Egy stréber szerelme! +18

- Ezt is csináld meg, a határidő péntek! – nyomta a kezembe Jonghyun a halomnyi füzetet és papírt. – A cigiket pedig reggel hozd, ha nem, akkor rosszul jársz! – fenyegetett is meg, ami már mindennapos dolog volt tőle, és a focicsapat többi tagjától is.

 Otthon, az íróasztalomon már napirendbe gyűjtöttem a dolgokat, és a délutánjaimat azzal töltöttem, hogy azokat írtam. Általában, az egész délutánom, erre ment el. Hazaértem, megírtam a saját házimat, majd nekiálltam a többiekének.  Szerencsére, Jinki és Kibum is segítettek, így elég hamar végeztünk vele.

Másnap, elfelejtettem a cigiket, mert a szüleim elől, nekem is el kellett dugnom őket. Rettegve mentem iskolába.

- Hol van a cigi, stréber? – nyújtotta a kezét Jonghyun.

- Neem… nem tudtam elhozni – dadogtam neki, mire megragadta a pólómat, majd a földre lökött.

- Akkor tudod, mi jön most - szorította meg a kezem, és az öltöző felé ráncigált. Szó nélkül törődtem bele a sorsomba, amikor belöktek az öltözőbe, és rám zárták az ajtót. Ilyenkor órákig ülhettem egyedül ott, mert csak negyedik órában volt testnevelés. Ilyenkor mindig elgondolkodtam, hogy mennyivel jobb volt akkor, amikor Minhoval voltam. Akkor senki, nem mert zaklatni, mert ő volt a suli nagymenője. Persze, ő elköltözött a szüleivel Amerikába, így egyedül maradtam, amit a focisták ki is használtak.

Aztán, félévkor jött egy új srác. Kim Jongin a beceneve, pedig Kai volt. Próbáltam hozzászólni, de észre sem vett. Próbálkoztam azzal is, hogy kiejtettem a zsebemből a telefonom, de ő csak elsétált mellette. Ebédnél is mindig őt bámultam, amit Kibumék folyton megszóltak.

- Ne bámuld már! – parancsolt rám, mire lesütöttem a szemem. – Észre sem vesz téged – folytatta.  – Amúgy… tudtad, hogy Jonghyunnak is simán beszól? – kérdezte.

- Nem, nem tudtam – ráztam a fejem hitetlenkedve.

- Pedig de, simán leszerelte a srácot – mesélte tovább, nekem pedig egyre jobban tetszett a srác. – Ma is sok meló van? – kérdezte nyújtózva egyet.

- Azt hiszem, annyira nem. Három dolgozat, hét mateklecke, és pár földrajz – soroltam lehangoltan.

- Akkor négyre ott vagyok. Jinkit hagyjuk pihenni, hogy gyorsabban meggyógyuljon – csóválta a fejét, mert mindketten tudtunk, hogy csak azért nem volt suliban, mert előző nap annyira berúgott, hogy reggel nem tudott felkelni időben.

- Rendben van – mosolyogtam rá hálásan.

- Addig is vigyázz magadra, ha ez lehetséges – állt fel a tálcával a kezében, és otthagyott. Ez volt az a pillanat, hogy nekem is el kellett hagynom az ebédlőt, mielőtt a focisták kiszúrják, hogy egyedül maradtam.

Sietve bedobtam a táskámba az almámat, majd letettem a tálcám a helyére, és gyors léptekkel kisurrantam a folyosóra.  Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és normál tempóban folytattam az utamat az osztályterem felé.

- Hova sietsz? – lökött neki a falnak Jonghyun, és mire felnéztem, már sikeresen körbe is vettek. A levegő a tüdőmben ragadt, a testem elkezdett remegni, és amennyire tudtam, a falba préseltem magam. – Kérdeztem valamit! – tette kezét a mellkasomra, és úgy nyomott tovább.

- Ó… órá… órára – nyögtem ki nagy nehezen, de nem engedett el.

- Ígértél mára valamit, emlékszel? - kérdezte önelégülten, én pedig tudtam, hogy az égadta világon semmit nem ígértem neki, ezért csak a fejemet ráztam. Eközben a folyosó szokás szerint megtelt kíváncsi diákokkal. – Pedig megígérted, hogy délután feljössz hozzám, és orálisan kielégítesz – vágott egy pillanatra csalódott fejet, bennem pedig megfagyott a vér. Azt sem tudtam, hova nézzek hirtelen, mert körülöttünk mindenki röhögött vagy sugdolózott. Jonghyunnak sikerült a maradék jó híremet is a földbe tiporni egy pillanat alatt.

- Nem… én ilyet… nem ígértem – dadogtam, de ő csak erősebben a falnak nyomott. Fájdalmasan felszisszentem, ami neki elnyerte a tetszését.

- Dehogynem ígértél, tegnap mondtad… emlékszel? – szorította meg a karom erősen, amitől már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Az ütései viszont nem fájtak annyira, mint a szavai, amiket egyfolytában hozzám vágott. A legrosszabb az volt, hogy senkinek nem tudtam elmesélni otthon, mert akkor csak én jöttem volna ki szarul az egészből. – Nem hallom a választ, buzikám – rúgta ki alólam a lábam, mire seggre estem.

- Elég volt, Jonghyun – szólt rá valaki a tömegből, majd megjelent előttem. Szipogva néztem fel a megmentőmre, aki nem más volt, mint Jongin. Meglepetten néztem fel rá, de ő háttal állt nekem.

