- Jó napot, a
balesetes fiúhoz jöttem - álltam türelmetlenül a recepciónál.
- Rokon? -
kérdezte egyből a nő.
- Az unokabátyja
vagyok a Lamborghinis sofőrnek, hol van? - hadartam az első eszembe
jutott hazugságot.
- A négyes
szobában van, de... - kezdett bele, de én már hátat is
fordítottam neki, és rohantam megkeresni. Minden másodperc egy
órának tűnt, mire odaértem. A szobából éppen kijött egy
orvos.
- Hogy van a fiú?
Rokon vagyok - támadtam le őt is, hanyagolva a formalitásokat.
- Eszméletlenül
hozták be, de szerencsére megúszta egy agyrázkódással, egy
felrepedt szemöldökkel és kisebb zúzódásokkal - ismertette a
helyzetet, én pedig végre megnyugodhattam. Azt hittem, nagyobb baja
lett, de szerencsére tévedtem. - A másik sofőrről ezt nem
mondhatjuk el, ő súlyosabb sérüléseket szenvedett - fejezte be a
mondanivalóját.
- Bemehetek hozzá?
- biccentettem az ajtó felé.
- Természetesen,
de most a fájdalomcsillapítók miatt alszik, és estére bent
tartjuk, hogy megbizonyosodjunk róla, más baja nem lett-e - állt
félre az útból, én pedig bementem. Ott feküdt az ágyon
félmeztelenül, a fején egy kisebb kötéssel.
- Annyira
megijesztettél - ültem le mellé a székre, és megfogtam a kezét,
mire nyöszörgött egyet, de nem ébredt fel. Olyan édes volt,
ahogy békésen aludt. Semmi gond nem mutatkozott az arcán, csak a
békesség. Valami megfogott benne már akkor, amikor belépett az
irodába. Talán csak a kíváncsiság, hogy milyen ember lehetett,
mielőtt hazaküldték, de az is lehet, hogy csak szimplán ő maga,
a lénye. Igazából nem is érdekelt, melyik, csak vele szerettem
volna lenni, érezni a közelségét.
- Minho - jött az
ismerős hang mögülem.
- Uram - pattantam
fel a helyemről. - Nagyon sajnálom, minden az én hibám.
Felidegesítettem, utána meg hagytam elmenni, nem gondoltam, hogy ez
lesz. Kérem, bocsásson meg, és ha kell, rúgjon ki, mert nem
megfelelően végeztem a munkám - hajoltam meg mélyen, és
esdekeltem a bocsánatért, amit meg sem érdemeltem. - Ha nem
bunkóztam volna, akkor Taemin nem idegesen vezetett volna, és nem
lett volna ez - vállaltam mindent magamra, mert ez volt a
legkevesebb, amit tehettem.
- Nyugodj meg, már
átnéztem a felvételeket az utcai kamerákból, nem ő volt a
hibás. A fiam a megadott sebességnél jóval lassabban vezetett,
betartva minden szabályt. A másik sofőr volt az ámokfutó, nem te
tehetsz róla. Ő még a legnagyobb nyomás alatt is éretten
viselkedik - pillantott büszkén a fiára.
- Értem -
sóhajtottam nyugodtabban, és kiegyenesedtem.
- Tudod, az anyja
halála után nem akartam engedni, hogy rendőr legyen, nehogy őt is
elveszítsem, de hajthatatlan volt. Gondoltam, ha nem támogatom,
akkor felhagy ezzel a szeszélyével, de nem így sikerült. Az én
hibám igazából, és az is, hogy rád erőltettem ezt a feladatot.
Ha szeretnéd, leváltalak másra - mondta kissé idegesen, talán ő
is megijedt.
- Nem kell más -
hallatszott egy halk motyogás az ágy felől, ezért mindketten
odafordultunk.
- Ébren vagy? -
kérdeztem döbbenten.
- Ekkora
hangzavarban képtelenség aludni - mondta még mindig csukott
szemmel, néha kisebb fintorokkal az arcán, biztos fájt a feje.
- Bocsánat. Jól
vagy? - lépett mellé az apja, és fogta meg a kezét.
- Persze, csak a
fejem fáj - nyitotta ki a szemeit.
- Akkor hagylak
pihenni, este bejövök majd, jó? - simított végig a szőke haján.
