Csak 3 perc!

-  Kevin, menjünk haza – biccentett a fejével Eli az ajtó felé.

- Rendben, menjünk – egyeztem bele, és felálltam az asztaltól. Nem akartunk udvariatlanok lenni a másik banda tagjaival, de már annyira holtrészegek voltak, hogy feleslegesnek éreztük magunkat. Na, meg megígértük Soohyunnak, hogy sietünk haza. - Kezdek fáradt lenni, nem is baj, hogy eljöttünk – motyogtam, közben a kezébe csúsztattam a sajátomat. Nem lenne szabad, de elég késő volt már, hogy ne ismerjenek meg minket.

- Ezért szóltam, hogy menjünk – mosolygott felém. – Erre gyere – húzott be az egyik kis utcába, és nagy léptekkel haladtunk át rajta. Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mert tudtam, hogy Eli csak egy rövidebb utat választott. Ő elégszer bejárta a környéket még régebben.

Negyed órával később egy kisebb verekedésnek lettünk tanúi. Három srác egy idősebb bácsit lökdösött. Próbáltam elhúzni onnan Elit, de ő volt annyira eszement, hogy kikerült, és természetesen közbeavatkozott. Nem féltettem, mert elég erős ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, ha kell.

A srácok egy idő után feladták, és leléptek a helyszínről. Eli szépen elintézte őket, bár ő is kapott azért bőven.

- Jól tetszik lenni? – hajoltam le a bácsi mellé, aki az út szélén üldögélt. Elég idősnek nézett ki, körülbelül nyolcvan éves lehetett.

- Igen, jól, köszönöm a segítséget – hajolt meg kissé, miután lassan felállt.

- Kísérjük haza, nem fogják megint bántani? – kérdezte Eli-

- Nem kell köszönöm. Viszont szeretném megköszönni, hogy segítettek nekem – kezdett el kutakodni a zsebében, végül előhúzott egy régifajta mobiltelefont. – Ez egy varázsmobil. Tudom, hogy ön védett meg, de én úgy érzem, a fiatalúrnak, nagyobb szüksége van rá – adta a kezembe a készüléket.

- De mi ez? – nézegettem meg a kis telefont.

- Három perce lesz, hogy bárkit felhívhasson. De csak huszonnégy órán belül. Ez csak egy ember lehet. Akárki. Élő, halott, mesehős, kitalált személy, bárki. Utána a telefon megszűnik létezni. Használja okosan, és hallgasson a szívére – simította meg a kezemet, de mire felnéztem, eltűnt. Értetlenül néztem Elira, aki csak vállat vont.

Miután hazaértünk, mindent elmeséltünk a többieknek is.

- Szerintem nektek megártott a pia – hitetlenkedett Kiseop és Hoon.

- Én nem tudom, srácok, elég… hihetetlennek hangzik a dolog, de ha igaz, akkor tényleg jóra használd – vont vállat Soohyun.

- Én tuti a jövőbeni énemet hívnám fel, hogy megtudjam, milyen életem lesz – kezdett el ötletelni Jun. Hát, egy tizenhét évestől ez elég normális ötlet volt.

- Én egy nagyon híres csajt – folytatta Kiseop.

- Ahh, én Donald kacsát – viccelte el Hoon.

- Szerintem pedig majd Kevin eldönti, hogy kire akarja elszórakozni. Ő kapta, az övé – zárta le a témát Eli, és a kezemnél fogva magához húzott. – Azt mondta, hallgass a szívedre, akkor valaki olyant kell felhívnod, aki számodra fontos, vagy az volt – simította meg a hátam. – Elmentem lefeküdni! – üvöltötte át a ricsajt, amit a négy srác kreált.

- Jó éjt! – jöttek a reakciók, én pedig megfogtam a kezét, és vele mentem a szobánkba.

- Azt a telefont add ide! – nyújtotta a kezét, én pedig értetlenül néztem rá. – Ismered őket, az lesz az első, hogy bejönnek és keresik – tartotta tovább a kezét. Beletettem a mobilt a tenyerébe, ő pedig felemelte a franciaágyat, és betette az ágyneműtartóba.

- Hát, ez nekem sosem jutott volna eszembe – vallottam be neki, amire egy édes mosollyal válaszolt.

