem a beszélgetésünkből, hogy
az ő érzései sem változtak. Ő is ugyanúgy szeretett még, mert máskülönben nem
zavarná, ha néha együtt lógnánk. Egyet tehettem csak, de ahhoz meg nem volt
bátorságom. Fejben többször is lejátszottam már a szitut, de az, hogy előtte
ezt elmerjem mondani, lehetetlenség volt.
Végül annyira felzaklattam
saját magam, hogy elvándoroltam a közeli kocsmába. Nem szoktam piálni, de úgy
éreztem, hogy csak ez segíthet abban, hogy tisztán lássam a dolgokat. Nem is
ittam sokat, mégis éreztem, hogy nem lenne jó dolog autóba ülni. Nem örültem
volna, ha pont megállít egy rendőr, és megbírságol, ezért inkább ráírtam
Minhóra, hogy majd hazafele ugorjon be az autómért, úgyis útba esik neki.
Pillanatok alatt kaptam is a választ, hogy
maradjak ott, mindjárt ott lesz, és hazavisz. Rápillantottam az órára, és
meglepetten állapítottam meg, hogy még nagyon korán van. Emiatt nem értettem,
hogy miért akart értem jönni, mikor Onew-val randizott. Csak arra tudtam gondolni,
hogy biztos nem jött neki össze vele.
Körülbelül negyed órát
vártam, közben megittam még egy pohárral, mikor valaki óvatosan a vállamra
tette a kezét.
- Nem is tudtam, hogy
alkoholista lettél – csengett a fülemben egy kellemes hang, mire ösztönösen is
elmosolyodtam.
- Hát te? – fordultam Tao felé.
- A haverod éppen elfoglalt
Jinkivel, úgy néz ki, összejönnek, ezért felajánlottam, hogy én majd
elfurikázlak haza, ha nem gond. Nem szívesen vagyok gyertyatartó – fintorgott a
végére.
- Akkor menjünk – keltem fel
az asztalomtól, majd fizetés után odaadtam neki a kulcsokat.
Az úton nem beszéltünk,
egyszerűen zavarban voltunk mindketten. Főleg, hogy ő elvileg nem is akart
többet látni, mégis eljött értem. Ezután már nem nagyon tudtam mit gondolni.
- Megjöttünk – állította le
a motort.
- Ha szeretnél, itt
maradhatsz estére, van vendégszoba – ajánlottam fel neki, amit teljesen józan
állapotban biztos nem tettem volna meg.
- Suho, én igazából csak
azért tettem ezt, mert szerettelek volna még egyszer, utoljára látni téged –
állt meg a bejárati ajtóm előtt.
- Ezt hogy érted? –
kérdeztem rá ijedten, pedig nagyon is értettem, mit akart ezzel mondani.
- Visszamegyek reggel
Kínába, nem tudok így itt maradni. De arra sem voltam képes, hogy szó nélkül
lelépjek - sóhajtotta.
- Nemrég jöttél, nem kell,
hogy elmenj. Majd elkerüllek, nem kereslek - próbáltam maradásra bírni.
- De mindketten nehezen
viselnénk. Neked nehéz lenne a gyerekkori barátod nélkül, tudva, hogy itt
vagyok, én pedig mindig látni akarnálak, mert nem tudlak elfelejteni - mondta a
földet fürkészve. Gyerekkori barát... ő még mindig azt hiszi, hogy nekem csak
ennyit jelentett. Egy srácot, akivel kiskorunkban lettünk jóban. Akivel
rengeteg mindenen átmentünk, segítettünk egymásnak, de semmi több. Pedig sokkal
több volt, talán előbb voltam belé szerelmes, mint ő belém. Mégsem jött rá
soha, és ha elmegy, akkor nem is fog.
- Értem. Igazad van, és én
nem akarom, hogy miattam szenvedj. Gondolom, nem tudlak meggyőzni, hogy maradj
- kedvetlenedtem el teljesen. Ez a hír még annál is rosszabbul esett, hogy nem
akart látni többet. Akkor legalább tudtam volna, hogy mi van vele, de ha
visszamegy, akkor már semmit.
