Kiskoromban túlzottan is érdekeltek a rendőrautók, pisztolyok és az egyenruhák. Talán emiatt is jelentkeztem a rendészeti fősulira, mert mindig is ez akartam lenni. Persze a kezdet itt is nehéz volt, mert csak az alap feladatokat bízták ránk, a nagyobb akciókat a tapasztalt zsaruk végezték. Igazából ez sem vette el a kedvem az egésztől, hiszen a fegyverem megvolt, és rendőrautóval róhattam a város rám bízott kerületeit. Szóval teljesült az álmom, mondhatni.
Ami nem volt jó, az a fizetés. Hiába túlóráztam többször is, sajnos nem tudtam elköltözni a kis egyszobás lakásomból. Négy év alatt pedig egy szinttel sem tudtam feljebb jutni a ranglétrán, pedig a fizu csak így növekszik. Nem is tudom, hogyan várhattam el, ha a legnagyobb akcióm egy macska leszedése volt a fáról. Még egy kisebb rablás vagy verekedés sem történt soha a közelemben. A többiek irigykedtek is, hogy milyen mázlista vagyok, amiért a legnyugisabb részre osztottak be. Na ja, azóta ők már két ranggal is feljebb kerültek.
- Choi! Egy kissé ittas srác bóklászik a harmadik kerületi hídnál. Rá tudsz nézni? - szólalt meg az adóvevőm, nem kisebb szívrohamot hozva rám. Még a kávém is majdnem kiöntöttem, azért pedig ölök, főleg egy éjszakai műszakban.
- Igen, uram. Indulok is - adtam gyorsan választ, majd a poharat a tartóba helyeztem, bekapcsoltam az övemet, és szépen a megadott hely felé vettem az irányt. Hajnali egy órakor nem szokott érdekesség lenni egy kissé ittas fiatal, még ha nálam eddig ez egyszer sem fordult elő. Biztos voltam benne, hogy valami turista lehet, mert ezen az elit környéken nem császkálnak részegen az emberek.
Negyed óra autókázás után megtaláltam a keresett személyt, aki tényleg nem volt a legjobb formájában. Sőt, én még életemben nem láttam olyan részeg embert, mint amilyen ő volt akkor. Amíg leállítottam az autót és kiszálltam, addig ő hatszor esett el a saját lábában, jókat nevetve saját magán. Csoda, hogy nem ütötték még el a barmot.
- Hé, uram... minden rendben? - léptem oda hozzá, mikor épp a földről tápászkodott fel. Hát igen, ő már egyre inkább a négykerék meghajtás felé kezdett haladni, mert a kettő már nem ment neki.
- Persssze - intett egyet a kezével, és próbált továbbhaladni, nem sok sikerrel.
- Ez így nem túl biztonságos, jöjjön, hazaviszem - ajánlottam fel neki kedvesen. Lecsukatni nem sok értelme volt, hiszen az égvilágon senkinek sem ártott, maximum az éjszakát ott tölthette volna, amíg kijózanodik.
- Meg... meg... leszek. Menjen csak - dadogott a korlátba kapaszkodva. - Régen... voltam már... itt, Japánban - csuklott el a hangja a végére.
- Az jó, de most Koreában van - pislogtam nagyokat, és próbáltam kitalálni valamit, hogy magammal tudjam vinni anélkül, hogy erőszakhoz kelljen folyamodnom.
- Legyen az... mindegy .
- Mondja, hol lakik, vagy a szülei? - tettem fel egy újabb kérdést, bár már nem voltam biztos benne, hogy fog tudni válaszolni.
- Valahol a környé... ken, egy nagy... házban - motyogta, majd egy hirtelen fordulattal áthajolt a korlát fölött, és kiadta magából a feleslegesnek ítélt italmennyiséget.
- Valami segítség? - tártam szét kissé türelmetlenül a karjaim. - Mondjuk a szüleiről?
