Lopott Csók!

Mindig hisztizik mostanában. Reggel, délben, este, és egyszerűen nem tudjuk, mi a baja. Onew mint leader próbál segíteni neki, de ő meg sem hallja, vagy nem fogadja el tőle. Ha felhozza a témát, hogy miért viselkedik így, akkor hirtelen el kell mennie a dormból, vagy a nap hátralevő részében eltűnik a szobájában. Még Key-vel sem beszél róla, pedig ő áll hozzá a legközelebb, szerintem legalábbis. De még őt is ellöki magától.

Nekem ez nem tetszik, még az én kedvem is el tudja venni néha. A koncerteken adja a cukit meg a boldogot: mindig vigyorog, ökörködik, de előtte meg utána teljesen más ember. Hiányzik az a Jonghyun, aki pár hete volt, akivel mindig leülhettem játszani a TV elé, vagy jókat beszélgethettem esténként.

Az egész akkor kezdődött, amikor a pasija dobta, mert elege lett abból, hogy keveset találkozhatnak csak. Mindketten tudták, hogy ez a kapcsolat ezzel jár, mégis belevágtak. Mondjuk a srác részéről nem volt túl fair, hogy sms-ben szakított vele, aztán pedig elnyelte a föld. Azóta Jjong csak hisztizik, mint egy összetört szívű kislány. Még egy terhes nő sem olyan elviselhetetlen, mint ő most.

- Menj arrébb! - lök meg Jonghyun, hogy ő is ideférjen a kanapéra.

- Szebben is mondhatnád - morgom halkan, de azért közben úgy helyezkedem, hogy mellém férjen. Egy doboz fagyi van a kezében, azt eszi. Régebben megkínált minket is, de mostanában ha csak ránézünk, megöl a tekintetével. - Mit csinálsz a két szabadnapon? - kérdezem meg tőle, hátha két szónál bővebb választ is kapok.

- Semmit - von vállat, és a szájába teszi a hideg desszertet. Már a nyálam is csorog tőle.

- Key és Taemin a szüleihez utazik, Onew pedig a barátnőjénél lesz. Én maradok itthon, de ha akarsz, elmehetünk valahova - próbálkozom be nála, hátha elfogadja az ajánlatom, de még csak rám sem néz.

- Nincs kedvem - áll fel mellőlem, és a szobája felé megy. Nem hiszem el, hogy nem tudom valahogy visszazökkenteni. Lassan mi is bedilizünk tőle, a menedzser meg nem tesz semmit. Megkérdezte tőle, hogy akar-e pszichiáterhez járni, de ő nemmel válaszolt. Itt már ő is feladta, és csak annyit mondott, hogy várjunk. Hát, már hetek óta azt tesszük, de semmi pozitív változás.

- Elértél nála valamit? - ül le mellém Key.

- Igen - válaszolom magabiztosan, ő pedig meglepődve néz rám. - Bement a szobájába - sóhajtom, mire ő csak röhög egyet.

- Te vagy az egyetlen, aki még mindig nem adta fel - veregeti meg a vállam. - De most már törődj bele, hogy semmi értelme nincs zaklatni őt - húzza el a száját.

- Te is belenyugodtál már? - nézek rá megrökönyödve. Nem hittem volna, hogy ő is megunja a próbálkozást.

- Minho, megmondták, hogy idő kell neki, hát, mi megadjuk. Hiába zargatjuk, ha nem akar, nem fog beszélni. Menjünk aludni, késő van már - kel fel ő is mellőlem, és elmegy. Én nem tudok aludni, mostanában nem megy. Egyfolytában Jonghyun jár a fejemben, és az, hogyan tudnék neki segíteni.

Kis idővel később mégis úgy döntök, hogy elmegyek aludni. Holnap hosszú napom lesz.

Eszembe jutott éjjel egy nagyon jó ötlet, úgyhogy a délelőttöm azzal telt, hogy egyfolytában telefonálgattam. Még most, az asztalnál is folyamatosan a kis készülékemet nyomkodom, hogy minden rendben legyen. Még azt is megterveztem, hogy hogyan fogom kirángatni az áldozatom a házból. Elvileg mindjárt csenget is. A többiek már elmentek itthonról, szóval csak ketten vagyunk.

- Minho, csengettek! - kiabál Jonghyun a nappaliból, de eszem ágában sincs megmozdulni. Máskor persze, ő volt az első, aki az ajtóban termett.

- Nyitom! - kiabálom az ajtó felé, miközben feltápászkodom a székről.

- Szia - áll az ajtóban Aron, a Nues’t-ből. Igen, ő az a személy, aki kirángatja nekem a házból a depist.

- Szia - ölelem meg az ajtóban, és beljebb invitálom. - Jonghyun, itt van Aron - szólok neki közömbösen, nehogy kiszagoljon valamit. Ő alapjáraton egy kutyus, és még az orra is olyan.

- Kwak? - kérdez vissza, mire az említett a szemét forgatja.

- Nem, Jeromos - válaszolja Aron, én meg elröhögöm magam. Jjong meglepő módon mégis megjelenik az ajtóban.

- Szia - köszön ő is, aztán a hűtőt veszi célba, és kivesz két üveg vizet. Az egyiket a vendégnek dobja, a másikat meg magánál hagyja. - Mi járatban? - néz rá kíváncsian.

- Szabad vagyok. Rég ültünk be valahová, szóval húzz cipőt, és megyünk - mondja ellentmondást nem tűrő hangon.

Aron mindig is fontos szerepet töltött be az életében, szinte már testvérek voltak. Ha ő azt mondta, piros, akkor piros is volt. Jonghyun bízott benne, és nekem ez pont kapóra jött.

- Rendben - felel tömören, és már megy is az ajtó felé, hogy felvegye a cipőjét.

- Ez könnyen ment - suttogom halkan, a vendégünk meg csak mosolyog.

- Majd jövünk - int Jonghyun, mielőtt elhagyják a dormot. Nekem már csak meg kellvárnom, hogy Aron telefonáljon.

A terv Aronra eső része az volt, hogy vigye ki a házból Jjongot, és foglalja le kicsit, aztán hirtelen el kelljen mennie valahova. Mivel nem akartuk, hogy gyanús legyen a dolog, ezért csak bő két óra elteltével csörrent meg a telefonom, hogy menjek el a csapattársamért.