- Nem tudsz, sajnálom. Megyek is. Vigyázz
magadra, jó? Majd, talán egyszer találkozunk még, de nem ígérek semmit - lépett
elém, és kissé bátortalanul, de megölelt. Legszívesebben elsírtam volna magam,
de ilyet nem tettem, nem akartam még nehezebbé tenni a szitut. - Szia -
engedett el, és elindult a buszmegálló felé. Én pedig csak csendben néztem,
remegő szájjal, erősnek mutatva magam. Pedig csak utána kellett volna mennem,
magamhoz húzni, megcsókolni, és a fülébe súgni, hogy mennyire szeretem.
Ehelyett csak hagytam, hogy végleg kisétáljon az életemből, millió darabra
törve a szívem.
Éjjel semmit sem tudtam
aludni, pedig rettentően álmos voltam. Csak szitkozódtam, csapkodtam,
káromkodtam, és romba döntöttem a fél berendezésemet. Egy gyáva féreg voltam,
nem más. Én tényleg nagyon szerettem őt. Kínomban már a harmadik kávét
próbáltam letuszkolni magamba, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám
volt. Először nem akartam felvenni, de kivételt tettem.
- Egy órád van a gép
indulásáig, ha most nem lépsz, örökre elveszíted. Tedd, amit kell! - mondott
csak ennyit Onew a telefonba, és már le is tette. Nem volt min gondolkoznom,
felkaptam a kabátom és a cipőm, majd szálltam is be az autómba. Nem engedem el.
Az odavezető utat úgy
vezettem le, hogy biztosra vettem, egy halom bírságot rónak ki rám
gyorshajtásért és szabálytalan közlekedésért, de nem érdekelt. Csakis Tao volt
a fontos, és hogy ne hagyja el az országot.
A reptérre érve
megnyugodhattam, mert még volt fél órám. Egyből a keresésére indultam, de
ismerve őt, a kávéautomatákat kutattam fel. A harmadiknál sikerült is
megtalálnom. A falnak dőlve fújdogálta a forró italt, nem foglalkozva senkivel.
Rajta is látszott, hogy nehezen teszi meg, amit akar.
- Csatlakozhatok? - léptem
mellé, majd remegő kézzel dobtam be a gépbe a pontos összeget.
- Suho, ne csináld, menj el,
kérlek - sóhajtotta, és lépett volna el, de elkaptam a karját.
- Nem mehetsz el. Tegnap...
tegnap úgy tűnhetett neked, mintha könnyen beletörődtem volna, de nem így van.
Semmit nem aludtam, aztán Jinki mondta, hogy mikor megy a géped, nekem pedig
ide kellett jönnöm - kezdtem el hadarni a szöveget, félve, hogy kirántja a
kezét, és elrohan.
- Nekem sem jobb. De éppen
ezért, csak hagyj elmenni, ne nehezítsd meg a dolgom - próbálta elhúzni a
kezét, de nem hagytam. Csak egy szót kellett volna kimondanom, mégis olyan
nehezen ment. Nem azért, mert nem voltam biztos az érzéseimben, hanem féltem,
hogy visszautasít, vagy csak kiröhög. Egyszerűen megint lefagytam.
- Tao, nem akarom, hogy
elmenj, nem akarom... - kezdtem el, de ő csak sóhajtott egyet, és míg nem
figyeltem elhúzta a kezét.
- Viszlát - mondott ennyit,
és menni készült, de mögülem kiugrott egy alak, és visszarántotta.
- Ejnye-ejnye, hát nem
tanították meg neked, hogy ha valaki beszél hozzád, akkor nem fordítunk hátat?!
- oktatta ki Minho, meglepve ezzel Taót meg engem is. Észre sem vettem, hogy
ott volt, de szerintem ő sem.
- Minho, ne... - kezdett
bele a dadogásba, de a colos leintette.