- Apám... a... a... rendőrfőnök - csúszott végig a korlát mentén, és lehuppant a földre. Frankó, rohadt szerencsés vagyok, hogy becsengethetek a főnökömhöz, karomban a holtrészeg fiával, hajnali kettőkor.
- Remek, akkor gyere, hazaviszlek - váltottam át tegezésbe, mivel elvileg a fiú évekkel fiatalabb volt nálam.
-De... a kocsim... - próbált ellenkezni, de lehajoltam hozzá, és átkarolva a hóna alatt segítettem neki két lábra állni.
- Milyen kocsid van? - kérdeztem, miközben nagy nehezen kinyitottam az ajtót az anyósülésnél, és próbáltam valahogy besegíteni, hogy a fejét ne vágja be valahova. Ezután megkerültem az autót, és egy papírzacskót a kezébe nyomva beszálltam én is.
- Kék Lam... borghini Hurac... án - döntötte neki a fejét az üvegnek. Ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy egy újgazdag srác, inkább egy csövesnek nézett ki. A haja tiszta kóc volt, az arca is rémesen koszos volt a sok eséstől, a ruhái meg hanyagul lógtak rajta. Erre közli, hogy egy ilyen kocsival mászkált a városban, és azt sem tudja, hol hagyta.
- Srácok, keressetek meg egy Lamborghini Huracánt, kék színű, valahol a második-harmadik kerületben van - kértem az első kerületes fiúkat segítségül, mert két autót nem tudtam egyszerre vezetni, ők meg ketten voltak.
- Hova vigyük? - jött is egyből a kérdés.
- A főnök házához, a fia kocsija - morogtam halkan.
- Azt ne mondd...
- De igen, ő a részeg ürge - vágtam mogorván a szavába, és bontottam a vonalat. Óvatosan srác felé pillantottam, aki elég szépen bealudt mellettem. Még a nyálát is útnak engedte, ami a pulcsiján kötött ki. Általában azt mondják, álmában legszebb az ember, de ez rá valahogy nem volt igaz, és még a kocsiba is büdös piaszag terjengett, amitől már az én gyomrom is kezdett kavarogni.
Áldottam az eget, hogy csak húsz percnyire voltam a házuktól, és kiszállva egy hatalmas levegővétellel friss oxigént juttattam a tüdőmbe.
- Á, megjöttél, Minho? - lépett ki a kapun köntösben a rendőrfőnök.
- Jó estét, uram - hajoltam meg egy kicsit.
- Ha nem gond, be tudnád hozni? - nézett rám kérlelő szemekkel.
- Természetesen - egyeztem bele egyből, és nemcsak mert szépen kért. Ha parancsolta volna, akkor is meg kellett volna tennem, hiszen a főnököm volt, én pedig nem mondhattam ellent neki.
Kinyitottam a másik ajtót is, és kiszedtem a fiút, aki annyira beájult, hogy fel sem ébredt, ezért majdnem vele együtt hasaltam el a földön. Végül nagy nehezen sikerült megtartanom az egyensúlyom, és mint egy liszteszsákot, feldobtam a vállamra, cserébe kaptam tőle egy nyöszörgést. Legalább még élt.
- Az emeleten balra van a szobája, csak dobd rá az ágyra - sóhajtotta az apja, és leült a nappaliban.
Egy kisebbet dobva a csomagomon kényelmesebben elhelyeztem, és nekivágtam a hatalmas lépcsőnek. A részeges csomag nem volt túl nehéz, de azért mire felértem vele, rendesen lefáradtam. Érdekes módon balra csak egyetlen szoba volt, míg a másik irányban három ajtót láttam, de legalább könnyű dolgom volt.
Finom mozdulatokkal lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót, hogy be tudjak menni. Bent egy lámpakapcsoló után tapogatóztam, amit kínkeservesen sikerült is megtalálnom, és fényt csinálnom a szobában ami… nos, az én egész lakásom elfért volna benne.