- Mi van, Kai, bevéded a srácot? Hogy Tetszik? – kérdezte gúnnyal teli hangon.

- Nem érdekel, mi van vele. De amit művelsz vele, az már undorító – mondta közömbös hangon. Jonghyun csak állt vele szemben, majd egy fintor után otthagyott minket. – Vége a műsornak! – kiabálta, majd tapsolt kettőt, mire mindenki elment.

- Kö… köszönöm – motyogtam, közben pedig állásba tornásztam magam. Lassan megfordult, majd alaposan végignézett rajtam.

- Nem ingyen csináltam, stréber. Bár jólesett beolvasni a seggfejnek. Suli után várlak a kapuban – mondta unottan, majd elsétált. Ha valaki megmérte volna a pulzusom, akkor a gép biztos kiakadt volna, mert szerintem a szívem másodpercenként kétszázhúszat vert, ha nem többet. Jongin… megmentett, amiért fizetnem kell neki. Vajon mit akar? Remélem, nem akar valami undorító dolgot kérni.

Az iskola hátralevő részében csak azon járt a fejem, hogy mivel kell majd kiegyenlítenem a számlát. Mondjuk nem tartottam fairnek, mert nem én kértem meg, hogy segítsen. Önként csinálta, szóval, igazából nem tartoztam neki semmivel sem. Valamilyen szinten mégis örültem, hogy tartozok neki, mert így, ha csak pár percet is, de legalább vele lehettem.

Órák után a szokásos tempómban siettem kifelé az iskolából. Jongin tényleg ott állt a kapunál, és engem várt. Próbáltam egy mély lélegzettel lenyugtatni magam, majd odamentem hozzá.

- Azt hittem, megint elkapott Jonghyun – nézett rám félrebiccentett fejjel.

- Most… nem – motyogtam halkan.

- Menjünk! – fordított nekem hátat, és elindult. Gyorsan utána futottam, majd mikor beértem, lelassítottam az ő tempójára.

- Jongin… hova megyünk – kérdeztem a földet bambulva. Nem mertem ránézni, mert akkor még beszélni is elfelejtettem volna izgalmamban.

- Hozzánk – adta meg az egyszerű választ. Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani.

- Mi… miért? – kezdtem el megint dadogni, amiért rettentően átkoztam magam, hogy annyira beszari voltam.

- Segítesz a történelem esszémben. A kérdést sem értem, válaszolni meg még annyira sem tudok – közölte a programot, mire én megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Rendben – válaszoltam.

Az út többi részét csendben tettük meg. Ő nem szólt hozzám, én pedig nem mertem megszólalni. Kicsit sem lepődtem meg, amikor a házukhoz értünk. Egy hatalmas kétszintes épület volt, amihez egy virágokkal szegélyezett kocsifeljáró vezetett. Mi sem voltunk szegények, de azért annyira gazdagok sem, mint ők.

A nappaliba érve Jongin levágta a táskáját és a kabátját a kanapéra, majd eltűnt a konyhában, ahonnan egy tányér keksszel és két bögrével tért vissza.

- Ülj le – biccentett a kanapéra, én pedig engedelmesen helyet foglaltam. Letette a kezéből a cuccokat, majd leült mellém, és kivette a táskájából a füzetét és a könyvét. Minden mozdulatát csendben figyeltem, és vártam, hogy mondja, mit kell tennem. – Ebből az anyagból – mutatott a tankönyvben A második világháború című fejezetre, közben teljesen odaült mellém, hogy a térdünk összeért.

Nagyokat pislogtam rá, majd kivettem a kezéből a könyvet, és magamban felolvastam a kérdéseket, utána átfutottam az anyagot is, hogy tudjam, miről szól. Jongin eközben engem nézett, ami természetesen egy kicsit sem zavart... Végül is, miért zavart volna, hogy a suli egyik legjobb pasijának a házában vagyok, és éppen történelmezünk? Senkit, engem sem, higgyétek el!

Két óra alatt sikerült megírni az esszéjét, és még a matekban is besegítettem neki. A végére egész jól megértette, hogy mi miért van, én pedig már nem voltam annyira zavarban, mint az elején, és még a keksz meg a tea is elfogyott.

- Kösz, hogy segítettél – tette el a cuccait.

- Én köszönöm, hogy leállítottad Jonghyunt – néztem rá hálásan, mire elmosolyodott. A szívem abban a pillanatban ugrott ki a számon, majd vissza. – Akkor én megyek is – vettem fel a táskámat, ő pedig biccentett. – Szia – köszöntem el tőle, és otthagytam.

Mire hazaértem, teljesen elfeledkeztem a délelőtt történtekről, és csak ő járt a fejemben, azzal az ellenállhatatlan mosolyával. Egész úton ott virított az arcomon a boldog mosoly, ami még akkor sem tűnt el, amikor hazaértem.

- Taemin, négy óráról volt szó, nem hatról – háborgott Key a konyhában, de én csak leintettem, és mentem fel a szobámba. A cuccomat az ágyra hajítottam, majd kifeküdtem mellette. – Ne csináld ezt, te szerelmes vagy! – ült le mellém vigyorogva Kibum, én pedig mindent elmeséltem neki, a suliban történtektől kezdve Jongin édes mosolyáig. – Ugye, tudod, hogy ez nem jelent semmit? – kérdezte komolyra fordítva a szót.