- Te meg - fordult felém -
hogy lehetsz ekkora marharépa? Az ég szerelmére, nyögd már ki, mit akarsz -
csapott jó erősen tarkón. - Komolyan, egyik bolondabb, mint a másik. Na,
beszéljetek végre rendesen, mi meg ott leszünk - mutatott a tőlünk nem messze
lévő padra, ahol Onew vigyorgott kínjában, majd otthagyott minket.
- Szeretlek - motyogtam
halkan.
- Hm? - figyelt rám Tao, de
biztos nem hallotta, nem olyan reakció volt.
- Figyelj, én... szeretlek -
mondtam újra hangosan.
- Mi? - kerekedtek ki a
szemei.
- Tudod, én már akkor is
szerettelek, amikor visszautasítottalak, de féltettem a barátságunkat, hogy
csak egy röpke kaland lesz, és vége. Ezért mondtam akkor azokat a dolgokat.
Azóta is bánom, és azok az érzéseim semmit sem változtak irántad. Egyetlen
pasira vagy csajra sem tudtam ránézni, mert reménykedtem, hogy egyszer
visszajössz, megbocsátasz, és együtt lehetünk - hadartam el az egészet, a végén
egy nagy levegőt véve. Túlestem rajta. Elmondtam neki a teljes igazságot, már
csak rajta múlott minden. De ő csak csendben állt, teljes sokkban, majd
felpofozott. Hát nem erre számítottam.
- Te akkora egy seggfej
vagy! - rázta meg a fejét.
- Tudom, de szeretlek, és ha
most el is mész ezek után, megértem. Annyira nehéz volt ezt elmondani neked, de
legalább már tudod, és nekem is sokkal jobb - hajtottam le a fejem.
- Nem lett volna sokkal
könnyebb az elmúlt négy év mindkettőnknek, ha akkor elmondod ezt? Mondjuk te
mindig is ilyen voltál - nevette el magát egy kicsit. Jó volt végre megint így
látni.
- Mindjárt indul a géped -
figyelmeztettem, miután a hangosba bemondták.
- Igen, mindjárt indul -
erősítette meg ő is, de egy tapodtat sem mozdult. Várt. Azt várta, hogy
megszólaljak, hogy még egyszer visszatartsam. Ismertem, tudtam, hogy ezt akarja.
- Ne menj el, kérlek. Maradj
itt velem - nyújtottam felé a kezem, minden porcikámmal remélve, hogy megfogja,
nem pedig egy újabb búcsúzást követve elhagy.
- Tényleg szeretsz? -
kérdezte.
- Mindennél jobban - adtam
őszinte választ, mire végre a kezembe tette a sajátját. Rettentő boldogság
öntött el. Talán évek óta akkor voltam végre ennyire boldog.
- Na, akkor kérjük a
szerelmes csókot, majd menjünk kajálni egyet, mert kilyukad a belem egy jó sült
csirkére - léptek közbe megint a jómadarak.
- Te mindig csak sült
csirkét akarsz enni, életem - nevetett fel Minho.
- Ti akkor most együtt
vagytok? - kérdeztem rá nyíltan, habár teljesen világos volt a helyzet.
- Már lassan két hete -
vakarta a tarkóját a colos.
- Mivan? Nekem tegnap még
azt mondtad, hogy csak alakul! - akadtam ki.
- Hát, nem akartam egyből
azzal kezdeni, hogy két hete barátom van, mert így is kiakadtál, hogy
egyáltalán szerelmes vagyok.
- Te mekkora egy gazember
vagy, Choi Minho - röhögtem el magam. Tényleg nem tudtam volna mit reagálni, ha
azt közölte volna, hogy komoly kapcsolata van.
- Így is az egyik kedvenc
terítőd bánta, ha elmondom, akkor lehet, hogy nem kiköpted volna a kávét, hanem
megfulladtál volna - veregetett hátba.
- Lehetséges, de örülök,
hogy végre találtál magadnak egy normális pasit, és nem kavarsz minden este
mással.
- Ha velem akar maradni,
akkor nem is fog - bújt hozzá óvatosan Onew. - És ti is végre egymásra
találtatok, ennyi idő után. De menjünk már, mert kilyukad a gyomrom -
sóhajtotta a hasát simogatva Jinki.