- Rendben. Minho,
te maradsz, ugye? - kérdezte tőlem, amivel meglepett. Nem gondoltam
volna, hogy a történtek után még látni akar.
- Ha szeretnéd -
hajtottam le a fejem, és inkább a padló zöld színét nézegettem.
- Ha bármi van,
hívj - fogta meg kifele menet a vállamat a főnök, én meg újra
elfoglaltam a széket. Nem tudtam, mit is kéne mondanom, ezért csak
hallgattam, és néztem őt, ahogy egyre inkább lecsukódtak a
szemei.
- Kicsit
kiakadtam, de ne haragudj rám, jó? Sajnálom - döntötte oldalra a
fejét, hogy rám tudjon nézni. Haragudjak,
én?
Miattam történt vele az, ami, és ő kért bocsánatot.
- Mit sajnálsz? -
adtam hangot az érthetetlenségemnek. Komolyan nem értettem ezt a
srácot.
- Hogy
megijesztettelek. Nem akartam - csúsztatta a kezét a térdemhez.
- Fura ember vagy
te, Lee Taemin - tettem a kezem az övére, amit nem húzott el, csak
hagyta lecsukódni a szemét, úgyhogy csendben maradtam, és
figyeltem, ahogy elaludt, cirógatva a kicsi, puha kezét.
- Minho? -
ébresztett fel a főnök halkan. Nem is emlékeztem, mikor aludtam
el.
- Mennyi az idő?
- kérdeztem suttogva, óvatosan leemelve Taemin kezét a lábamról.
- Fél három múlt
- válaszolta mosolyogva. - Menj haza, pihenj egyet, reggel pedig
bejössz érte. Én maradok - veregette meg a vállam. Nem volt
szívem otthagyni a srácot, de nem is lehettem végig vele, hiszen
az apjával is lennie kellett.
- Rendben, akkor
reggel jövök - nyújtóztattam ki az izmaim, és felvettem a táskám
a földről.
- Úgy gyere, hogy
már nálunk maradj - mutatott a táska felé.
- Rendben,
viszontlátásra - hajoltam még meg gyorsan, és elhagytam a
kórtermet.
Útközben kifelé
elővettem a telefonom, és tárcsáztam Irene-t.
- Szia -
köszöntött vidáman.
- Tudod, hogy a
frászt hoztad rám? Azt hittem, Taeminnek lett baja, úgy rohantam a
kórházba, mintha az életem függött volna rajta - puffogtam
mérgesen, de visszagondolva elég érdekes szituációnak tűnt.
Hogyan aggódhattam valakiért ennyire, akit nem is ismertem?
- Nem hagytad,
hogy befejezzem, én el akartam mondani, de letetted - mentegetőzött
a vonal másik oldalán.
- Na mindegy, egy
agyrázkódással megúszta - morogtam, miközben beletúrtam a
hajamba. Rettentő fáradtnak éreztem magam.
- Hála égnek.
Akkor most boldog lehetsz vele - kuncogta el a végét.
- Ezt hogy érted?
- kérdeztem.
- Látszik, hogy
nem közömbös számodra, ha eszeveszetten futottál hozzá - tért
vissza a komolyabb hangneméhez, utalva arra, hogy nem viccből
mondta.
- Irene, az
állásom kockáztattam a viselkedésemmel. Ha meghalt volna, a főnök
kirúgott volna, mint macskát szarni - mondtam közömbösen, pedig
igaza volt. Egyből magába bolondított a fiú, ami nálam elég
ritka.
- Te tudod, Minho.
Na de megyek dolgozni, puszi - bontotta is a vonalat, éppen időben,
mert beállt a buszom.
A napom hátralevő
részében nem sokat csináltam már. Még egyszer ellenőriztem az
utazótáskám tartalmát, és kipótoltam a hiányzó dolgokkal,
vacsoráztam, fürödtem, majd lefeküdtem aludni. A gondolataim
viszont végig Taeminen jártak, egyszerűen nem tudtam kiverni a
fejemből a tényt, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna
miattam. Mondhatnám, hogy túlreagálta az egészet, de én is
ugyanígy viselkedtem volna, sőt, szerintem én okoztam volna
balesetet.
- Jó reggelt -
léptem be reggel a kórterembe, ahol Taemin már az ágyon ülve
várt.