- Tudom, de nem érdekel! – válaszoltam még mindig mosolyogva, de ő csak a fejét csóválta. Nem érdekelt, hogy Kai nem érzett irántam semmit, engem boldoggá tett, és ennyi elég is volt.

A következő napokban Jongin egyre többször mentett meg a focista fiúktól, persze egyik alkalom sem volt ingyen, ezért naponta kellett mennem hozzá, hogy segítsek valamelyik házijában. Én csak örültem neki, mert egyre jobban elbeszélgettünk egymással, és ő is többet mosolygott, mint régen. Alkalomról alkalomra egyre jobban beleszerettem. Minden reggel azt vártam, hogy délután legyen, és együtt lehessünk. 

Aztán kezdődtek azok a napok, amikor Jonghyunék már nem piszkáltak, ezért nem kellett megvédenie, így segítenem sem kellett neki. Napról napra csalódottabb lettem, és hiányoltam az alkalmakat, amikor vele lehettem.

- Örülnöd kéne, hogy végre leszálltak rólad – próbált vigasztalni Jinki, de nem nagyon sikerült neki.

- Igaza van Jinkinek, te is mondtad, hogy nem érdekled őt, akkor meg minek szomorkodsz itt? – kérdezte Kibum is, de én csak a vizes üvegem kupakjával játszottam. Igen, tudtam, hogy nem lesz köztünk semmi, de azért titokban reménykedtem benne, hogy legalább barátok lehetünk, ha mások nem is. Akkor is a közelében lehettem volna legalább.

- Öhm… Taemin – hallottam az ismerős hangot, mire felkaptam a fejem. Jongin állt előttem.

- Iii… igen? – kérdeztem meglepetten.

- Szóval, tudom, nem mentettelek meg, meg semmi, de át tudnál ma jönni, segíteni egy kicsit? – kérdezte ő is zavarodottan. A szám akaratlanul is hatalmas mosolyra húzódott örömömben.

- Persze, miért is ne – hadartam neki gyorsan, nehogy meggondolja magát, de éreztem, hogy közben nagyon leégettem magam előtte.

- Akkor a suli előtt – mosolygott ő is, majd visszament az asztalához. Gyorsan vetettem egy „én megmondtam” pillantást a fiúkra, majd elmentem az órámra. Őszintén megmondva, fogalmam sem volt, hogy melyik tanár milyen órát tartott, mert annyira el voltam kalandozva, hogy még azt sem vettem észre, amikor bejött.

Vidáman sétáltunk Jonginnal hozzájuk, és közben ezerszer megköszönte, hogy segítettem neki. A háziját körülbelül háromnegyed óra alatt megírtuk, utána sütit ettünk és beszélgettünk.

- Lehet egy kérdésem? Ha nem akarsz, nem kell válaszolj rá – tette hozzá egyből, mire én csak kíváncsian bólintottam. Látszott rajta, hogy nagyon cikinek érzi a helyzetet, de azért vett egy mély levegőt, és feltette. – Te… szóval... te… tényleg meleg vagy? – vakarta meg a tarkóját, és szerintem ha lehetett volna, ott helyben ásta volna el magát.

- Igen… az vagyok – sütöttem le a szemem, mert nem mertem ránézni. Féltem, hogy kicikiz miatta, vagy elkezd fintorogni, ehelyett közelebb ült hozzám, és az mutatóujjával megemelte az állam. Teljesen elvesztem a gyönyörű barnai szemeiben, amiben semmi undort vagy megvetést nem lehetett észrevenni, csak a mérhetetlen kíváncsiságot.

Annyira zavarban voltam, hogy azt sem vettem észre, hogy a köztünk lévő távolság egyre csökken, egészen addig, amíg az ajkaink egymásra nem találtak. Először csak gyengéden puszilgatta őket, majd kissé rájuk harapva bebocsájtást kért, hogy nyelvével a szájüregemben is felfedezésbe kezdhessen.

A pulzusom megint az eget verte, a testem beleremegett az érintéseibe, az agyam pedig teljesen felmondta a szolgálatot. Egyetlen dologra tudott csak koncentrálni, és az csak Jongin volt. Az egyik kezem a hajában markolászott, a másikkal pedig a hátát kényeztettem, míg ő a tarkómat tartotta, és az oldalamat simogatta. Aztán egy hirtelen mozdulattal az ölébe ültetett, magával szemben, és úgy folytatta a tevékenységét. A vágy teljesen elvette a maradék józan eszem is, és csak arra gondoltam, hogy vele akarok lenni.

- Nem… itt… kéne – motyogta a csókok között, majd felállt, és velem együtt az emelet felé tartott. A lépcsőn elég nehezen jutottunk csak fel, de még az sem zavart minket. Úgy csókoltuk egymást, mintha az lenne az utolsó dolog, amit az életünkben megteszünk.

A szobájához érve a könyökével kinyitotta az ajtót, majd miután bejutottunk, belökte, és az ágy felé vitt. Óvatosan letett rá, majd fölém mászott, és csókolt tovább. Egy pillanatra sem futott át az agyamon, hogy nem helyes, amit csinálunk. Ő is és én is akartuk.