Egyből autóba is ülök, és megyek a megbeszélt helyre, hogy felvegyem. A bűntársam már nincs a helyszínen, csak egy elbambult Jonghyun mered rám a járdáról.

- Kössz - vágódik be mellém az autóba.

- Nagyon szívesen - mondom, aztán folytatom az utunkat. - Be kell ugranom Yuriért, és el kell fuvarozzam egy buliba - ecsetelem neki a következő programunkat. Ez tényleg véletlen csúszott be, mert én csak azért hívtam fel, hogy tud-e valami bulit ma este. Tudott is, de cserébe most szállítanom kell.

- Milyen buli? - kérdez vissza, én meg örömtáncot járok magamban.

- A Caffeeban lesz ilyen kis diszkószerűség - vonok vállat, mintha nem érdekelne a dolog.

Az út további részében csendben voltunk, és csak a rádiót hallgattuk. Még Yurinak sem volt kedve beszélgetni, miután beszállt az autóba. Szerinte Jonghyun mindenki életkedvét elveszi, már a puszta nézésével is, úgyhogy csak bambultak ki a fejükből.

- Nincs kedvetek beugrani? Még csak négy óra van - néz ránk nagy szemekkel a lány.

- Jó lenne, de nem. Jonghyun elég antiszociális életmódot él jelenleg - biccentek a mellettem ülőre, aki az épület előtt ácsorgó lányokat nézegeti. Csak jöjjön be neki az egyik.

- Kim Jonghyun, nincs vita, jössz te is - emeli fel a hangját Yuri, ezzel elérve, hogy az áldozat úgy pislog, mint akinek szempilla ment a szemébe.

- Egy kicsit benézhetünk - mondja félvállról, és kikapcsolja a biztonsági övét. Én közben átadom a lánynak az ötszáz wont, amit nyert tőlem. Nem hittem volna, hogy ráveszi.

A bulihely nem túl nagy, de a zene élvezhető. Nem az a dübörgő, dobhártyaszakító vacak, ami ilyenkor szokott lenni. Viszont már érezni lehet az alkohol és cigaretta szagának émelyítő keverékét. Szerencsére már régebben megszoktam ezt, különben lehet, egy rókával bővíteném a padló mintázatát.

A fényekért sem vagyok oda. Alig lehet látni, és a sok villogó, színes lámpa kiégeti a szemeimet is. Már Jonghyunt sem látom, de biztos valamelyik csajjal táncol vagy enyeleg.

Nehezen vettem rá magam erre, hogy ilyen helyre hozzam, de muszáj volt. Én csak boldognak akarom látni, azt szeretném, hogy mosolyogjon, és ne depizzen. Szerencsére a tény, hogy biszex csak megkönnyíti a dolgom, mert fiúk és lányok is vannak itt bőven. Valaki csak megtetszik neki, és akkor jobban fogja magát érezni.

Én is rengetegszer magamba zárkózhattam volna, de nem tettem. A szívem többször tört össze az utolsó egy évben, mint a csapatnak összesen. Sőt, nálam ezt csak egy ember érte el, mégis ugyanolyan életvidám próbálok maradni, mint amilyen alapból is vagyok.

- Kérek egy Colát - mondom a pultnál a pincérnek, aki készségesen oda is tolja elém a poharat. Legszívesebben innék valami töményt, de haza is kell vezetnem, mert Jonghyun szerintem nem fog józan maradni.

Miközben szürcsölgetem az italom, nézelődök. Egy-ketten már a táncparketten tapizzák egymást, vagy éppen egymás torkán nyomják le a nyelvüket. Vannak olyanok, akik csoportosan táncolnak, vannak, akik csak ketten, de még így is sok olyan van, aki csak ül egy asztalnál és nem csinál semmit.

Én is az utóbbiak közé tartozom, de én a haveromat felügyelem, aki egy csaj mellett áll és beszélget. A liba… vagyis lány elég szépen rányomult. Nem tetszik, ő nem illik Dínóhoz.

- Most pedig következzen az ötórai játék, a lopott csók. Mindenki menjen oda valakihez a sötétben, és csókolja meg - hangzik el a kérés, és a lámpák eloltódnak.

Eszem-ágában sincs megmozdulni, én nem akarok csókolózni. Maximum ha valaki idejön, annak hagyom, de nem kezdeményezek. Valaki viszont megfogja a vállam, és finoman csókba invitál. Puha ajkai vannak, és esküszöm, állati jól csókol.

A játék elején nem terveztem, hogy ezt fogom tenni, de most akaratom ellenére is visszacsókolok. Kezem a hátára vezetem, majd egyre feljebb szeretném, de ő csak ad egy gyors puszit, és otthagy. A lámpák is ekkor kapcsolódnak fel. Hiába nézek körbe többször is, hogy ki lehetett az, nem jövök rá, úgyhogy Jonghyunt kezdem el keresni. Egyedül ül a pultnál, és valami töményt iszik.

- Azt hittem a csajjal vagy - ülök fel a mellette levő bárszékre.

- Láttam, hogyan nézel rá - utánozza a fintorom. Nem is vettem észre, hogy közben engem nézett.

- Bocsánat - vakarom meg zavaromban a tarkóm.

- Semmi. Kaptál csókot? - kérdezi, közben a pohárral játszik.

- Ahaaa - nyújtom el a szót, és újra felforr a vérem, ha rá gondolok. Ki lehetett az?

- Igen? - kérdezi kicsit nagyobb lelkesedéssel.

- Ja, de nem tudom, ki volt. Mielőtt felkapcsolt a lámpa, eltűnt. Pedig muszáj megtudnom, ki volt az - magyarázom neki, és még mindig nézelődök, hátha valaki figyel.

- Annyira jó volt? - néz vigyorogva.

- Esküszöm neked, Jonghyun, ha megtudnám, ki volt az, még az sem érdekelne, hogy fiú vagy lány, csúnya vagy szép, semmi. Érzem, hogy ő kell nekem - próbálom megértetni vele az érzéseimet, de nem tudom, mennyire sikerült, csak mosolyogva figyel.

- Hatkor lesz a következő menet - kacsint egyet, és visszafordul a pulthoz. Én is ugyanezt teszem, és kérek még egy Colát.