- Aludjunk – bújt be a takaró alá, és felhajtotta az oldalamon. Én is befészkeltem magam, és szorosan hozzábújtam.

- Szeretlek – suttogtam, ő pedig megcsókolt.

- Én is szeretlek – motyogta halkan.

Nem sokra rá már aludt is. Nekem nem ment, mert egyfolytában az öreg járt a fejemben. Szerinte nekem nagyobb szükségem volt a telefonra, és arra a három percre. De nem tudtam rájönni, hogy kit kéne felhívnom. Addig gondolkoztam ezen, míg én is elaludtam.

Ismerős helyen találtam magam, mikor felébredtem. Otthon voltam, még az előző otthonomban, amikor az egész család együtt volt. Apa a kocsmánkban szolgálta ki a vendégeket, anya főzött, én pedig kint voltam a homokozómban. Talán öt éves lehettem.

- Kevin – hallottam meg apa hangját, és már futottam is be hozzá. Az orromat megcsapta az ismerős alkohol-, és füstszag, de ennek ellenére boldogan mentem be hozzá.

- Tessék, a kedvenced – nyomta a kezembe a kedvenc csokimat. – Itt edd meg, mert anya leszid – kacsintott, én pedig elbújva a pult alá, enni kezdtem. Mikor végeztem, visszamentem játszani, mintha mi sem történt volna.

Aztán hirtelen ugrott a kép, és már máshol voltam. Az új házban, a szüleim válása után, amikor apa hat év után, újra felkeresett engem. Hát igen, válás után egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot, ami nem esett jól. Minden nap azt vártam, hogy megjelenik, de nem történt ilyen, csak hat év után. Annyira jól esett újra látni, puszit adni neki, hogy azt leírni sem lehet. Ezt csak azok értik meg, akik átélték ugyanezt.

A következő kép pedig, az volt, amikor egyik reggel anya közli, hogy apa, éjjel balesetben meghalt. Rengeteget sírtam, és nem tudtam feldolgozni a hírt, hogy apát sosem látom újra. Kettétört a szívem, és már élni sem volt kedvem. Mindig is apás voltam, és elvesztettem őt. Meghalt.

Ijedten ültem fel az ágyban, és csak akkor vettem észre, hogy már reggel van. Eli sem volt ott mellettem. Nagyokat sóhajtva nyugtattam magam, hogy minden rendben, pedig már folytak a könnyeim. A nagy hajtásban el is felejtettem, hogy mennyire hiányzik az édesapám.

Miután lenyugodtam, megmostam az arcom, felöltöztem, és kimentem a többiekhez a konyhába. Ott ültek az asztalnál, és reggeliztek.

- Jó reggelt – köszöntem, majd leültem a helyemre.

- Na, kitaláltad már, kit hívsz fel? – kérdezte teli szájjal Hoon.

- Tudja – nézett rám Eli. Hosszasan bámultam az arcát, és biztos voltam benne, tényleg tudja, kit választottam.

- És ki lesz az? – kérdezte kíváncsian Kiseop.

- Az apám – válaszoltam komoran, mire megfagyott a hangulat. A srácok tudták, hogy mennyire fontos személy volt ő az életemben, ezért nem is firtatták tovább a témát.

Reggeli után Eli hozta a telefont, és a nappaliban foglaltunk helyet. A srácok megígérték, hogy amint meghallják apám hangját, egyedül hagynak. Bekapcsoltam a mobilt, és az egyből egy kis üres rubrikát dobott ki. Beírtam apám nevét, és a telefon kicsengett. Négy csörgés után valaki felvette.

- Szia, Kevin – szólt bele a telefonba… apa. A srácok megdermedtek ültükben, ezért én hagytam ott őket.

- Apa? – mondtam ki könnyes szemekkel.

- Hogy vagy? – kérdezte nyugodt hangon.