Közben áttért a nyakam kényeztetésére, amit én készségesen szabadítottam fel neki a fejem félrehajtásával. Kezemmel közben a pólója alatt az oldalát cirógattam, amitől néha meg-megremegett, amivel csak még jobban feltüzelt.

 A következő pillanatban már a pólómat húzta le rólam, én pedig kicsit zavarban voltam, de ezt gyorsan elfeledtette velem, amikor a mellbimbómat csókolgatta, harapdálta. A jóleső érzésnek köszönhetően jó párszor hangosan felnyögtem, mire huncutul rám mosolygott, majd folytatta. Hirtelen engem is elkezdett zavarni a felsője, ezért elkezdtem felfelé húzni neki, mire abbahagyta az alhasam kínzását, és készségesen kibújt belőle. Felhúztam magamhoz egy gyors csókra, majd elvált tőlem, és megint lefelé haladt, újra bejárva az utat, a nyakamtól nadrágomig, majd vissza felfelé. Közben kezével a nadrágom gombjával szórakozott.

Miután ötödszörre sem sikerült neki kigombolni, feltámaszkodtam, és egy mozdulattal kibujtattam a gombot a lyukon, majd egy mosoly kíséretében egyből az övével is megtettem ugyanezt. Újabb csókcsata vette kezdetét, de keze már egyre lejjebb haladt, végül nadrágon keresztül belemarkolt a már ágaskodó férfiasságomba.

A hirtelen jött, jóleső érzéstől hangosan belenyögtem a csókba, ő pedig egy kuncogással válaszolt rá. Kezdett egyre forróbb lenni a helyzet, és én már azt sem tudtam, hol vagyok. Számomra a mennyország volt, ahol egy olyan pasi kényeztet, aki bárkit megkaphatna, mégis én nyögdécselek alatta kéjesen, nem pedig akárki más.

- Nagyon… izgató vagy – harapta meg a fülcimpám, miközben benyúlt a bokszerem alá, és rámarkolt a nemi szervemre.

 - Jongin – nyögtem a nevét, mire a lábamhoz térdelt, és lehúzta a nadrágom az alsómmal együtt. Ott feküdtem előtte teljesen meztelenül, és zavaromban gyorsan eltakartam az arcom.

- Taemin… nee – vette el a kezem az arcom elől, majd ő is letolta a nadrágját, és az alsóját, felfedve előttem a kis Jongint, aki nem is volt olyan kicsi. A testem egyre jobban kívánta az érintéseit és a csókjait, olyannyira, hogy felültem, és csókolni kezdtem. Kezem közben a kisebbik énjét markolászta, ő pedig az enyémet simogatta.

Újra hátradöntött az ágyon, majd egy gyors puszi után elindult lefelé. Minden csókja nyomán megremegtem, és egy halk sóhaj hagyta el a szám, egészen addig, amíg le nem ért, és nem nyalta meg a makkomat. Egy hangosat nyögtem, de ő csak folytatta. Először csak a tetejét, majd az egész hosszát végignyalta, ezek után bekapta, és mozgatni kezdte a fejét, közben engem nézett. Az ő szemeiben is csak a vágy csillogott, ahogy az enyémben is. Akartuk egymást, és hagytuk, hogy történjen, aminek történni kell. 

Miután teljesen feltüzelt, befészkelte magát a két lábam közé. Az egyik párna alól elővett egy kis tégelyt és egy óvszert, amin nem mondom, eléggé meglepődtem, és ezt nagyra nyílt szemekkel közöltem is vele.

- Reméltem, hogy ez lesz a program – súgta szenvedélyesen a fülembe, majd csókolni kezdett. Idővel érezni kezdtem, hogy a síkosítóval bekent ujja már a nyílásomnál van, de én csak Jongin csókjaira próbáltam koncentrálni, nem pedig arra, amit a másik végemnél csinál. Teljes mértékben megbíztam benne, mert ha fájdalmat akart volna okozni, akkor nem húzza ilyen sokáig az előjátékot, mint ahogy tette. Tudtam, éreztem, hogy vigyázni fog rám.

 Az első ujjánál még semmi nem volt, a másodiknál már egy kicsit felszisszentem, de még tűrhető volt. A harmadiknál már az egész testem reagált, a nem tetsző érzésre, de Jongin elkezdett csókolni, a másik kezével pedig a mellbimbómat kényeztetni, hogy elvonja a figyelmem. Kis idő után, már nem éreztem annyira a fájdalmat, de tudtam, hogy még csak most jön a neheze.

- Mehet? – kérdezte halkan, válaszként pedig biccentettem egyet. Éreztem, ahogy a kis Jongint a nyílásomhoz helyezi, majd elkezd egyre beljebb haladni. A testem pillanatok alatt dermedt meg, és még a könnyem is eleredt a feszítő érzéstől. Egy pillanatra megállt, majd fokozatosan tolta magát befelé, egészen addig, amíg teljesen el nem merült bennem. Akkor megállt, és türelmesen várt. Fájt, nagyon, nagyon fájt, de megérte, mert csodás pillanatokat élhettem át vele.

- Mehet – mondtam halkan, ő pedig óvatosan elkezdett mozogni. Először feszített egy kicsit, de a csókjainak köszönhetően teljesen ellazultam, és egyre inkább élvezni kezdtem.

Minden egyes lökéssel közelebb kerültem a mennyországhoz.

 Jongin és én is egyre sűrűbben, és egyre hangosabbakat nyögtünk. Mindketten közel jártunk a beteljesüléshez, ami nekem a mindent jelentette abban a pillanatban.