- Neked is -
engedett meg magának egy halvány mosolyt, amitől a pulzusom
kirepült az ablakon. Nagyon cuki volt.
- Jobban vagy? -
ültem le a tegnapi helyemre.
- Tegnap itt
hagytál köszönés nélkül - vágott fancsali arcot, amit nem
bírtam megállni nevetés nélkül.
- Apukád
hazaküldött, hogy veled lehessen, és nem akartalak felébreszteni.
Mától tizenkét napon keresztül amúgy is veled leszek minden nap
- próbáltam előcsalogatni egy újabb mosolyt, de nem sikerült.
Csak pislogva meredt rám, mint valami földönkívülire.
- Rémesen áll a
hajad, ugye tudod? - nézett fel rám továbbra is azokkal az átható
tekintetével, amivel olyan érzést keltett az emberben, mintha a
lelkét is látná, ezzel sikeresen zavarba hozva engem. Márpedig
köztudott tény, hogy engem, Choi Minhót nem könnyű ilyen
helyzetbe hozni.
- Bevallom,
elaludtam, és siettem hozzád, hogy ne kelljen sokat várnod. Még a
reggeli kávém is kimaradt - szomorodtam el a végére, de esküszöm,
nem is hiányzott annyira az a vacak fekete energia, mert már a
tudat, hogy láthatom, teljesen felpörgetett.
- Pedig az itteni
rendőröknek olyan a reggeli kávé, mint az amerikaiaknak a
péksütemény - vágott elgondolkodó arcot.
- A fánkra
gondolsz? - dobtam be a kötözködő fánk szót, amivel minden
amerikai zsarut ki lehet idegelni.
- Hiszed vagy nem,
de negyedannyi fánkot nem esznek, mint az összes zsernyákos
filmben összesen - forgatta meg a szemét.
- Á, megjött a
rokon? - lépett be a tegnapi doki, mire Taemin olyan hülye fejet
vágott, hogy álköhögéssel kellett lepleznem a kitörni készülő
nevetésem.
- Milyen rokon? -
kérdezte rám pillantva, majd szerintem leesett neki a szitu. - Hja,
az unokatesómra gondol - sütötte le a tekintetét, a doki meg
értetlenül nézett hol rám, hol rá.
- Itt a
zárójelentésed, ha lehet, pihenj még egy-két napot, és ha
nagyon fáj a fejed, gyere vissza - adta át a papírokat, amit a
srác félbehajtott, azután felállt az ágyról.
- Rendben,
köszönöm - lépett mellém, egészen közel hozzám.
- Akkor mehetünk?
- érintettem meg a karját, hogy rám figyeljen.
- Igen - indult
meg előttem a kórteremből kifelé.
- Az autóddal mi
a helyzet? - kérdeztem útközben.
- Szerencsére
annyira nem lett nagy baja, pár nap múlva kész lesz. Addig apám
egyik autóját kaptam meg, hogy legyen mivel közlekedni - vett elő
a zsebéből egy kulcsot, amit a kezembe nyomott.
- Én vezessek? -
tartottam a tenyeremben.
- Nekem most nincs
nagy kedvem autókázni - lépett ki az ajtón, és a parkoló fele
vette az irányt, majd megállt egy fekete kocsi előtt. Egy
pillanatig vártam, hogy beszálljon, majd leesett, hogy nálam van a
kulcs, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót. Beismerem, boldog
voltam, hogy két nap alatt másodjára vezethettem egy méregdrága
autót a járőrkocsi helyett. Szerettem azt is, de azért ki ne
örült volna, ha luxusautókban ülhetett?
Az úton nem
beszélgettünk, én az utat figyeltem, az utastársam pedig csukott
szemmel pihent mellettem. Emiatt egy kicsit zavarban éreztem magam,
mert féltem, hogy kínosnak találja a helyzetet, de próbáltam
elvetni ezt a gondolatom. Hiszen ha beszélgetni akart volna, akkor
biztosan megszólal, nem pedig némán üldögél. Csak hát, ha így
viselkedik, akkor úgy tűnt, a tervem, hogy megismerjem, elég
nehezen fog sikerülni. Nagyrészt távolságtartóan viselkedett és
magába zárkózott, ezzel egy aprónyit sem könnyítve a
helyzetemen, pedig tényleg szerettem volna közelebb kerülni hozzá.
- Megjöttünk -
lassítottam le a kapu előtt.