- Annyira hiányzol, apa. Itthagytál, mikor végre újra találkoztunk. Önző dolog volt, hogy ittasan vezettél. Rám is kellett volna gondolj, hogy velem mi lesz majd, de nem tetted. Elképzelni sem tudod, hogy milyen nehéz ez nekem. Próbálok nem rád gondolni, de nem mindig megy. Amikor a sok emlék megrohamozza az elmém, vagy amikor segítség kéne, de te nem vagy ott. Ahogy akkor sem voltál, amikor fontos dolgok történtek az életemben. Néha pedig beérném csak egy egyszerű öleléssel is, de nem lehet.

- Sajnálom – suttogta a telefonba.

- Szeretlek, apa, és… annyira szeretném, hogy újra együtt lehessünk. Közös programokat, mint régen. Vagy főzhetnél nekem spagettit, amit nagyon szeretek. Olyan rossz, hogy nem tudunk már ilyeneket csinálni.

- Én is nagyon szeretlek, Kevin, de én veled vagyok, ott, ahol kell, mindig – válaszolta, nekem pedig már remegett a szám a sírástól.

- Megígérem, hogy olyan ember leszek, akire büszke lehetsz majd. Nem fogok csalódást okozni – szipogtam a telefonba.

- Tudom, kisfiam. Szeretlek– hallottam az egyre halkabb választ, majd megszakadt a vonal.

Lejárt a három perc. Sírva borultam rá a párnámra, közben két kart éreztem magam köré fonódni.

- Sshhh, nincs semmi baj – simított végig Eli a karomon, utána magához húzott.

- Beszéltem vele, azt mondta, szeret – nyöszörögtem a vállába, teljesen eláztatva a pólóját.

- Persze, hogy szeret. Onnan fentről is vigyáz rád – puszilta meg a homlokom. Teljesen közel helyezkedtem hozzá, kezemben a telefonnal, fejemet pedig a mellkasára hajtva feküdtem. Az utolsó, amire emlékszem, hogy kiesett a kezemből a telefon, majd lassan elaludtam.

Álmomban újra megjelent apa, de bármiféle beszéd helyett csak szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy az egész csak álom, de annyira valós volt, hogy ezt nem akartam bevallani magamnak. A lényeg csak az volt, hogy szeretett engem, én pedig őt.

Game Over

Csendben néztem a kirakatokat az üres utcán. Appa már megint elküldött a boltba, pedig mindenünk megvolt otthon. Mostanában egyre gyakrabban csinálta ezt, de nem értettem, hogy miért. Még mindig csengtek a fülemben a szavai, hogy nagyon vigyázzak, mert veszélyes lehet idekinn. Csak tudnám, hogy vajon mi lehetett akkora veszély.

 Mikor felpillantottam, a kirakat ablakában láttam egy magas, izmos fickót. Kezeit a zsebében tartotta, de mégis gyanús volt. Lekaptam róla a tekintetem, és sietni kezdtem a bolt felé. Azonban olyan érzésem volt, hogy a csávó követett.

Nem mertem hátranézni, inkább haladtam tovább. Többen is voltak az utcán, így arra gondoltam, hogy amíg ilyen helyen vagyok, nem fognak bántani. A zebránál megálltam két férfi között, és óvatosan magam mögé sandítottam.

Ott volt. A pasi nem sokkal mögöttem állt és az autókat nézte. Amint zöldre váltott a lámpa, bevágtam a többi járókelő elé, és igyekeztem eltűnni a fura alak elől. A boltba érve elvettem egy kosarat a helyéről, és próbáltam a vásárlásra gondolni. A követőm nem volt az üzletben, ezért kicsit megnyugodtam, hogy talán csak arra volt dolga, amerre nekem is. Betettem a kicsi listán szereplő dolgokat a kosárba, ami csak üdítőből és nasikból állt, majd fizetni mentem.

Nem volt túl hosszú a sor, de lassan ment, ráadásul a mögöttem álló ember nagyon szuggerált a tekintetével. Nagyot nyeltem. Ilyen érzésem még sosem volt. Ezek követtek engem! Valami hideg ért a hátamhoz, mintha egy fémdarab lett volna, aminek hatására végigfutott a hideg a gerincemen. Remegni kezdtem, majd nem is gondolkodva eldobtam a kosarat, és futásnak eredtem.