- Jongin – sóhajtottam a nevét, ő pedig maximális tempóra kapcsolt, közben a kezével a merevedésemet kényeztette.

- Taemin – nyögte ő is, és abban a pillanatban egyszerre léptünk át a beteljesülés mezejére. Jongin lihegve feküdt ki rajtam, én pedig alatta próbáltam normalizálni a levegővételem.

Pár perc után mellém feküdt és megcsókolt. – Köszönöm – lehelte az ajkaimra. – Tudod, azt hiszem, a sok tanulásnak köszönhetően teljesen elcsavartad a fejem – suttogta a fülembe. Hitetlenkedve néztem rá. Még a szemöldököm is összehúztam, mert azt hittem, hogy csak rosszul hallok. – Beléd szerettem – mondta ki egyszerűbben egy csábító mosoly kíséretében, majd megcsókolt.

- Én is beléd, már az első pillanattól kezdve – vallottam be neki én is, amit egy újabb csók követett. Ezután már csak arra emlékszem, hogy a mellkasára hajtottam a fejem, és a karjaiban aludtam el.

Berögzült érzelmek!

      Szereplők: 
      Benett(OC) 
      Jonghyun (SHINee)
      Erik(OC)
      Key


      Ciki vagy nem, de sikerült beleszeretnem a legjobb barátomba.

      Pelenkás korunk óta ismertük egymást, és mindig együtt voltunk, amikor csak lehetett. Ő volt az idősebb, igaz, csak pár hónappal, de ez meg is látszott rajta. Mindig ő volt az, aki megvédett,

 megvigasztalt, vagy csak éppen jókedvre derített, ha kellett. Vele mindig mindent meg tudtam beszélni.

Először csak testvérként tekintettem rá, de ez idővel átalakult rajongássá, majd pedig szerelemmé. Ekkor már minden percet vele akartam tölteni, úgy néztem rá, mintha egy isten lenne, és ha egy csajjal beszélgetett, akkor elöntött a féltékenység.

Ez volt az egyetlen dolog, amit nem mondtam el neki. Féltem, hogy ha megtudja, akkor eltávolodik tőlem, épp ezért próbáltam ugyanúgy viselkedni mellette, mint régen, de nehezen ment. Ahányszor megölelt, vagy hozzám ért, a szívem dobogása vagy kihagyott egy ütemet, vagy kétszeresére gyorsult. Emiatt a szokásos ölelésünkről szépen lassan leszoktam, ami őt sem zavarta annyira. A kapcsolatunk viszont ugyanolyan szoros volt, mint azelőtt.

Otthon természetesen a szüleim tudták, hogy a fiúkat szeretem, de nem csináltak belőle problémát. Sokkal inkább el voltak foglalva azzal, hogy veszekedjenek. Apa mindig az unokatestvérével foglalkozott, mert féltékeny volt rá, a férfi ugyanis az S.M. Entertainment vezérigazgatója. Apa irigységében mindig anyának nyavalygott, és ezekből lettek a viták. Ezen kívül anya egyfolytában azt szajkózta, hogy meg akarja látogatni a családját Angliában. Már két éve folyamatosan csak ezt csinálták, és a válás is egyre többször szóba került. Egyik nap, amikor hazaértem, már a nappaliban vártak rám.

- Benett, gyere, kérlek, beszélnünk kell – hívott apám, én pedig odasétáltam hozzájuk. Tudtam, hogy valami rossz hírt fognak közölni, ezért csak leültem velük szembe.

- Mondjátok – néztem rájuk kíváncsian. Egy pillanatra egymásra pillantottak, majd anya belekezdett.

- Gondolom, hallottad párszor, hogy apáddal a válásról beszéltünk. Szóval… neked nem mondtuk el, de már régen beadtunk a válást… és ma ki is mondták – közölte velem a kész tényeket, én meg csak nagyokat pislogva néztem rájuk.

- Nem gondoljátok, hogy velem is meg kellett volna beszélni? – kérdeztem kicsit csalódottan, de igazából nem érdekelt a dolog. Soha nem kérdezték meg, hogy miről mi a véleményem. Eldöntötték, megcsinálták, és utána közölték velem.

- Van… még valami – folytatta anya, én pedig nem tudtam, mire számíthatok még. – Egy hét múlva Angliába költözünk – halkította el a végét. Jól hallottam, hogy azt mondta, elköltözünk?

- Mi van? – esett le a dolog súlya, és hirtelen olyan mértékű düh kapott el, hogy törni-zúzni akartam. – Nem… nem mehetünk el! Akkor itt kéne hagynom Jonghyunt és a többieket is, ezt nem teheted velem! – kezdtem el hisztizni és ordibálni.

- Sajnálom, fiam, de én szeretnék visszaköltözni oda. Én is a szüleim közelében akarok lenni egy kicsit, te pedig jössz velem. Ott is szerzel majd barátokat, nem minden Jonghyun körül forog. Ráadásul ő idol akar lenni, ha sikerül neki, akkor sem lesztek sokat együtt, mert nem lesz ideje rád – próbált meggyőzni anya, de csak rontott a helyzeten.