Pár percig még elképedve néztem körbe, majd az ágyhoz mentem, amire letettem a srácot, ahogy az apja mondta, és indulni készültem, de a lelkiismeretem nem engedett.
- Túl rendes vagyok, komolyan - túrtam bele a hajamba, és visszamentem hozzá. Leszenvedtem a cipőit, majd a pulcsijától szabadítottam meg, amit az ingje követett. Elég szépen kidolgozott izomzattal rendelkezett, ezt meg kell hagyni. Végül a farmerjétől is megszabadítottam, majd betakartam. Ezek után már gond nélkül siettem le a lépcsőn, ki az udvaron keresztül az utcára, ahova éppen megérkezett a gyönyörű autó, ami egyből levett a lábaimról.
- Köszönöm, Minho - biccentett egyet a főnök, én pedig visszaszálltam a szolgálati járgányomba, és folytattam a munkám. Legalábbis testileg, mert fejben teljesen máshol jártam. Valahogy nem tudtam megérteni, hogy egy ilyen gazdag fiatal fiú, akinek mindene megvan, miért itta magát seggrészegre egy kocsmában, mikor otthon is megtehette volna a saját kis minibárjában, ami a szobájában volt. Az is megfordult a fejemben, hogy csak szimplán meg akarta ünnepelni a hazajövetelét, csak egy kicsit átesett a ló másik felére.
Aztán már csak azt vettem észre, hogy elérkezett az öt óra, én pedig megszabadultam a munkától, igaz, csak egy napra, de az is több volt a semminél. Gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem az őrsön, majd felkapva a táskám siettem is a buszhoz, ami negyvenkét perc alatt haza is szállított.
Otthon már csak annyira volt erőm, hogy levetkőzzek alsónadrágra, és átlépjek az álmok kapuján, hogy huszonnégyből tizennégy órát átaludjak. Természetesen ez nem igazán jött össze, mert rengetegszer felébredtem. Ilyenkor ettem, tévéztem, majd aludtam, és ezt így folytattam hajnali háromig, amikor felkapva a cuccom, mentem is dolgozni. Nem voltam holtfáradt, de kipihent sem, vezetgetni egész nap az autót pedig egyáltalán nem volt kedvem. Jobban örültem volna két szabadnapnak, de sajnos a váltótársam lebetegedett, ezért nekem kellett bemennem helyette.
- Elég ramatyul nézel ki, Choi - veregetett hátba Jinki, mikor az étkezőben töltöttem magamnak egy bögre kávét.
- Alig aludtam valamit a napokban - sóhajtottam lehangoltan, és beleszürcsöltem a forró és folyékony energiába.
- Hallottad volna tegnap a főnököt, egész nap kiabált mindenkivel - ült le velem szembe.
- Biztos a fia miatt. Én vittem haza, mert részeg volt, Jimin pedig az autóját szállította le - meséltem el neki a legtömörebben a történteket.
- Előfordulhat. Na de megyek, kezdődik a műszakom - intett gyorsan, és rohant is kifelé. Jinki az egyik legeredményesebb rendőr volt az őrsön. Alig volt idősebb nálam, mégis két ranggal felettem állt már. Meg is érdemelte, nagyon lelkiismeretesen és precízen végezte a munkáját.
Én még elfogyasztottam a feketém, aztán elindultam az első körömre. Komótosan indítottam be az autót, és kezdtem el a szolgálatom, ami a már megszokott kis pékségemig tartott, ahol bevásároltam egy dupla csokis croissant-nal meg egy kakaóval. Ez a kettő dolog idővel annyira megszokott lett számomra, hogy ha elmaradt, akkor morcos voltam egész nap, amivel felidegesítettem a többieket, és én maradtam a szarban.
- Minho, gyere vissza az őrsre - jött az utasítás rádión keresztül, egyenesen a főnök szájából reggel hétkor. Elég ritkaságnak számított, ha olyan korán már az irodájában volt, szóval kezdtem kissé megijedni.