Hat óráig csak ülök, és figyelem, ahogy Jonghyun egy másik csajt szemel ki magának. Ez sem túl jó neki, főleg, hogy szerintem még magasabb is nála.

- Most pedig következzen az hat órai játék, a lopott csók. Mindenki menjen oda valakihez a sötétben, és csókolja meg - hangzik el újból a bűvös mondat, és jön a sötétség.

Megint nem mozdulok, de valaki újból megfogja a vállam, és megcsókol. Kicsit alkoholos a lehelete, de még így is őrjítő. Kezeim most akaratlanul is a fenekére tévednek. Szögecses a farmerja zsebe, csak ennyit tudok megállapítani, mert megint elmegy, még a sötétben. A lámpák felkapcsolódnak, de megint sehol senki.

- Na, megvolt? - kérdezi Jonghyun.

- Ja, de megint eltűnt - morgolódok.

- Bocs, hogy ezt mondom, de én fáradt vagyok, nem mehetnénk? - kérdezi kicsit félve. Annyira nem bunkó már, és többet is beszél. Szerintem jót tett neki ez a kis kikapcsolódás.

- De, menjünk - sóhajtom, és tápászkodom fel.

- Tudod, most olyan más voltál - néz rám, miközben hazafele vezetek.

- Igen? - pillantok gyorsan rá.

- Igen. Ismerlek már, és ez valami más, Minho - vigyorog megint. - Szerelmes vagy - mutat rám két ujjával.

- Hülye vagy, nem lehetek szerelmes egy olyan valakibe, akiről nem is tudom, kicsoda - röhögök, de pillanatok alatt abba is hagyom. Nem vagyok szerelmes, de az biztos, hogy az a személy, aki kétszer is megcsókolt megdobogtatta a szívem. Valahogy olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna, de az nem lehet.

- Te tudod - vont vállat.

- Te is jobb kedvű lettél egy kicsit - mondom neki.

- Igen, ma elhatároztam, hogy nem fogok foglalkozni senkivel, csak magammal. És megteszek mindent, hogy boldog lehessek - mosolyog, és bekapcsolja a rádiót, ezzel jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Örülök, hogy boldog akar lenni, és hogy túltette magát azon a fiún.

- Megyek, lefekszem - intek neki a szobám, ajtajából.

- Rendben, én még filmezek kicsit. Jó éjt - int vissza, és a tévé felé fordul. Én leveszem a farmerom, áthúzom a pólóm, és ki is fekszem az ágyamon. Eléggé lefárasztottam magam.

Álmomban megint megjelenik a csókos személy. Nem ér hozzám, csak finom puszikat nyom a számra, és az arcomra. Ennek köszönhetően érzem, hogy a nemesebbig részem éledezni kezd. Akarom őt, bárki is legyen az.

Idegesen ülök fel, mert nem találtam meg a személyt, de véletlenül lefejelek valamit. Még mielőtt bármiféle reakciót is kiváltana belőlem, már meg is csókol. Ő volt az, csak azt nem értem hogyan került be a lakásba, és a szobámba.

Erőt kell vennem magamon, hogy ne csókoljam vissza, hanem egyből a lámpakapcsoló felé nyúljak. Megfogom a csuklóját, de ő nem akar elmenni, egyáltalán nem ellenkezik. Egy mély levegővétellel felkészülve a legrosszabbra nyomom meg a kapcsolót, és fagyok is le egyszerre.

- Te? - kérdezem megdöbbenve. Nem azért, mert csúnya vagy ilyesmi, csak egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ő volt az a buliban is.

- Valahogy meg kellett próbálnom, de világosban nem mertem - mondja nagyot nyelve a végén. - Tudod, milyen rossz valaki olyat szeretni, akivel együtt laksz? Mindig idegeskedsz, hogy elmondd-e, de aztán a nemre jutsz, mert félsz, hogy ellök - ismerteti velem az érzéseit. Szóval nem is a srác miatt volt ilyen állapotban, hanem miattam? Azért depizett ennyire, mert félt, hogy mit reagálnék arra, hogy szerelmet vall?

- De… - kezdek bele, de megállít.

- Amit ma, az első csók után mondtál ösztönzött a másodikra. Aztán amikor a második után olyan csalódott voltál, az pedig erre. De az elsőhöz is az, hogy végig engem néztél, miközben csajoztam, és akaratlanul is grimaszoltál rájuk - nevetett, és még mindig ott ült előttem. Lepillantottam a farmerjára, és eszembe jutott, hogy ezt együtt vettük, mert szegecses volt. Tényleg ő volt az.

- Én meg azért vittelek oda, hogy felszedj valakit, mert rossz volt olyan állapotban látni téged. Elképzelni sem tudod, mennyire fájt a szívem, amikor elmentél a szobádba, vagy amikor sírtál - meséltem el neki, hogy én mit tettem.

- Én téged szeretlek, Minho. Tudom, fura, mert én is általában aktív fél vagyok, meg te is, de majd megoldjuk. Szeretlek, és veled szeretnék lenni - ül be az ölembe, és vár. Megvárja, hogy feldolgozzam a mondatait. Csakhogy itt nincs mit feldolgozni, hiszen egész este abban reménykedtem, hogy nem talál senkit.

- Tudod, Jonghyun, én egész idő alatt abban bíztam, hogy nem szedsz fel senkit - tüntetem el most én a kettőnk között lévő távolságot, és gyengéden megcsókolom.

Kicsit furán fogunk kinézni egy párként, hiszen a rajongók nekem Taemint, neki meg Key-t szánják, de amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Na meg nekik is a mi boldogságunk a fontos. 

A tökéletes pasi!

Esténként apám éttermében szoktam dolgozni, mert szerinte tennem is kell a zsebpénzemért, nem pedig elvárni, hogy az ölembe hulljon. Részben igazat adok neki, de néha meg hülyeségnek is tartom. Apám megtehetné, hogy csak a kezembe nyom egy összeget, és az az enyém, de nem. Dolgoznom kell érte! Az osztálytársaimnak semmit nem kell tenniük a pénzükért, ők csak úgy megkapják. Egy kicsit irigylem is őket, mert ők este azt csinálnak, amit akarnak, én meg elegánsan kiöltözött, gazdag embereknek szolgálok fel.