Részben igaza volt, mert tényleg az volt Jjong álma, hogy idol lehessen, de én nem akartam elköltözni. Ráadásul még Jonghyunnal sem tudtam rendesen megbeszélni a dolgot, csak telefonon, mert ő éppen a nagyszüleinél volt. Ő is próbált megnyugtatni, de ő sem érthette meg, hogy nekem milyen nehéz lesz majd. Én vagyok belézúgva, nem pedig ő belém. Fordított esetben neki is ugyanolyan rossz lett volna, mint nekem.

Az egy hét abból állt, hogy ezerrel csomagoltam a dolgaimat, és a barátaimtól búcsúztam el. Esténként pedig csak azon járt a fejem, hogy mindent itt kell hagynom. Jonghyun megígérte, hogy mielőtt elmegyünk, addigra ő is hazaér, hogy el tudjunk köszönni egymástól. Tudtam, hogy miután felszállok a gépre, jó ideig biztos nem fogom látni, ezért elterveztem, hogy az utolsó pillanatban megcsókolom majd.

El is jött a nagy nap, én pedig már csak rá vártam, hogy megérkezzen. Anya kicsit ideges volt, mert félt, hogy lekéssük a gépet. Épp nyugtattam, hogy simán elérjük, amikor megjelent.

- Bocsi, csak dugó volt – pacsizott le velem, majd csendben álltunk.  – Hát… soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez is bekövetkezik, de ha már muszáj, akkor… - megint szünetet tartott. Látszott, hogy ő sem tudja, mit kéne mondania, tennie. – Nagyon fogsz hiányozni… ígérd meg, hogy majd írsz, amikor tudsz, és én is fogok – húzott oda magához egy ölelésre. A fejem a nyakába fúrtam, és mélyen beszívtam az illatát, hogy soha ne felejtsem el.

- Ígérem – motyogtam halkan.

- Benett, gyere már! – parancsolt rám anyám, mire elhúzódtam kicsit Jonghyuntól.

- Mennem kell… - mondtam, mire ő biccentett egyet. – Kérlek, bocsáss majd meg nekem – kértem tőle, de ő csak értetlenül nézett rám. Vettem egy nagy levegőt, majd újra odaléptem elé, és amennyire határozottan tudtam, megcsókoltam.

Éreztem, hogy lefagyott. Miután elléptem tőle, csak döbbenetet láttam az arcán, semmi mást. – Vigyázz magadra… kérlek – köszöntem el tőle könnyes szemekkel, majd beültem az autóba. Anyám nem mondott semmit, csak csendben elindult.

Amikor utoljára hátranéztem, már csak annyit láttam, hogy ujjaival végigsimít az ajkain. Már akkor nagyon hiányzott, nem tudtam elképzelni, hogyan fogom tudni majd eltölteni nélküle a napjaimat.

       Kilenc év telt el a költözésünk óta. Az első pár évben anyával a nagyinál éltünk. Onnan jártam ki a gimnáziumot is. Elég sok barátot szereztem, de leginkább egy Erik nevű sráccal találtam meg az összhangot. Nagyon jóban lettünk, mindent együtt csináltunk, és vele sikerült jól éreznem magam. Sajnos Jonghyunt, neki sem sikerült elfeledtetnie velem, ennek ellenére a gimi után összejöttünk, rá egy évre pedig össze is költöztünk.

Ugyanarra az egyetemre is jelentkeztünk, csak más szakra. Ő jogot tanult, én pedig gazdálkodást és menedzsmentet. Ami pedig a kapcsolatunkat illeti, jól megvoltunk, igaz, ő sokkal jobban szeretett, mint én őt, és ezt ő is nagyon jól tudta. A szívem egy részét, Jonghyunnak tartogattam, bár feleslegesen. Az évek alatt egyetlen egy üzenetemre sem válaszolt.

Lehet, hogy a csókra haragudott, vagy az is lehet, hogy elfelejtett. Miért is ne tehette volna? Bekerült a SHINee nevű bandába, ami nagy sikereket ért el, és rengeteg rajongója lett. Ideje se volt rám gondolni, még ha akart is volna. Én viszont naponta néztem az újonnan megjelent videókat és cikkeket róluk, csak hogy láthassam és hallhassam őt. Hiába próbáltam, nem volt erőm nem gondolni rá.

Amikor kiderült, hogy a banda az országunkban fog koncertet tartani, a hír egyben tett szomorúvá, és boldoggá is. Ennek pedig az lett a következménye, hogy éjjelente is Jonghyunnal álmodtam.

       Álmomban Angliába jöttek koncertezni, és a reptéren vártuk őket Megálltak autógrammot osztani, de amikor Jonghyun hozzám ért, nem ismert meg, még úgy sem, hogy bemutatkoztam neki.

      Ilyenkor mindig felijedtem, és meggyőztem magam, hogy ez csak egy álom volt. Erik is mindig felébredt mellettem, és próbált megnyugtatni. Tudtam, hogy csak miattam nem mutatta ki, hogy mennyire zavarta a dolog. Engem is zavart volna a helyében, de ő annyira szeretett, hogy elnyomta magában ezt az érzést.

Reménykedtem, hogy elmehetek rá, de Erik ellenezte a dolgot. Ő nem akarta, hogy felszakítsam a sebeket, amik még be sem forrtak. Nagy nehezen tudtam csak belátni, hogy igaza volt.