- Azonnal, uram - huppantam egyből az autóba, és sietős tempóval haladtam visszafele, így satufékkel kellett megállnom a bejárat előtt, nem kis hangzavart keltve.
- A főnök keres - szólt Irene, extra cuki mosollyal az arcán. Kár, hogy meleg vagyok.
- Rohanok - integettem neki, és ajtóstul rontottam be az épületbe, ahol egy kicsit visszavettem a tempómból, mert még retardált hülye gyereknek néztek volna. Felsiettem a második emeletre, ahol egyből a főnök irodáját vettem célba.
- Ez gyors volt - mutatott a szabad szék felé, hogy üljek le, tehát hosszan akart velem beszélgetni.
- Igyekeztem, uram - lihegtem, mint aki maratont futott.
- A lényeg a következő lenne. Szeretném, ha mától két hétig vigyázna a fiamra, míg itt tartózkodik - fonta össze az ujjait az álla alatt, és hagyta, hogy felfogjam a dolgokat.
- Akit múltkor holtrészegen vittem haza? - kérdeztem vissza, mintha lenne másik fia is, pedig nem volt.
- Igen, és pont az lenne a lényeg, hogy ez ne forduljon elő többet. Tudod, ő Amerikában rendőr, és volt egy kisebb félreértés meg egy bírósági ügy, persze, ő ártatlan volt, és ez ki is derült. De most hazaküldték, hogy pihenjen egy kicsit, mert az utóbbi időben túlhajszolta magát - ecsetelte röviden a fia életét.
- És annyi a dolgom, hogy ne igyon? - ráncoltam össze a homlokom, mert valami nem stimmelt a sztorival és a hozzá kapcsolódó feladatommal, hiszen tisztán emlékeztem a szobájában elhelyezett piákra.
- Legyen vele a nap huszonnégy órájában. És semmit ne engedjen neki, amivel kárt tehet magában. Addig is nem kell dolgoznia járni, és dupla fizetést kap, plusz a házamban fog lakni. Mondhatni testőr lesz. - Dupla fizetés. Ez már tetszett.
- Itt vagyok - csukódott be mögöttem az ajtó, mire ösztönösen fordultam arra. Hát, ez a srác és az a részeg tuti két különböző ember volt. A szőke haja úgy volt belőve, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna, a ruhák pedig úgy passzoltak rá, hogy akár még modellnek is elmehetett volna.
Tipikusan az a gazdag kis elkényeztetett fajta volt, ezt a méregdrága autója is bizonyította.
- Taemin, csak egy kicsit kedvesebben - sóhajtott az apja, de a fia csak a szemét forgatta.
- Gondolom, te vagy az, aki múltkor hazavitt. Köszi - engedett meg magának egy hanyag meghajlásfélét, vagy valami ahhoz hasonló mozdulatot. Valamiért részegen sokkal elviselhetőbb volt.
- Nincs mit - motyogtam ki az odaillő szavakat.
- A büfénél megvárlak - mért végig tetőtől-talpig, majd fejcsóválva távozott. Mégis csak kevés a dupla fizetés.
- Próbáld meg elviselni valahogy - mosolygott rám a főnököm, talán hogy bátorítson
- Igyekszem majd - keltem fel a helyemről.
- Majd ha lesz időd, vidd át a cuccaid, Taemin majd segít. Jó szórakozást - kacsintott egyet, de valamiért én is csak a szemeim kezdtem el forgatni.
Kellett nekem hazavinnem ahelyett, hogy bedugtam volna egy cellába józanodni, akkor talán megúsztam volna a bébicsősz szerepet. Oké, hogy helyes... vagyis... oltári helyes, de közben még egy taplógomba is megirigyelné a viselkedését. Nem szívlelem az ilyen embereket, akik ennyire fent hordják az orrukat.
- Azt hittem, tovább leszel - lökte el magát a faltól, aminek épp nekitámaszkodott.
- Mi a terv? - kérdeztem közömbösen, mikor elindultam utána. Egész formás kis segge volt a farmerjában.