Egyetlenegy dolog van, amiért mindig várom az estét, és az egy srác, aki nagyon bejön nekem. Nem tudom, ki ő, sőt, semmit sem tudok róla, csak annyit, hogy eszméletlenül dögös, gazdag és udvarias. Maga a megtestesült tökéletesség, nem úgy, mint a többi, akik itt szokott vacsorázni. Ők el vannak szállva maguktól, és azt hiszik, hogy mindent megtehetnek.

Ő nem ilyen, mindig aranyosan mosolyog, és jókora borravalót is szokott nekem adni. Annyi bátorságom viszont nincs, hogy merjek vele beszélni, pedig olyan jó lenne megismerni. Rámenősnek nem akarok tűnni, mert az maximum csak elijeszti, pont mint engem az egyik osztálytársam, GD. Ez nem az igazi neve, csak becenév, a születési nevét nem tudom, mert még a tanárok sem szólítják úgy.

GD ennek a srácnak a teljes ellentétje. Flegma, bunkó, erőszakos, beképzelt és imád nagyzolni. Minden reggel egy méregdrága autóból száll ki, aztán a sofőrje elmegy, és délután jön vissza. Egyfolytában engem nyaggat, hogy jöjjek össze vele, mert nagyon bejövök neki, és szívesen lenne a pasim. Na, persze. Csak egy alkalomra kellenék neki, aztán elhíresztelné az iskolában, hogy én is a listájára kerültem. Nekem ebből köszönöm, de nem kell.

- Seungri, kivinnéd a hármashoz? - tolja az orrom alá a tányért Daesung. Szeretek vele dolgozni, mert normális. Sosem piszkál, hogy gyorsabban kéne, vagy másik kézben meg ilyesmik, csak hagyja, hogy végezzem a dolgom, ahogy tudom.

- Persze - veszem el tőle a tányért, és a hármas felé tartok vele. Egy vén öregember ül az asztalnál. Ismerem látásból, mert gyakran szokott idejárni, de nem szimpatikus. Úgy néz rám, mintha valami földönkívüli lennék, aki bármelyik pillanatban elrabolhatja őt. - Jó estét - köszöntöm illedelmesen, és leteszem elé az ételt.

- Köszönöm - mond csak ennyit, és még mindig engem figyel. Ezt minden alkalommal eljátssza, és egyre jobban idegesít, de nem szólhatok érte. Hiába apám a hely tulaja, ugyanúgy kidobhat, mint bárki mást.

- Esetleg hozhatok még valamit? - kérdezem, és tartom a kis füzetem a kezemben, hátha lesz valami.

- Nem - válaszolja flegmán.

- Akkor jó étvágyat - biccentek neki, és visszamegyek a konyhára.

Rajtam kívül még három pincér van, így mindhármunkra ugyanannyi asztal jut. A kedvenc vendégem pedig mindig az én soromra ül. Egyszer csak a másik oldalon volt hely, akkor inkább megvárta, míg megüresedett az én részlegemen egy asztal. Mérhetetlenül boldog voltam abban a pillanatban.

- Na, ma nem jön a kis kedvenc? - kérdezi Yuri önelégült vigyorral az arcán. Utálom ezt a csajt, mert féltékeny, hogy a srác nem foglalkozik vele. De igaza van, az a fiú általában legkésőbb hétkor szokott jönni, de már fél nyolc is elmúlt.

- Nem mindegy neked? - kérdezem kicsit ingerülten, de ő csak tovább vigyorog. Ha nem lenne lány, már tuti bevertem volna neki egyet.

- Seungri, hatos asztal, vendég - mutat kifelé Daesung. Sóhajtva indulok el a placc felé, és magamban hisztizek, hogy nem láthatom a szépfiút.

- Jó estét - mondom monoton hangon, és előveszem a füzetem. Mikor nem szólal meg, muszáj felnéznem rá. Előfordulhat, hogy süket, és csak szájról tud olvasni, ilyenkor meg ugye létfontosságú, hogy lássa a szám.

De nem, nem süket az illető, még szép, hogy nem. Ő ül az asztalnál, és elbűvölő mosollyal az arcán bámul rám. A szívem a fülemben dobog, és még a kezem is remegni kezd. Miért váltja ki ezt belőlem?

- Jó estét, Seungri - köszön vissza még mindig engem nézve. Várjunk csak, most tényleg a nevem szólított? Komolyan a keresztnevemen szólított?

- Mi… mit hozhatok? - kérdezem dadogva, mert még mindig sokk alatt vagyok, hogy a nevemet mondta az előbb.

- Elsőnek egy kólát szeretnék, a többit még nem tudom - válaszol mosolyogva.

- Máris hozom - hajolok meg egy kicsit, és megyek is a pulthoz, hogy kivegyek neki egy üveg kólát. Gyorsan lenyitom neki a kupakot, majd a tálcára teszem egy pohár mellé, és viharzok is vissza az asztalához.

Csücsörítve nézi az étlapot, amivel sikerül beindítania a fantáziámat. Kicsit sem kap el a vágy, hogy beletúrjak a hajába, és megcsókoljam...

- Egy bibimbapot kérek szépen - harapja be az alsó ajkát, nekem pedig végem van. Érzem, hogy a lábaim kezdenek elgyengülni.

- Rögtön hozom - nyelek egy nagyot, és próbálom magabiztosan elhagyni az asztalát.

Amíg készül az étel, bentről figyelem őt és Yurit, ahogy a mellette levő asztal mellett áll, közben egyfolytában flörtöl a vendégemmel. Szerencsétlen lány nem veszi észre, hogy ő nem is figyel rá, mert egyáltalán nem érdekli.

- Seu, viheted - adja át kacsintva a rendelést Dae, amit én szemforgatva veszek el. Mindannyian tudják, hogy meleg vagyok, és hogy a hatos asztalnál ülő tetszik nekem, de nem szoktak piszkálni vele. Vagyis nem mernek piszkálni, mert a főnökük fia vagyok, és nem szeretnének munkanélküliek lenni.

Úton az asztal felé még villantok egy győztes mosolyt a pincérlány felé, aki csak fújtat egyet, és nem is törődve velem megy tovább.

- A vacsorája – teszem le a tányért a srác elé. - Jó étvágyat - hajolok meg kicsit.