Azonnal kirontottam a boltból, de a magas csávó, aki amúgy hasonlított appa egyik munkatársára, jött utánam. Majd felbukkant az izomagy is. Egyre gyorsabban futottam, pechemre azonban nekimentem egy harmadik embernek. Esküszöm, ha a vékonyabbik üldözőmet meg ezt a csávót kombinálnák, kijött volna appa beosztottja. Még bocsánatot kérni sem volt időm, a barna hajú idegen rám emelte a fegyverét.

- Ott van egy fekete csirke! - ordítottam el magam. A velem szemben álló srác odapillantott. Éppen annyi időm volt, hogy elfussak. Hallottam magam mögött a pisztolylövéseket, úgyhogy cikázva rohantam végig a parkon, nyomomban az izomaggyal, a vékony, magas sráccal, meg a barna hajú fazonnal.

Az egyetlen probléma az volt, hogy én is ember vagyok, ezért kezdtem fáradni. Az orron be, és szájon ki technikát már rég feladtam, helyette összevissza kapkodtam a levegőt, amitől még az oldalam is szúrni kezdett. Ennek ellenére nem adtam fel, mert nem akartam meghalni.

Még csak tizenhét éves voltam ekkor. Semmi olyat nem követtem el, ami miatt egyszerre hárman is az életemre törjenek. Szó szerint az életemért futottam, de a támadóim sem adták fel. Egyre közelebbről hallottam a lövéseket és a kiáltozásukat is, a parknak pedig nem akart vége lenni. Már azt sem tudtam, hogy melyik részén vagyok, és merre menjek, hogy segítséget tudjak kérni.

- Erre gyere! – ragadta meg hirtelen egy magas, izmos srác a csuklóm, és húzott magával. Közben ő is elővett egy pisztolyt, és az üldözőimre lőtt. Ezek után már nyugodtabban futottam vele, bár nem tudhattam, hogy nem egy másik banda embere-e, aki úgyszintén a fejemre pályázik.

Az útszélen egy kocsi állt, oda lökött be a magas srác, majd ő is beült. Kényelmetlenül húztam össze magam a két ember között. Éreztem, amint a sofőr gázt adott, hallottam az autó kerekeit. Nem mertem felnézni.

- Kook, minden rendben? - hallottam meg balról egy ismerős hangot. Kissé összerezzentem, majd felnéztem. Taemin volt az, appa kollégája.

- Csak hárman akartak az életemre törni, úgyhogy igen - jelentettem ki. Eközben a magas srác lehúzta az ablakot, és kifelé kezdett lövöldözni.

- Ne nyafogj már, Kookie - csattant fel az anyósülésről Kibum. Ekkor jöttem rá, hogy a magas srác Minho volt, a sofőr pedig Jonghyun. Ők mind appa cégénél dolgoztak. 

- Minnie, elfogyott a töltény - hajolt vissza Minho. Taemin egy darabig faarccal bámult rá, majd elröhögte magát.

 - Hyunggie, olyan viccesen áll a hajad - nevetett, közben odaadta a töltényeket.

- Kösz Minnie – kacsintott egyet felé a másik, majd folytatta a dolgát.

Értetlenül néztem a srácokat, hogy milyen összhangban dolgoznak. Pont, mintha mindig is ezt csinálták volna, ami érdekes, mivel apámnak egy számítógépekkel foglalkozó cége van, nem pedig… titkosügynököket kiképző.

- Éles jobb, majd bal – navigált Kibum, a kocsi kifarolt, én pedig Taeminre dőltem, aki a telefonjával szórakozott.

- Komolyan? Jonghyun vezet, Key navigál, Minho lövöldöz, te pedig a telefont nyomkodod? – kérdeztem kicsit ingerülten. Minho döbbenten fordult vissza felém, Key is hátranézett, Jjong meg a visszapillantóban vetett rám egy pillantást.

- Tényleg rosszabb, mint az apja – közlölte a tényt Minho, és mindenki visszatért a feladatához.

- Tudod, Kookie, én éppen a másik autóban ülőkkel beszélek. Ugyanis nem három üldöződ van, mivel két autóval vannak ők is. Szóval kérlek, ragaszd be a szád, és élvezd az utat! – vigyorgott rám ,,kedvesen”.

- Ki vezet? - kérdezte Kibum.