A SHINee-t viszont soha nem ejtettem ki a számon, még a bandatagok nevét sem, amikor ő velem volt, ez volt az egyetlen egy kérése felém. Ha vele voltam, szerette volna, ha csak vele foglalkozom, nem mással; én pedig úgy gondoltam, hogy ennyit megtehetek érte.

       Miután sikeresen megszereztük a diplománkat, olyan dolog történt, amire soha nem gondoltam volna. Erik hazaért a boltból, és az első útja, mint mindig, akkor is hozzám vezetett. Nyomott egy puszit a számra, majd letette elém a kedvenc autós újságát. A fejemet csóválva fogtam meg a kezét, és a szoba felé vezettem. Leültünk az ágyra, és pár csók után elkezdtük nézni a sok-sok autót. Ez ilyen havi program volt nálunk az ő részéről, ahogyan az enyémről a vásárlás.

- Én ilyet szeretnék – mutatott rá az egyik Audira, közben finoman ráharapott a fülemre. Egy halk sóhajjal reagáltam a tettére, majd lapoztam egyet.

- Nekem ez tetszik – böktem egy Bentlire.

- Az túl drága, életem – csókolt meg, közben lapozott egyet. – Nézd, hát, ez mi? – kérdezte kíváncsian, mire egyből odafordítottam a fejem. Egy SHINee koncertjegy volt előttem.

- Úristen… ezt nem hiszem el… tényleg elmehetek rá? – kérdeztem ujjongva, hatalmas vigyorral a képemen.

- Nincs jogom megakadályozni, hogy találkozzatok egymással. Bármennyire is szeretném, hogy ne menj, tudom, hogy azzal csak ártanék neked. Még az is lehet, hogy így is – mondta elkeseredve. Nekem is eltűnt a vigyor az arcomról, és odabújtam hozzá.

- Tudod, hogy szeretlek – mondtam halkan, és megpusziltam.

- Tudom, ahogy azt is, hogy őt még jobban, de mivel velem vagy, ezért próbálok nem erre gondolni, de nem megy – nyomta a kezembe a két jegyet. – Félek, hogy a koncert után elveszítelek majd – motyogta, közben felállt mellőlem.

Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani, helyette figyeltem, ahogy kiment a szobából. Minden szava igaz volt, de így, hogy ő mondta ki, sokkal rosszabbul hangzott. Lelkiismeret-furdalásom lett, mert hirtelen kezdtem úgy érezni, hogy az évek alatt csak kihasználtam őt.

      Ránéztem a jegyre, és eltűnődtem azon, hogy tényleg elmenjek-e. Rettegtem a tudattól, hogy Jjong nem fog megismerni, és az álmom valóra válik. A szívem akkor darabokra szakadna, de talán Erik ki tudna zökkenteni megint a bánatból.

      Letettem a jegyet az éjjeliszekrényemre, és kimentem a konyhába. Erik az asztalnál ült, melyen két bögre volt. Ijedten álltam meg, és néztem rá. Ő csak komoly arckifejezéssel intett, hogy üljek le. Bátortalanul lépdeltem felé, mert tudtam, hogy nagy dolgokról fogunk beszélni. Leültem az egyik bögréhez, és vártam, hogy nekikezdjen.

– Amíg itt vannak, addig én hazaköltözöm a szüleimhez - kezdett bele, én pedig nagyokat pislogva tátottam el a szám. – Ha elmennek, és te megkeresel, akkor tudom, hogy velem akarsz lenni, ha nem, akkor lezártuk a kapcsolatunk. Én,ó úgy szeretnék veled lenni, hogy közben ne az járjon az eszemben, hogy csak a második vagyok a szívedben. Szóval, tegnap… összecsomagoltam, és most elmegyek. A döntés a te kezedben van, én azt szeretném, hogy te boldog legyél – zárta le a mondanivalóját.

Megnémulva ültem a bögrémet szorongatva, és nem tudtam elhinni, hogy képes ilyet tenni értem. Simán feladná a boldogságát azért, hogy én Jonghyunnal lehessek együtt.

- Eri… - kezdtem bele, de ő már nem ült az asztalnál.  Az ajtó felé vitte a bőröndjeit. – Erik… - kezdtem bele megint, de ő csendre intett.

- Ne mondj semmit, kérlek. Én így döntöttem, most te jössz. Vigyázz magadra, Benett. Szeretlek – húzott magához egy csókra, majd felvette a bőröndjeit, és kilépett a lakásunkból, becsukva maga mögött az ajtót.

      Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem akkor. Mintha egy újabb darabot téptek volna ki a szívemből. Erik nélkül egy senkinek éreztem magam, mert ő volt az, aki tartotta bennem a lelket. Sírva mentem vissza a szobába, és feküdtem le az ágyra. Kezembe vettem a koncertjegyet, és csak néztem. Elképzeltem, ahogy Jjong rám néz, és nem ismer fel, majd pedig azt, hogy Erik nyugtató ölelésében vagyok. Nem tudtam, mi lesz majd a helyes döntés, de annyi biztos volt, hogy kettejük közül csak egynek lesz helye az életemben.

     Másnap reggel, miután tudatosult bennem, hogy Erik nincs velem, készülődni kezdtem. Utána reggeliztem, és indultam is a reptér felé, ahol addigra már szép kis tömeg összegyűlt.

Elvileg fél tizenkettőkor szállt le a gépük.  Pofátlan módon beálltam az első sorba, és vártam, hogy megérkezzenek. Az izgalomtól már lerágtam mind a tíz körmömet, és a számat is sebesre harapdáltam, mire odaértek. Először pár testőr jött, majd Onew, Taemin, Minho, Key, és végül ő.