- Köszönöm - kacsint egyet, és enni kezd, ezért otthagyom.

Amíg ő eszik, újraterítem az üres asztalokat, és a még bent lévő pár vendégemnek kiviszem a számlát, hogy tudjanak fizetni. Már csak két vendég van az étteremben rajta kívül, és még tizenöt perc zárásig. Soha nem volt még bent ilyen sokáig.

- Seungri - int nekem, mikor az utolsó asztalt terítem. Gyorsan leteszem az evőeszközöket e kezemből, és odamegyek. - Fizetnék - mosolyodik el, amikor kíváncsian várom, hogy mit szeretne.

- Hozom a számlát - veszem el közben tőle az üres tányért.

- Azt megköszönném - pillant fel az órára, ami már majdnem kilencet mutat, amikor zárunk.

Beadom a tányért, és már kiáltok is Dae-nek, hogy kérem a vendég számláját. Mindig ő csinálja, mert szeret ezzel foglalkozni. Nem telik bele fél percbe, és már a kezembe is nyomja a blokkot, amivel megyek is tovább.

- Parancsoljon - teszem le a szépfiú elé, ő pedig egy gyors pillantás után a kezembe nyomja a végösszeg kétszeresét.

- Aztán ne hülyeségre költsd - kacsint egyet, majd feláll az asztaltól. - Jó éjszakát, Seu - simít végig a karomon, az arcom pedig égni kezd. Ezer százalék, hogy elvörösödtem.

- Jó éjszakát - nézek utána, mikor magamhoz térek, de ő már nincs bent. Meghalok tőle, annyira imádnivaló egy pasi.

Gyorsan befejezem még az asztalt, majd hátramegyek átöltözni, hogy tudjunk zárni. Szeretem, amikor a legutolsó dolgot is elvégezzük, majd bekapcsoljuk a riasztót, mert ezzel is tudatosul bennem, hogy vége a napnak

- Sziasztok - intek a fiúknak, akik felszállnak a buszra, és mennek haza. Én inkább sétálgatok, mert jót tesz a friss levegő, meg amúgy is csak félórányira lakom gyalog.

Útközben végig őrá gondolok, és arra, hogy a nevemen szólított, sőt, meg is érintett. Még mindig bizsereg a karom, ahol hozzám ért az ujjaival.

- Elvigyelek? - hallok egy ismerős hangot nem messze tőlem. Nagyokat pislogva kapom fel a fejem, és meglátom őt az autójával.

- Nem kell, köszönöm, mindjárt otthon vagyok - türtőztetem magam, hogy ne ugorjak egyből be a kocsijába.

- Gyere, én is arrafelé megyek - mosolyog, és továbbgurul párhuzamosan mellettem. Nem tudom, mit csináljak. A szívem azt akarja, hogy menjek, az agyam meg lebeszél róla.

- Legyen - bólintok egyet neki, ő pedig megáll. Kinyitja belülről az ajtót, én pedig becsüccsenek mellé. - Köszönöm - hajolok meg egy kicsit, aztán bekapcsolom az övemet.

- Nagyon szívesen - indítja el újra a kocsit, és indulunk is.

Egész úton nem szólalunk meg. Én rettentő zavarban vagyok, még a kezeim és a gyomrom is remeg, ő pedig nem tudom, miért van csendben. Talán nem is szokott sokat beszélni.

- Megérkeztünk - szólok neki, mikor meglátom a házunkat. Elég nagy, de megtehetjük, hogy ilyenben lakjunk.

- Szép ház - mondja elismerően.

- Köszönöm, és a fuvart is - szegem le a fejem, mert ha a szemébe nézek, akkor nem fogok tudni kiszállni.

- Én köszönöm - emeli fel fejem az egyik ujjával, és maga felé fordítja hogy a tekintetünk találkozzon. Nem sokat látok belőle, mert már sötét van, de biztos vagyok benne, hogy megint mosolyog.

Arra viszont nem számítottam, hogy pillanatokkal később megérzem ajkait az enyémeken. Egy pillanatra ledermedek, de amint észhez térek, visszacsókolok neki, és egyik kezemmel a haját kezdem el markolászni. Istenien csókol, és én nem tudom felfogni, hogy nem csak álmodom az egészet. Olyan gyengéden és óvóan nyal végig az alsó ajkamon, hogy ha lehetne, ott helyben adnám neki magam.

- Mennem kell - húzódok el tőle, mikor érzem, hogy a nadrágom egyre szűkösebb kezd lenni.

- Sajnálom - fogja meg a kezem, és látszik, nem akarja, hogy otthagyjam.

- Ne sajnáld, mert nekem nagyon tetszett - adok egy puszit az arcára, és villámgyorsan szállok ki az autóból, finoman becsukva az ajtót. Ő még megvárja, amíg beütöm a kapu kódját, és csak akkor hajt el, amikor már bent vagyok.

Hosszú percekig állok, ujjammal többször is végigsimítva az ajkamon, amit az előbb ő ízlelgetett. Teljesen belezúgtam...

- Seungriii, de jó téged látni - karol át nagy lelkesen GD a suli előtt. Semmi kedvem nincs hozzá, mert csak is a vendégem jár a fejemben.

- GD, akadj le rólam, kérlek - nézek rá unottan, de nem veszi az adást.

- Figyi, elviszlek este moziba, vagy egy gyorskajáldába, mit szólsz hozzá? - húz még közelebb magához, de olyan erősen, hogy szabadulni sem tudok tőle.

- Nem megyek veled sehova. Mikor érted meg végre, hogy nem vagy az esetem? - kérdezem tőle ingerülten, és erőteljesen lelököm magamról a kezét. Idegesítő egy gyerek. Lehet, hogy jól néz ki, de nálam nem ez a legfontosabb egy pasiban, hanem a belső.

- Persze, mert neked csak az öltönyös úriemberek jönnek be, igaz? - vonja fel a szemöldökét, nekem meg a földet veri az állam. Honnan tudja? Vagy csak ráhibázott?

- Neked ehhez semmi közöd! – lököm meg erősen, de még így sem mászik le rólam. Totálisan ki akar készíteni idegileg, és ha nem kopik le rólam, akkor ráuszítom apámat, hogy beszélgessen el vele vagy a szüleivel. Általában ezt csak végszükség esetén szoktam alkalmazni, de lehet, hogy most meg kell tennem.