- Kyungsoo - jött azonnal a válasz Minho szájából, majd lövöldözött tovább. Értetlenül kapkodtam a fejem hol az egyikre, hol a másikra - Jellemző, hogy ők mindig a legjobban vezető alkalmazottat választják sofőrnek, mi meg Jonghyunt - mormogott a magas srác. Az említett személy befarolt, majd hirtelen fékezett. Minho előrebukott, a fegyver pedig kiesett a kezéből, pont úgy, mint Tae-éből a telefon.

- Baszd meg, Kim Jonghyun! - hajolt le a fiatalabbik srác a mobiljáért.

- Most mi a szarral lőjek?!

- Nyughass, zsiráf! Itt az enyém - nyújtotta hátra a sajátját Jonghyun.

- Fiúk, van egy kis gond! – mutatott Taemin a mellettünk haladó autóra, aminek az éppen, hogy letekert ablakából egy cső lógott ki.

- Hasra! – kiáltotta el magát Minho, és hátul már feküdt is mindenki, Jonghyun pedig gázt adott, és elkezdett kacsázni. Szerencsére az autó lemaradt.

- Hánynom ke… - kezdtem, de a végére már nem jutottam, mert az ebédem egy része a cipőmön és a padlón kötött ki.

- Gratulálok, Jonghyun! – mondta egyszerre a két mellettem ülő.

- Most miért én? – kérdezte ingerülten, két kanyar között.

- Mert egy birka vagy! És köztudott tény, hogy a birkák nem vezetnek – röhögött hátul Taemin.

- Fogjátok már be, és a dolgotokat végezzétek! Az előbb majdnem meghaltunk, szóval pofa be! – akadt ki Key, mire mindenki elhallgatott, vigyázzba vágta magát, és a feladatára koncentrált. Ez nálam azt jelentette, hogy ültem és bambultam, mert én…

Én voltam az a személy, akit meg kellett védeni.

Egyre feszültebb lett a levegő. Key csak az irányokat mondta, a többiek pedig kussban voltak. Hirtelen egy ordítás törte meg a csendet, mire mindenki az illetőre nézett.

Minho hirtelen visszajött az ablakból. A jobb keze vérben úszott, amitől a bennem maradt dolgok ismét kijöttek.

- Ezek lőnek – morogta a magas srác.

Taemin arca egyből elfehéredett. Előkapta az elsősegély csomagot. Becsuktam a szemem, mert nem akartam látni Minho sérülését.

- Nyugi, nem fogsz meghalni – hallottam Kibum hangját.

- Ha pedig meghalsz, akkor az pech. De Jungkooknak életben kell maradnia. Kris minket kinyír, ha odalesz az egyszem fia – pofázott Jonghyun is, miután bevett egy éles kanyart.

- Tudom, Jungkook a lényeg – sziszegte Minho, miközben Taemin rajtam keresztül kötözte be a vérző sebet.

- Ki fogunk fogyni a benzinből lassan – szólalt meg tök komolyan a sofőr.

-  Mi van? Nem tankoltál előtte? – kérdezte hisztérikusan Key.

- Még több mint félig volt, meg amúgy is, hol a fészkes francban tankoltam volna? – vágott vissza Jonghyun.

- Mondjuk egy benzinkútnál! – kiáltott rá hátulról Minho, aki újra a fegyverrel szórakozott.

- Persze, majd megmondom a lövöldözőknek, hogy bocsi, de megvárnátok, amíg tankolok? – hadonászott a kezeivel Jjong, mire a kocsi megint cikkcakkban haladt az úton.

- A kormányt fogd, te hadibarom! – kiáltott rá Key.

- Ott, az erdő szélén félreállok, mindenki kiugrik, és futás! – adta meg az instrukciókat a sofőrünk, válaszként pedig bólogattunk.

Így is tettünk. Jonghyun lefékezett, mi pedig gyors tempóban kiugrottunk a járműből, és az erdő sűrűjébe vetettük magunkat. Szerencsékre nyertünk egy kis időt, mert a másik autóban ülők nem tudták, hogy hirtelen mi is történik.

Jonghyun és Kibum futottak elől, én középen, mögöttem pedig Minho és Taemin. Hamarosan feltűnt még mögöttünk Eli, aki mindig átjön hozzánk gépet szerelni, valamint a segédje, Kevin. Kirohantunk a tisztásra.