- Harminckettő,
huszonkettő - nyitotta ki egy pillanatra a szemét, én meg olyan
bamba képet vágtam, amilyet csak tudtam. - A kapukód - mutatott a
kis műszerre a téglaoszlopon. Hát persze… Leengedtem az ablakom,
és gyorsan bepötyögtem a négyjegyű számot, és lám, a kapu
szépen elkezdett kinyílni.
- Hova parkoljak?
- kérdeztem, mielőtt a mélygarázshoz értem volna.
- Nyugodtan
beállhatsz, ma nincs kedvem mászkálni. A kód ugyanaz, csak
visszafelé - adta a tudtomra az információt. Újra beírtam a
kódot, majd szépen legurultam, és beparkoltam egy hasonló autó
mellé, mint amilyet vezettem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok
van nekik, vagyis az apjának.
Mindketten
kiszálltunk, bezártam, és elindultam utána fel a lépcsőn, ami
egy kisebb, sötétebb helyiségbe vezetett.
- Van itt egy
lépcső, ne ess orra - fogta meg a karom, hogy megállítson,
mielőtt kiterülök mögötte, majd elengedett és haladt tovább.
Kinyitotta az ajtót, és máris az étkezőben találtam magam.
Sajnos nézelődni nem nagyon volt időm, mert megállás nélkül
menetelt tovább, át a nappalin az emeletre, ami már ismerős volt
nekem, mert részegen is oda kellett felvinnem.
- Ha szeretnél,
akkor aludhatsz egy külön szobában - mutatott a folyosón balra -,
de akár az én szobámban is, hiszen van benne egy külön rész,
ahol régebben a haverjaim aludtak - cövekelt le középen, várva a
döntésem. Külön szoba... minden normális ember azt választotta
volna, kivéve én, mert tudtam, hogy ha többet lehetek vele, többet
beszélgethetünk.
- Nekem mindegy,
aludhatok külön is, nem szeretnék zavarni - mosolyogtam rá
erőltetetten, remélve, hogy veszi a lapot.
- Nem zavarsz -
fordult jobbra, ezzel döntve a sorsomról, aminek én kifejezetten
örültem.
- Gyönyörű ez a
szoba - álmélkodtam el újra a hatalmas helyiségen; amit most
rendesen is szemügyre tudtam venni.
- Apám mindent
meg akart adni, miután anya meghalt. Más embernek az egész lakása
akkora, mint nekem a szobám ezen része - állt az erkélyajtó
lehúzott redőnye előtt, amit kínkeservesen sikerült felhúznia,
ezzel felfedve a kilátást a hátsó udvarra.
- Ezen része? -
kérdeztem, leplezve ezzel az irigységemet, amit éreztem.
- Hát... az az
ajtó a fürdő - mutatott a mellettem lévőre...- az meg a
gardróbé, a harmadik pedig a kis szobáé, ami innen nyílik -
navigált el az ajtók között.
Bármennyire is
próbáltam ésszerűen gondolkozni, valahogy nem tudtam megérteni,
miért van a szobájában még egy szoba.
- Miért is van ez
itt? - biccentettem a leendő szobám felé.
- Biztonsági
okokból. Menj, pakolj ki nyugodtan, itt megvárlak - fordult felém
kissé ingerülten, úgyhogy a békés utat választva besiettem a
szobába. Szerencsémre ez már egy kicsit visszafogottabb volt, de
szép. Egy világosszürke szekrénysor, egy nagy franciaágy és egy
tévéállvány volt benne, egy vélhetően drága televízióval a
tetején. Innen viszont csak egy ablak nyílt az udvarra, de hát nem
is kellett mindenhova erkélyt építeni.
Miután letettem a
táskám, és kicsit elpakolgattam a cuccaimat, visszamentem hozzá.
Ő már kint ült az egyik széken, és egy szál cigarettát
szívott.
- Régóta
bagózol? - ültem le a mellette lévő székre.
- Mióta
Amerikában élek. Iszol? - nyújtott felém egy dobozos kólát,
amit szívesen elfogadtam tőle.
- Kösz -
pattintottam fel a fémet, és belekortyoltam.
- Nemsokára jön
a kávé is... elvileg - pillantott hátra az ajtó felé, amin éppen
abban a percben kopogtak.