- Nem, tényleg nincs. Vagyis van, mert szeretlek, és te ezt nem érted meg - lök neki az egyik szekrénynek, én meg nagyot nyekkenek, ahogy a lakatnak ütközik a hátam. Rohadtul tud fájni, az már biztos.

- De megértem. Csak én nem tudok egy ilyen barmot szeretni, mint amilyen te vagy - háborgok, de őt ez egyáltalán nem zavarja. Két kezével mellettem támaszkodik, hogy még véletlenül se tudjak elszabadulni tőle.

- Szóval nem tudsz. Ha olyan lennék, mint a srác az étteremben, akkor járnál velem? - kérdezi kíváncsian.

- Nem tudom, de te nem vagy olyan - nézek rajta végig fintorogva.

- Este hétkor találkozunk - löki el magát mellőlem, és otthagy.

Egész órán gondolkozok, hogy miért pont hétkor, aztán leesik, hogy a vendégem is akkor szokott jönni. A végén még kínos helyzetbe fog hozni előtte, és akkor minden esélyem elszáll nála.

Suli után egyből az étterembe megyek, és kezdem is a műszakom. Az idő rohamosan telik, egyre közelebb hozva a hét órát. Vendégek megint akadnak bőven, és az öreg bácsika is eljátssza megint a szokásos hülyeségét, de nem érdekel. Csak őt akarom látni, és remélem, hogy GD nem fog eljönni.

- Seungri, hatos - csak ennyit mond Dae, és már tudom, hogy ő jött meg. Sietve megyek ki az asztalához, és nem tévedtem, tényleg ő az.

- Menj, öltözz át, apád elengedett, elviszlek valahova - mosolyog, én pedig teljesítem, amit kér. Beszélek Dae-vel, hogy tudjon a dologról, aztán már szaladok is az öltözőbe, ahol magamra kapom a ruháim, és visszamegyek hozzá.

- Kész vagyok - dobom át a hátamon a táskám.

- Gyere - fogja meg a kezem, kivezet az étteremből, és az autóhoz megyünk. Egy szó nélkül ülünk be. Izgatott vagyok, hogy hova megyünk, de legalább GD-t megúsztam. Hálás vagyok neki, hogy elmenekülhettem.

Útközben ránézek az órára, és csak akkor esik le, hogy fél hét múlott pár perccel. Korán jött, nagyon is.

- Hova megyünk? - kérdezem tőle, de ő csak egy sunyi mosollyal válaszol. Megöl, teljes mértékben.

- A lakásomra - ad választ jóval később, mikor megáll az autóval egy nagy panel előtt. - Gyere - száll ki, én pedig ugyanígy teszek. Bezárja az ajtót, majd mellém érve megcsókol, utána a kezemet fogva megy a bejárat felé.

Megint megcsókolt, és a lakására visz. Na, nála nem érdekel, ha csak egy éjszakás kaland leszek.

- Ülj le nyugodtan - mutat a kanapéra a nappaliban. - Kérsz valamit inni? - jön a kérdés már a konyhából.

- Nem, köszönöm - felelem, közben szemügyre veszem a helyiséget. Modern, drága bútorokkal van berendezve, de semmi személyes nincs sehol. Olyan, mintha egy hotel lenne.

- Tetszel nekem - ül le mellém, kezét a combomra helyezve. A vér már a fülemben dübörög, és nem vagyok képes elhinni, amit mond.

- Tényleg? - Csak ennyit bírok kinyögni, amin elmosolyodik. Valamiért olyan ismerősnek tűnik ez a mosoly, így, rendes fényben. Az étteremben félhomály van, mert az jobban illik a vacsorához. A kocsiban sötét volt, de így, rendes lámpánál ismerős, csak nem tudom, honnan.

- Igen, és szeretném, ha csakis hozzám tartoznál - suttogja a fülembe, és puszit nyom mögé. Az egész testemen végigfut a hideg, és beleremegek. - De mielőtt válaszolsz, mutatnom kell valamit, kérlek - nyújtja a kezét, amit boldogan fogok meg. Simán lennék vele, ezen még gondolkoznom sem kell. Ha gyilkos, és azt akarja megmutatni, az sem érdekel, csak vele lehessek, mert ő a tökéletes, életem hercege.

A fürdőbe megyünk, ahol szerencsére azért hulla nincs, szóval nem tudom, mit akar mutatni. Csak nézem az arcát, ami egyre ismerősebb lesz.

- És most figyelj. - Bezárja az ajtót, aztán leveszi a zakóját. Ha itt akar lefektetni, én tuti benne leszek. Ahogy szépen lassan kapcsolja ki az ingjét, én ugyanabban a tempóban nyelek nagyokat, amin végig nevet. Nagyon szexi.

Az ing alatt van egy trikó is, azt nem veszi le, helyette elővesz a mosdókagyló alatti fiókból egy hajzselét, és leveszi a kalapot a fejéről. Észre sem vettem, hogy rajta volt, már annyira megszoktam.

Vörös a haja vége. Én azt hittem, hogy az egész fekete, de nem, vöröses a vége, pont  mint GD-nek. A végén még kiderül, hogy annak az agyatlannak a testvére a srác.

Tesz egy kis zselét a kezére, majd elkezdi felállítani a haját, ugyanúgy, ahogy neki is szokott lenni. Már háttal áll nekem, csak annyit látok, hogy felhúz egy színes pólót, és a végén felém fordul.

- Ez nem lehetséges, te nem lehetsz... - rázom hitetlenkedve a fejem, mikor egy teljesen élethű GD áll előttem. Belé vagyok szerelmes, és őt utálom is. Ennek semmi értelme, most akkor melyik az igazi? Az éttermes fiú, vagy GD? Melyik személyiség ő igazából? És miért tetszik még mindig, mikor reggel még a hátam közepére sem kívántam?

- Pedig én vagyok. Év elején tetszettél már, de nem tudtam, mit reagálnál, ha ilyen udvarias ficsúrként állnék eléd, ezért inkább idegesítő, bunkó módon viselkedtem, mikor veled beszéltem. Féltem, hogy ha így megyek oda, udvariasan, akkor elkergetsz, mert hallottam, mikor mondtad, hogy nem bírod őket - tart egy kis szüntetet, és közelebb lép hozzám. - Aztán meg mégis megpróbáltam a rendesebb énemet használni, és lám, bejött.