- Nem tudom, igazából elmehetnénk a cuccaidért, hogy később ne kelljen - vont vállat, de közben hátrapillantott rám.
Egyszer kedves, egyszer bunkó, egyszer olyan, mintha nem is élne. A végén még kiderül, hogy skizofrén a srác.
- Nekem jó, csak... - kezdtem el mondani, hogy beugrok az öltözőbe a cuccaimért, de ő már alapból arrafele kanyarodott a kijárat helyett.
- Itt megvárlak - dőlt neki a falnak, kezében a telefonjával. Utáltam, hogy ennyire jól nézett ki, és azt is, hogy még a viselkedése is bejött valamennyire, még ha meg is vetettem a hozzá hasonlókat.
Az öltözőben lecseréltem az egyenruhámat a farmeromra és a pólómra, hiszen nem kellett abban lennem mellette. Mondjuk annyira márkás cuccokba se sikerült öltöznöm így, mert nem kerestem annyira jól, hogy olyanokat vásároljak.
- Kész vagyok, mehetünk - léptem ki mellé a folyosóra, de ő teljesen belemerült a telefonjába. -Taemin? - ráztam meg előtte a kezem, mire hirtelen felpillantott.
- Bocsi, játszottam - zárta le a telefonját, és elindult, de a luxus sportkocsijáig egy szót sem szólt. - Ha akarsz, vezethetsz - nézett rám komolyan, nekem meg az állam a padlót súrolta. Hogy engedheti meg ilyen könnyen egy vadidegennek, hogy vezesse a kocsiját?
- Komolyan? - kérdeztem vissza gyermeki lelkesedéssel, nem foglalkozva semmivel, hiszen nem minden nap adatott meg, hogy egy ilyen csodát vezethessek.
- Persze - dobta nekem a kulcsokat, majd beszállt az anyósülésre, míg én a volán mögé. Eszméletlen jó érzés volt ott ülni
- Akkor hozzám? - kérdeztem hatalmas vigyorral az arcomon.
- Igen - biccentett egyet, én pedig indultam. Kész öröm volt hallgatni, ahogy az autó beindult. Tényleg nagyon boldog voltam, hogy vezethettem.
Csak azt sajnáltam, hogy nagyon gyorsan a panelhoz értem, és véget ért a kis szórakozásom.
- Gyere te is - nyitottam fel az ajtót, és szálltam ki a luxusjárműből.
- Rendben - mondta ezt is az érzelemmentes hangszínén, és tette ugyanazt, amit én.
- Köszönöm - nyújtottam vissza neki a kulcsot.
- Maradjon nálad, szeretném, ha vezetnéd. Nem azért hogy a sofőröm légy, de legalább boldog voltál - tolta vissza a kezem. - Merre? - tett egy lépést előre.
- Az. Harmadik emelet - igazítottam útba, ő meg megvárva, míg elindultam, mellettem battyogott. Mégsem volt olyan szemétláda, mint gondoltam róla. Elég furán viselkedett, de biztos megvolt rá az oka.
- Ez? - állt meg pont az ajtóm előtt.
- Honnan tudtad? - kérdeztem döbbenten.
- Rá van írva a neved - mutatott a kis névtáblára, amiről én teljesen megfeledkeztem már. Elég szépen beégettem magam előtte. Próbálva nem még nagyobb hülyét csinálni magamból kikerestem a zsebemből a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.
- Érezd magad otthon, már amennyire tudod - engedtem be magam előtt a kis lakásomba.
- Egész otthonos - állt meg a bejáratnál, és onnan vette szemügyre az otthonom.
- Nagynak nem nagy, de az évek alatt sikerült szépen berendeznem - meséltem neki a konyhából. - Kávét?
- Kérek - motyogta félhangosan, de mire megfordultam, már mögöttem állt, és a szekrényből vett le két bögrét. Hangsúlyozom: bögrét. Nem tudom, honnan tudta, hogy abból iszom, lehet, csak ráhibázott, de akkor is meglepett.