- Taemin, a
kávétok és a gyógyszered, meg pár szendvics - lépett be egy
idősebb hölgy, és lepakolta elénk a tálcát. - Esetleg még
valamit? - kérdezte mosolyogva.
- Semmit,
köszönjük, Magie - biccentett a nő felé, aki még mindig nem
mozdult. Tae szemforgatva nyomta el a cigijét, és a két fehér
bogyó után nyúlt, amit gyorsan eltüntetett a szájában, majd egy
korty üdítővel lenyelte.
- Tudod, hogy meg
kell várjam, sajnálom - tette a kezét a vállára, utána elment.
- Milyen
gyógyszereket szedsz? - pislogtam nagyokat, mert nagyon is jól
tudtam, hogy az orvos a kórházban nem adott neki semmit.
- Ne is foglalkozz
vele - vett el egy bögre kávét, telepakolta cukorral, majd
kevergetni kezdte.
- Mindig ilyen
komor vagy? - kérdeztem megismételve, amit ő is tett, és
imádkoztam, hogy ne sértsem megint meg.
- Egy ideje igen -
mondta unottan, mintha nem is érdekelné a dolog.
- Értem - zártam
le ennyivel, mert egyértelmű volt, hogy nem nagyon fog beszélgetni
velem.
- Kicsit
lefekszem, nyugodtan mászkálj, amerre szeretnél - állt fel az
asztaltól, és visszament a szobájába. Csalódottan néztem, ahogy
leveszi a cipőit, majd hasra fekszik az ágyon. Én még megettem
két szendvicset, megittam a kávémat, majd a szobámba mentem, ahol
egyből a laptopomat kapcsoltam be. Mivel tőle nem tudtam meg
semmit, akkor sajnos ki kellett használnom, hogy rendőr vagyok, és
kicsit kutakodnom kellett utána.
Tudom, hogy nem
szép dolog, sőt, igazából elég bunkó, de nem tehettem mást.
Túl sok volt a titok, ami engem idegesített. Az apja a saját
házában féltette a fiát, mondhatni saját magától, és még
gyógyszereket is kellett szednie, ráadásul két hétre hazaküldték
Amerikából kényszerszabadságra…
Majdnem egy teljes
órába telt, mire sikerült előkaparnom Taemin aktáját a
rendőrségi nyilvántartásból. Elég ügyesen elrejtették, de
szerencsétlenségükre egész jó kutató vagyok. Nagyjából egy
éve kapta meg a századosi rangját, és tényleg volt egy bírósági
ügye is, amiben teljesen ártatlannak találták, mert hamisak
voltak a vádak. De ez már hét hónappal ezelőtt.
Az ok, amiért
hazaküldték... Nem... nem akartam hinni a szememnek. Sejtettem,
hogy gondjai voltak, de azért ilyen szörnyűségre nem gondoltam
volna. Én idióta, minden marhaság eszembe jutott, de azért erre
álmomban sem számítottam. Még jó, hogy nem fecsegtem
feleslegesen, és bántottam megint meg valamivel.
Jó pár iratot
találtam, amik elolvasásával egyre jobban megsajnáltam, és a
szívemre vettem a sorsát. Ösztönösen is óvni akartam, vigyázni
rá, hogy ne csináljon ismét marhaságot, és már az apja
aggodalmát is megértettem.
- Mit csinálsz? -
lépett hirtelen be a szobámba Taemin.
- Semmit, én
csak... beszélgettem - csaptam le ijedten a gépem tetejét, ami nem
is lehetett volna feltűnőbb.
- Mielőtt
elkezdenél aggódni meg sajnálni, közlöm, hogy nincs rá
szükségem. Eddig is megvoltam, ezután is megleszek - fordított
nekem hátat, és otthagyott. Sokkal rosszabb reakcióra vártam
tőle, legalábbis minimum egy újabb kirohanásra.
- Taemin - siettem
ki utána a szobájába, ahol meg is találtam az ágyán ülve. -
Sajnálom, csak kíváncsi voltam - vallottam be a bűnöm.
- Ki ne lenne az?
Rád bíztak egy amerikai századost, akit egyik napról a másikra
hazaküldtek, és te semmit sem tudsz róla... Mondjuk kérdezhettél
volna engem is - vont vállat, és nekidőlt az ágy támlájának,
szorosan magához ölelve a lábait. Annyira elveszettnek és
gyámoltalannak tűnt, hogy legszívesebben megöleltem volna.