- Akkor most melyik vagy te? - kérdezem értetlenül, mert teljesen össze vagyok zavarodva.

- Mindkettő, csak mixelve. Szeretek farmert zakóval hordani, és szeretek tisztelettudóan beszélni másokkal, de azért ökörködni is, hiszen még fiatal vagyok. De bunkó meg beképzelt nem vagyok, azt csak megjátszottam - hajtja le a fejét.

- Értem. Ez fura volt azért - próbálok elmosolyodni, és talán sikerül is egy kicsit, így oldva a feszültséget.

- Még mindig szeretném, hogy hozzám tartozz, hogy engedd, hogy szeresselek - fogja meg mindkét kezem, és reménykedve néz rám. Gondolkozva nézek egyik szeméből a másikba, és nem tudom, miért, de nem azt a GD-t látom magam előtt, akit a suliban szoktam, és nem is az éttermes srácot. Ő egy másik srác, egy harmadik, aki két félből született meg számomra, aki megérdemli, hogy az övé legyek.

- Én is szeretnék hozzád tartozni - lépek egyet közelebb, majd ő is. Egy pillanatig csak nézem az arcát, majd a szemem megakad a száján, és igen, érezni akarom azt a forró csókot, amit tegnap is adott az autójában.

- Szeretlek, Seungri - fogja át a derekam, és teljesen magához húz, hogy minden porcikánk összeérjen.

- Én is szeretlek - érintem össze ajkainkat, és átadom magam az élvezetnek. Még a csókja is más lett, vad, mégis lágy. A világ legjobb csókjában van részem, és ha rajtam múlik, akkor még hosszú időn keresztül élvezem is majd.

A szerelemben, és az életben is mindig önmagunkat kell adjuk, mert nem tudhatjuk, mikor jön el az a személy vagy lehetőség az életünkben, ami vagy aki ezt várja el tőlünk. Felesleges mások miatt másnak kiadni magunkat, mint akik vagyunk, mert akik szeretnek, azok önmagunkért szeretnek, nem pedig azért, akik miattuk leszünk.

Csak 3 perc!

-  Kevin, menjünk haza – biccentett a fejével Eli az ajtó felé.

- Rendben, menjünk – egyeztem bele, és felálltam az asztaltól. Nem akartunk udvariatlanok lenni a másik banda tagjaival, de már annyira holtrészegek voltak, hogy feleslegesnek éreztük magunkat. Na, meg megígértük Soohyunnak, hogy sietünk haza. - Kezdek fáradt lenni, nem is baj, hogy eljöttünk – motyogtam, közben a kezébe csúsztattam a sajátomat. Nem lenne szabad, de elég késő volt már, hogy ne ismerjenek meg minket.

- Ezért szóltam, hogy menjünk – mosolygott felém. – Erre gyere – húzott be az egyik kis utcába, és nagy léptekkel haladtunk át rajta. Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mert tudtam, hogy Eli csak egy rövidebb utat választott. Ő elégszer bejárta a környéket még régebben.

Negyed órával később egy kisebb verekedésnek lettünk tanúi. Három srác egy idősebb bácsit lökdösött. Próbáltam elhúzni onnan Elit, de ő volt annyira eszement, hogy kikerült, és természetesen közbeavatkozott. Nem féltettem, mert elég erős ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, ha kell.

A srácok egy idő után feladták, és leléptek a helyszínről. Eli szépen elintézte őket, bár ő is kapott azért bőven.

- Jól tetszik lenni? – hajoltam le a bácsi mellé, aki az út szélén üldögélt. Elég idősnek nézett ki, körülbelül nyolcvan éves lehetett.

- Igen, jól, köszönöm a segítséget – hajolt meg kissé, miután lassan felállt.

- Kísérjük haza, nem fogják megint bántani? – kérdezte Eli-

- Nem kell köszönöm. Viszont szeretném megköszönni, hogy segítettek nekem – kezdett el kutakodni a zsebében, végül előhúzott egy régifajta mobiltelefont. – Ez egy varázsmobil. Tudom, hogy ön védett meg, de én úgy érzem, a fiatalúrnak, nagyobb szüksége van rá – adta a kezembe a készüléket.

- De mi ez? – nézegettem meg a kis telefont.

- Három perce lesz, hogy bárkit felhívhasson. De csak huszonnégy órán belül. Ez csak egy ember lehet. Akárki. Élő, halott, mesehős, kitalált személy, bárki. Utána a telefon megszűnik létezni. Használja okosan, és hallgasson a szívére – simította meg a kezemet, de mire felnéztem, eltűnt. Értetlenül néztem Elira, aki csak vállat vont.

Miután hazaértünk, mindent elmeséltünk a többieknek is.

- Szerintem nektek megártott a pia – hitetlenkedett Kiseop és Hoon.

- Én nem tudom, srácok, elég… hihetetlennek hangzik a dolog, de ha igaz, akkor tényleg jóra használd – vont vállat Soohyun.

- Én tuti a jövőbeni énemet hívnám fel, hogy megtudjam, milyen életem lesz – kezdett el ötletelni Jun. Hát, egy tizenhét évestől ez elég normális ötlet volt.

- Én egy nagyon híres csajt – folytatta Kiseop.

- Ahh, én Donald kacsát – viccelte el Hoon.

- Szerintem pedig majd Kevin eldönti, hogy kire akarja elszórakozni. Ő kapta, az övé – zárta le a témát Eli, és a kezemnél fogva magához húzott. – Azt mondta, hallgass a szívedre, akkor valaki olyant kell felhívnod, aki számodra fontos, vagy az volt – simította meg a hátam. – Elmentem lefeküdni! – üvöltötte át a ricsajt, amit a négy srác kreált.

- Jó éjt! – jöttek a reakciók, én pedig megfogtam a kezét, és vele mentem a szobánkba.

- Azt a telefont add ide! – nyújtotta a kezét, én pedig értetlenül néztem rá. – Ismered őket, az lesz az első, hogy bejönnek és keresik – tartotta tovább a kezét. Beletettem a mobilt a tenyerébe, ő pedig felemelte a franciaágyat, és betette az ágyneműtartóba.