- Honnan tudtad, hogy bögréből iszom? - kérdeztem kíváncsian, mert érdekelt a dolog.
- Rendőr vagy, nem nehéz kitalálni. Hány cukor? - vette el a pultról a cukros tálat.
- Három - feleltem, miközben lekapcsoltam a kávéfőzőt. Taemin szorgosan kikészítette a bögréket a pult szélére, aztán félreállt, hogy odaférjek a kannával, és kitöltsem a tartalmát, ezután elvettem a sajátomat, és szürcsölgetni kezdtem, le sem véve a szemem a fiúról.
- Segítsek pakolni? - dőlt neki ismét a pultnak, amivel kicsit felizgatta a fantáziám. Nem tehettem róla, régen voltam már bárkivel is, ő pedig meglehetősen felkorbácsolta a vágyaimat. Szívesen felültettem volna a pultra, hogy játszadozzak vele egy kicsit.
- Nem kell, köszi, nincs sok cuccom - próbáltam rendesen válaszolni, háttérbe szorítva a mocskos gondolataimat.
- Akkor megvárlak ott - mutatott az erkélyre, és a bögréjével el is indult.
- Rendben - bólintottam lassan, és én is elindultam a szobám felé, hogy bedobáljak pár fontos holmit.
Az egész folyamat alig tíz percig tartott. Előkaptam az utazótáskám a szekrényből, betettem néhány farmert, pólót, fehérneműt, tisztálkodási cuccot és az elektronikus kütyüimet, majd utoljára körbenézve becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor kimentem, Taemin a korlátra könyökölve dohányzott.
- Végeztél? - kérdezte, majd újra beleszívott a cigibe.
- Aham. Megdobsz egy szállal? - böktem a fejemmel a doboz felé, amit válasz nélkül felém nyújtott.
Ritkán szoktam csak rágyújtani, de legalább így is ott maradhattam vele. Mindenképp ki akartam deríteni, hogy miért viselkedik olyan távolságtartóan, nemcsak velem, hanem mindenkivel. Az irodában észrevettem, hogy az apjával sem bánik másként. Próbáltam arra fogni, hogy a külföldi élete miatt, mert talán keveset volt a szüleivel, de valahogy úgy éreztem, hogy más is van emögött.
- Gondolom, nem nagyon van kedved ehhez a melóhoz - törte meg a hosszú csendet, miközben elnyomta a cigit, és az asztalkán elhelyezkedő hamutálba tette a csikket.
- Nincs vele problémám - válaszoltam őszintén. Végül is megúsztam az éjszakázásokat, kivéve, ha ő nem éjjeli bagoly.
- Értem, de ne várj tőlem túl sokat, nem vagyok túl jó társaság jelenleg - nézett rám komoly arckifejezéssel, én meg sikeresen leszűrtem, hogy tényleg bántja valami.
- Nem gond - füllentettem egy kicsit, mert én szeretek sokat beszélgetni. - Amúgy miért kellett bíróságra menned? - próbálkoztam meg mégis a társalgással, bár lehet, hogy nem a legjobb témát választottam, mert olyan rideg kifejezéssel meredt rám, hogy libabőrös lettem.
- Egy kiscsaj azt állította, hogy megerőszakoltam. Minden kollégám tudja, hogy meleg vagyok, de azért ki kellett vizsgálni az ügyet - mesélte teljesen unottan.
- De nem úgy van, hogy ha egy alacsony rangú rendőrnél ilyen előfordul, akkor egy évre felfüggesztik, annak ellenére, hogy bűnös-e vagy sem? - tudakoltam értetlenül, mert nálunk is volt hasonló ügy, és egyből ez lett a vége. Amerikában talán máshogy van? És várjunk csak, a srác komolyan... meleg?