- Merre? – torpant meg Jonghyun.

- Jobbra! – vágta rá Key, de már késő volt. Minden irányból megjelent az ellenség. Nagyot nyeltem.

- Mindenhonnan bekerítettek minket!

- Ezek kik? – kérdeztem Taemint. Ekkor tűnt fel, hogy szorosan markolja Minho ép kezét. Egy darabig furcsállva néztem rájuk, de végül nem kérdeztem rá. Minho egy nagy és erős férfi, egyértelmű, hogy Taemin hozzá menekül.

- Az ott Lee Joon, Onew, Kyungsoo, Chanyeol, Tao, Aron és végül Baekhyun – sorolta végig az összes ellenfelet.

- Be vagytok kerítve, drágák – vigyorodott el gonoszul az egyik, aki külsőre kínainak tűnt – Az egyetlen menekvés innen a halál.

- Vagy ha átadjátok Kris fiát –a másik hangja hallatán az egész csapat megfeszült. Mindenki elővette a pisztolyát, engem pedig középre zártak.

- Nem adjuk fel harc nélkül! – ordított Kibum, és azonnal lövöldözni kezdett eszeveszettül.

Kisebb sikolyokat adtam ki magamból, amikor mellettem dördültek el a fegyverek. Rettegtem, és még mindig nem akartam meghalni. Mondjuk, azt sem szerettem volna, hogy a többieknek baja essen.

Bár Minho karja már megsérült, Jonghyun is kapott a lábába egyet, Eli pedig Kevin… holtteste mellett állt. Kevin meghalt. Egyre idegesebben forgolódtam a kör közepén, észrevéve, hogy a másik bandából is kiesett két ember.

Próbáltam felfogni, hogy mégis, miért folyik a harc, de még mindig nem jöttem rá. Vagyis, annyi már megvolt, hogy én kellek nekik. A miérttel már nem is foglalkoztam, mert feleslegesnek véltem. Inkább csak reménykedtem a kör közepén állva, hogy túlélem ezt az egészet.

Felváltva hullottak az emberek. Hallottam az egyik férfi sikoltását, egy másik pedig tarkón lett lőve. A következő volt Jonghyun, aki a másik lábába is kapott egy lövést, amitől összecsuklott. A szemem sarkából azt is láttam, amint a hason lőtt Key odamászott a társához. Elit ezután háromszor lőtte fejbe Aron.

Már csak hárman voltunk állva a mi csapatukból, a másikból pedig négyen. Remegve nyúltam a már halott Kevin fegyveréért. Még egy töltény volt benne.

Az egyik férfi már eleve sérült volt a karján. Vettem egy nagy bátorságot, és céloztam. A golyó hatalmas robbanással indult el, majd egy vörös vérfoltot hozott létre ellenfelem mellkasán, aki ezután összecsuklott. Holtteste pontosan a társa hasára esett.

- Taemin! Vigyázz! – hallottam meg Minho mély hangját. Rémülten odakaptam a tekintetem. A magasabbik fiú elrugaszkodott, egy golyó pedig mellkason találta őt.

- Hyung! – rohant oda hozzá Taemin.

- Csak védd meg Kookie-t. Szeretlek. – Ezek voltak Minho utolsó szavai, majd kilehelte a lelkét.

Társam felemelkedett a földről, szemében könnyek gyűltek össze. Mikor körbenéztem, már csak a sofőr állt ott egymagában. Szinte láttam Taemin szemében a gyűlöletet. Egy komplett sorozatot lőtt az ellenség mellkasába.

- Hova lett a másik? – kérdeztem, mire megláttam a kezét az egyik halottra mutatni.

- Ott. Min... Minho kinyírta… mielőtt… meg… lőtték… - Taemin sírva rogyott a földre.

- És a kínai?

Taemin már nem tudott válaszolni. Csak sírt Minho mellett, amikor egy dörrenés rázta meg a csendet. A fiatal srác megfeszült, majd a szerelme mellkasára borult.

Rémülten fordultam hátra. Testem minden egyes porcikája remegett, mikor szembetaláltam magam az ellenféllel.