- Hát, ez nekem sosem jutott volna eszembe – vallottam be neki, amire egy édes mosollyal válaszolt.

- Aludjunk – bújt be a takaró alá, és felhajtotta az oldalamon. Én is befészkeltem magam, és szorosan hozzábújtam.

- Szeretlek – suttogtam, ő pedig megcsókolt.

- Én is szeretlek – motyogta halkan.

Nem sokra rá már aludt is. Nekem nem ment, mert egyfolytában az öreg járt a fejemben. Szerinte nekem nagyobb szükségem volt a telefonra, és arra a három percre. De nem tudtam rájönni, hogy kit kéne felhívnom. Addig gondolkoztam ezen, míg én is elaludtam.

Ismerős helyen találtam magam, mikor felébredtem. Otthon voltam, még az előző otthonomban, amikor az egész család együtt volt. Apa a kocsmánkban szolgálta ki a vendégeket, anya főzött, én pedig kint voltam a homokozómban. Talán öt éves lehettem.

- Kevin – hallottam meg apa hangját, és már futottam is be hozzá. Az orromat megcsapta az ismerős alkohol-, és füstszag, de ennek ellenére boldogan mentem be hozzá.

- Tessék, a kedvenced – nyomta a kezembe a kedvenc csokimat. – Itt edd meg, mert anya leszid – kacsintott, én pedig elbújva a pult alá, enni kezdtem. Mikor végeztem, visszamentem játszani, mintha mi sem történt volna.

Aztán hirtelen ugrott a kép, és már máshol voltam. Az új házban, a szüleim válása után, amikor apa hat év után, újra felkeresett engem. Hát igen, válás után egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot, ami nem esett jól. Minden nap azt vártam, hogy megjelenik, de nem történt ilyen, csak hat év után. Annyira jól esett újra látni, puszit adni neki, hogy azt leírni sem lehet. Ezt csak azok értik meg, akik átélték ugyanezt.

A következő kép pedig, az volt, amikor egyik reggel anya közli, hogy apa, éjjel balesetben meghalt. Rengeteget sírtam, és nem tudtam feldolgozni a hírt, hogy apát sosem látom újra. Kettétört a szívem, és már élni sem volt kedvem. Mindig is apás voltam, és elvesztettem őt. Meghalt.

Ijedten ültem fel az ágyban, és csak akkor vettem észre, hogy már reggel van. Eli sem volt ott mellettem. Nagyokat sóhajtva nyugtattam magam, hogy minden rendben, pedig már folytak a könnyeim. A nagy hajtásban el is felejtettem, hogy mennyire hiányzik az édesapám.

Miután lenyugodtam, megmostam az arcom, felöltöztem, és kimentem a többiekhez a konyhába. Ott ültek az asztalnál, és reggeliztek.

- Jó reggelt – köszöntem, majd leültem a helyemre.

- Na, kitaláltad már, kit hívsz fel? – kérdezte teli szájjal Hoon.

- Tudja – nézett rám Eli. Hosszasan bámultam az arcát, és biztos voltam benne, tényleg tudja, kit választottam.

- És ki lesz az? – kérdezte kíváncsian Kiseop.

- Az apám – válaszoltam komoran, mire megfagyott a hangulat. A srácok tudták, hogy mennyire fontos személy volt ő az életemben, ezért nem is firtatták tovább a témát.

Reggeli után Eli hozta a telefont, és a nappaliban foglaltunk helyet. A srácok megígérték, hogy amint meghallják apám hangját, egyedül hagynak. Bekapcsoltam a mobilt, és az egyből egy kis üres rubrikát dobott ki. Beírtam apám nevét, és a telefon kicsengett. Négy csörgés után valaki felvette.

- Szia, Kevin – szólt bele a telefonba… apa. A srácok megdermedtek ültükben, ezért én hagytam ott őket.

- Apa? – mondtam ki könnyes szemekkel.

- Hogy vagy? – kérdezte nyugodt hangon.

- Annyira hiányzol, apa. Itthagytál, mikor végre újra találkoztunk. Önző dolog volt, hogy ittasan vezettél. Rám is kellett volna gondolj, hogy velem mi lesz majd, de nem tetted. Elképzelni sem tudod, hogy milyen nehéz ez nekem. Próbálok nem rád gondolni, de nem mindig megy. Amikor a sok emlék megrohamozza az elmém, vagy amikor segítség kéne, de te nem vagy ott. Ahogy akkor sem voltál, amikor fontos dolgok történtek az életemben. Néha pedig beérném csak egy egyszerű öleléssel is, de nem lehet.

- Sajnálom – suttogta a telefonba.

- Szeretlek, apa, és… annyira szeretném, hogy újra együtt lehessünk. Közös programokat, mint régen. Vagy főzhetnél nekem spagettit, amit nagyon szeretek. Olyan rossz, hogy nem tudunk már ilyeneket csinálni.

- Én is nagyon szeretlek, Kevin, de én veled vagyok, ott, ahol kell, mindig – válaszolta, nekem pedig már remegett a szám a sírástól.

- Megígérem, hogy olyan ember leszek, akire büszke lehetsz majd. Nem fogok csalódást okozni – szipogtam a telefonba.

- Tudom, kisfiam. Szeretlek– hallottam az egyre halkabb választ, majd megszakadt a vonal.

Lejárt a három perc. Sírva borultam rá a párnámra, közben két kart éreztem magam köré fonódni.

- Sshhh, nincs semmi baj – simított végig Eli a karomon, utána magához húzott.

- Beszéltem vele, azt mondta, szeret – nyöszörögtem a vállába, teljesen eláztatva a pólóját.

- Persze, hogy szeret. Onnan fentről is vigyáz rád – puszilta meg a homlokom. Teljesen közel helyezkedtem hozzá, kezemben a telefonnal, fejemet pedig a mellkasára hajtva feküdtem. Az utolsó, amire emlékszem, hogy kiesett a kezemből a telefon, majd lassan elaludtam.

Álmomban újra megjelent apa, de bármiféle beszéd helyett csak szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy az egész csak álom, de annyira valós volt, hogy ezt nem akartam bevallani magamnak. A lényeg csak az volt, hogy szeretett engem, én pedig őt.