- Drága, én már százados vagyok. Tudod, Amerikában könnyebb feljebb jutni, ha száz százalékosra teljesíted a vizsgákat, és felülmúlod a társaid. - Százados??? Fiatalabb nálam, és már százados? Tehát... igazából felettem állt, én meg simán lealacsonyítottam.
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy százados vagy - vakartam meg kínomban a tarkóm. Sikeresen beégettem magam előtte már másodszor.
- Csak két év van közöttünk, ha ott lennél, akkor te is az lehetnél már - tette zsebre a kezét, és elindult vissza a lakásba.
- Kicsit el vagy szállva magadtól, nem? Attól, mert apád pénzel, nem kéne ennyire felvágnod - morogtam kissé mérgesen, mert idegesített, hogy lenézett.
- Tudod egyáltalán, hogy miről beszélsz? - fordult hirtelen velem szembe, ezzel megállásra késztetve. Olyan izzó tekintettel nézett a szemeimbe, hogy a hideg rázott már másodjára.
- Én csak...
- Te csak... Apám semmiben sem támogatott, mert nem akarta, hogy rendőr legyek. Ösztöndíjjal jutottam el a külföldi gimibe, és a jeles bizonyítványaimnak és sikeres vizsgáimnak köszönhettem azt, hogy az lettem, aki. Mindemellett a szabadidőmben munkát vállaltam, hogy tudjak félretenni magamnak. Szóval hiszed vagy nem, de mindent egymagam értem el! - kiabált a végére, majd sietősen hátat fordított, elvette a kulcsot a pultról, és becsapva maga mögött az ajtót elsietett.
Percekig csak döbbenten meredtem magam elé, és próbáltam feldolgozni, amiket mondott. Nem tudtam, hogy ennyire rossz a kapcsolata az apjával, mert a főnökön sosem látszott, hogy gondja lett volna. Én, paraszt pedig túl gyorsan ítélkeztem, és feleslegesen jártattam a szám, sikeresen megutáltatva magam Taeminnel, pedig nem akartam.
A gondolkodásomból egy hangosan felbődülő motorhang zökkentett ki, ami a Lamborghiniből jött. Kipillantottam az ablakon, és csak annyit láttam, hogy elhúzott az autó az úton. Francba, az apja megöl.
Nem tudtam mit csinálni, bezártam az ajtót, és elindultam a buszmegálló felé, hogy eljussak az új munkahelyemre, és ezerszer is elnézést kérjek tőle. Még az sem érdekelt, hogy fél órát kellett várjak a buszra, mert az előző az orrom előtt ment el.
- Igen? - vettem fel a telefonom, ami hosszasan csörgött már a zsebemben a buszon.
- Nem lett semmi bajod, Minho? - kérdezte Irene ijedten, én pedig nem tudtam, mi a baja.
- Miért lett volna? - kérdeztem értetlenül.
- Az előbb kaptuk a hívást, hogy egy kék Lamborghini Huracán karambolozott - informált le a kolléganőm. Taemin! Ha bármi baja is lett, az csakis az én hibám lesz, amiért sosem fogok tudni megbocsájtani magamnak.
- Mi lett vele, nem tudod? - tudakoltam rettegve. A gyomrom liftezett, a szívverésem tízszer gyorsabb lett, és a fejem is sajogni kezdett.
- Szóval te nem voltál ott - suttogta kicsit megkönnyebbülten, de engem ez a része nem igazán érdekelt.
- Mi van vele? - emeltem fel a hangom, elérve, hogy mindenki engem figyeljen.
- Csak annyit tudok, hogy az autó totálkáros lett, a sofőrt pedig rohammentő vitte el - suttogta rémülten.
Gyorsan kinyomtam a telefont, és leszálltam a buszról, hogy leintsek egy taxit. Megvetettem őket, mert csak lehúzták az embert pénzzel, de nekem sürgősen a kórházba kellett mennem, hogy megtudjam, mi van vele. Nem halhatott meg, nem tehette meg. Még megismerni sem volt időm, pedig nagyon szerettem volna. Életben kellett lennie...