- Féltem a
reakciódtól.
- Hogy esetleg
kiakadok? Tudod, a kezelések sokat segítettek, már sokkal
nyugodtabb vagyok. Akkor csak túl sok volt az adrenalin - motyogta
szórakozottan.
- Abban a
helyzetben nem is csodálom - próbáltam együtt érezni vele, de
szerintem kicsit sem éreztem át azt, amit ő akkor.
- Amerika más,
ott nem ilyen kis apró dolgok vannak. Heti szinten vannak
terrortámadások, túszejtések, robbantások, erőszak és
sorolhatnám. Amikor kiküldtek minket a helyszínre, én erőltettem,
hogy Jonghyun is jöjjön velem, mert szükségem volt rá. Ő volt a
társam a szolgálatba állás első napjától a munkában, később
a magánéletben is, mellette biztonságban éreztem magam - kezdett
el mesélni. Szóval
a srác a pasija volt, így még érthetőbb volt, mit miért tett.
- Többen voltunk a terroristáknál, mégis majdnem ők jöttek ki
jól a helyzetből. Jonghyunnal és négy másik társunkkal mentünk
be hátul. Kettőt ki is lőttek, de mi is őket. Ahogy haladtunk
befelé, egyre szorultabb helyzetbe kerültünk, ezért egy oszlop
mögé bújtunk, és onnan próbáltuk kiiktatni a támadókat.
Megmentette az életem... - csuklott el a hangja a mondat közepén.
Nem bírtam tovább tétlenül állni, odasiettem, leültem mellé,
és magamhoz húztam. Nem ellenkezett, nem tolt el magától, csak
belefúrta a fejét a vállamba.
- Semmi baj -
simogattam finoman a hátát, próbálva megnyugtatni egy kicsit.
- Ő lőtt előbb,
mégis meghalt. A pasi, akit szerettem, ott halt meg mellettem, és
én semmit sem tehettem, teljesen elvesztettem a fejem. Őrült
módjára kezdtem el gyilkolni mindenkit, aki az utamba került, majd
visszasiettem hozzá, pedig tudtam... már régen tudtam, hogy nem él
- szipogta a pólómba, ami egyre jobban átnedvesedett a könnyeitől.
- Emlékezz rá
úgy, hogy az életét adta érted, akit szeretett.
- Nem tudtam
feldolgozni, két rendőrnek kellett elrángatnia mellőle egy
mentőautóhoz, ahol telenyugtatóztak. A kórházban ébredtem fel.
Három napot voltam bent, akkor azt hitték, jobban vagyok, ezért
elengedtek. Otthon viszont egyből ő jutott eszembe. Utána akartam
menni, meg akartam halni, hogy vele lehessek, mert nélküle már nem
tudtam létezni. Halálra piáltam magam, majd bevettem az összes
nyugtatót és altatót, ami a lakásban volt. Sajnos nemsokra rá
megtaláltak a kollégáim, akik látogatóba jöttek. Négy hónapot
töltöttem a pszichiátrián, aztán hazaküldtek ide, hogy
kipihenjem magam. Soha nem fogom tudni elfelejteni azt a napot, Minho
- kapaszkodott bele a karomba, és hangosan sírni kezdett. Az ő
szájából, a saját szemszögéből, sokkal rémesebben hangzott az
egész, mint az aktákból, amiket elolvastam. Olyan messze volt a
kettő egymástól, mint ég és föld.
- Idővel jobb
lesz majd - dőltem oldalra, magammal húzva őt is. Biztos voltam
benne hogy ki fog fáradni a sok sírástól, ülve pedig nem lett
volna a legkényelmesebb, sem neki, sem nekem.
- Megígéred? -
bújt teljesen hozzám. Nem igazán értettem, hogy mit is kellett
megígérnem, de neki erre volt szüksége, egy biztos pontra, amibe
kapaszkodhat.
- Megígérem -
mondtam magabiztosan, tovább cirógatva a hátát. Még szép, hogy
megtettem, végre valamennyire megnyílt nekem, már az első napon,
nem hagyhattam, hogy csalódjon bennem. Fogalmam sem volt, hogy mit
is érzett valójában, még azután sem, hogy elmondta, mert velem
ilyen nem történt még, de biztos borzalmas lehetett…