- Hagytam Júliát meghalni Rómeón, nehogy már gonosznak tűnjek. Jobb lesz így nekik, legalább együtt haltak meg – vigyorgott.

- Mit… akarsz tőlem? – kérdeztem remegő hangon, mire csak még szélesebbre húzta a vigyort az arcán.

Lassan hátrálni kezdtem, de ő gyorsan utánam kapott, és visszarántott maga elé. Minden porcikám remegett, arcomon pedig a kicsordult könnyeim folytak végig. Nekem végem!

- Hiszed vagy nem, de már hetek óta tervezzük ezt a pillanatot. Elraboljuk Kris kicsi fiát, aki kicsit el van szállva magától, és móresre tanítjuk. Nem akartunk bántani senkit, de a haverjaid közbeavatkoztak, ami valljuk be, nem volt olyan jó ötlet. Nézd meg! Mindenki meghalt miattad, vagyis majdnem, de ők meg hát, majd elvéreznek maximum – vont vállat kit érdekel stílusban.

- Én... én ezt nem akartam. Csak... úgy éltem, ahogy megtehettem. Megvan mindenem, akkor minek nélkülöztem volna bármit is? – kérdeztem, de inkább már csak magamtól, mint az előttem álló szőkétől. Igaza volt, tényleg átestem a ló túloldalára, de nem gondoltam, hogy emiatt ennyi ember meg fog halni valamikor is.

 A kínai pasas az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.

- Tudod, még nem késő! Mondd, hogy megváltozol, hogy olyan ember leszel, aki nem csak magával foglalkozik – nézett mélyen a szemembe.

- Attól még a többiek nem kelnek életre – szipogtam.

- Nem, tényleg nem, de te megmenekülhetsz – nézett rajtam végig.

- Meg… megjavulok, ígérem. Soha többé nem leszek önző, meg semmi ilyesmi – kezdtem el hadarni, de ahelyett, hogy elengedett volna, erősen magához húzott.

- Remek, akkor most eljössz velem a szemközti bárba, és megiszunk valamit! – karolta át a vállam, és elindultunk át a mezőn.

Kicsit sokat kellett sétálni, de nem zavart, mert legalább megértettem, hogy tényleg szemétként viselkedtem az utóbbi időben, még appával is, pedig ő megadott nekem mindent.

Körülbelül húsz perc után megérkeztünk egy kisebb étteremhez.

- Ez zárva van! – mutattam a kis táblára, de a pasi csak lenyomta a kilincset, és benyitott.

Bent teljesen sötét volt. Nem kérdeztem rá a dologra, inkább mentem utána. Pár lépés után felkapcsolta a lámpát, én pedig egy hangosat sikítottam. Szerintem a lányok is megirigyelték volna. A két banda halottjai és sérültjei is ott ültek az asztaloknál.

- Szia, kiskrapek! – köszöntek egyszerre, én pedig nem értettem semmit. Láttam őket meghalni, az egyiket pedig én lőttem le.

- Hát, Jungkook, köszönjük a részvételt a játékban. Nem gondoltuk volna, hogy egy Paintball ilyen vicces és szórakoztató is lehet – nevetett Jonghyun, én pedig nagyokat pislogtam.

- Komolyan, értékeld már! – nevetett hangosan Key is, a többiek pedig követték.

- A két cég eltervezte, hogy játszunk egyet, de túl unalmas lett volna, ha rendesen játsszuk, ezért beszerveztünk téged is, a tudtod nélkül – mesélte el a kínai hapsi.

- Ti nem vagytok normálisak! Én azt hittem, meghalt mindenki, erre nagyban vigyorogtok egy asztalnál, mintha mi sem történt volna. Ti eszeveszett vadbarmok! – kiabáltam velük, mire elcsendesedve figyeltek. – Valaki töltsön egy kólát!  - mutattam az üvegre mosolyogva. Nem gondoltam volna, hogy az egész egy játék, pedig még a fegyver is a kezemben volt. Kész vicc, hogy átvertek, de jól eljátszották az egészet, mert nem jöttem volna rá.

Beültem a srácok közé, és megbocsájtva nekik a hülye viccet, mosolyogva beszéltük át újra az egészet.