      Eszméletlenül jól nézett ki. Fekete pólóban, ami kiemelte az izmait, és fekete nadrágban volt, a haja pedig még mindig szőke színben pompázott. Természetesen megálltak autógrammot osztani, pont, ahogy álmomban is mindig történt. Egyre közelebb ért hozzám, én pedig már levegőt is alig mertem venni.

- Hello, te is koreai vagy? – kérdezte angolul mosolyogva, mire tudatosult bennem, hogy tényleg nem ismert meg.

- Igen… Jjong, az vagyok – motyogtam neki. Láttam, ahogy kikerekedtek a szemei a meglepettségtől, amikor koreaiul válaszoltam neki.

- Te… te vagy az? – kérdezte, de nem tudtam mit válaszolni. – Benett – rántott magához, és megölelt. A többi rajongó teljesen elnémult, én pedig boldogabb voltam, mint bármikor, mert kilenc év után is megismert.

- Azt hittem, elfelejtettél – suttogtam a vállának.

- Dehogyis, mindig gondoltam rád, de nem írtál, én pedig nem tudtam a címedet. – simította meg a hátam, majd elengedtük egymást.

- De hát, én írtam neked… vagy negyven levelet – néztem rá, ő pedig kérdően felhúzta a szemöldökét.

- Fél kettőre gyere a hotelbe, ahol megszállunk, ott megbeszélünk mindent – mosolygott, majd ment tovább. Legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből örömömben, de azért ott volt az is, hogy egyetlenegy levelet sem kapott meg.

     Miután elmentek, beültem egy étterembe ebédelni, hogy azért ne éhgyomorral kelljen megint találkoznom vele. Ezek után lassan elindultam a megbeszélt helyre.

A hallban alig volt pár ember. A gond az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy melyik szoba az övék. Pár percig forgolódtam össze-vissza, mire valaki hátulról átkarolt. A szívem kihagyott egy ütemet ijedtemben, ezért gyorsan megfordultam, és vele találtam szemben magam.

- Gyere – fogta meg Jjong a kezem, és a lift felé mentünk. Nagy mosollyal az arcomon követtem. – Sok mindent meg kell beszélnünk – mondta, közben megnyomta a megfelelő gombot, és a lift elindult felfelé. Csendben álltam mellette, és közben alaposan szemügyre vettem. Nem változott olyan sokat, csak ezerszer izmosabb lett, és férfiasabb.

     Mikor megállt a lift, egyből elindultunk a folyosón, végül az egyik ajtónál álltunk meg, ő pedig kinyitotta.

- Jonghyun, hol… - kezdett bele Kibum, de amint meglátott, abbahagyta. – Szia, Kim Kibum, de csak Key – hajolt meg illedelmesen.

- Benett, Woo Benett – mutatkoztam be én is.

- Ő a barátod? – mutatott rám nagy vigyorral az arcán, Jonghyun pedig csak bólogatott. – Akkor én,ó hagylak is titeket, örültem a találkozásnak – köszönt el integetve, majd otthagyott minket kettesben. Kicsit zavarban voltam, ezért végig a számat rágcsáltam.

- Na, akkor csüccs – mutatott az ágyra, ahol egyből helyet is foglaltam. Ő is mellém fészkelte magát, kezeit pedig összefűzte az ölében. – Beszéltem anyámmal, mielőtt ideértél, és elmondta, hogy tényleg küldtél levelet, de ő nem akarta odaadni, mert szerinte úgy könnyebb volt a felejtés – mesélte, én pedig csak csendben hallgattam. – Pedig akartam írni, mert az a… szóval… az a csók, amit a végén adtál… meglepett – nyögte ki a szavakat, egymás után. Nem tudtam, hogy mit fog mondani utána, de nagyon féltem.

      Három verzió volt lehetséges. Az egyik, hogy elzavar, mert meleg vagyok… bár akkor már megtette volna. A második, hogy elfogadja, de nem váltott ki belőle semmit, és a harmadik, hogy ő is érzett irántam valamit. Türelmetlenül tördeltem az ujjaimat, a válaszra várva, de nem mondott semmit, csak mereven nézett előre.

- És, veled mi újság? – terelte a témát, mire megráztam a fejem, hogy jól hallotta-e a kérdést. – Adj még egy kis időt, hogy összeszedjem a gondolataim – nézett rám a kis boci szemeivel, aminek nem tudtam ellenállni.  

- Rendben van – egyeztem bele, majd mesélni kezdtem, hogy mi történt velem a kilenc év alatt.

Miután befejeztem, ő következett. Mindent elmondott, a gyakorlati éveit, amik nagyon nehezek voltak, de ő mindent megtett, hogy jó legyen. Aztán a csapat összeállását és debütálását. Azt, hogy mennyire izgultak az első fellépésen a sok ember láttán, de a rajongók hangos sikolya erőt adott nekik. Arról is mesélt, hogy járt egy lánnyal, de nem sokáig, mert nem volt rá idejük a sok fellépés és munka miatt. Egy szóval, majdnem mindent megtudtunk a másikról.

- Akkor tényleg sikerült valóra váltsd az álmod – mosolyodtam el a végére.

- Hát, igen, sikerült. Ami pedig a csókot illeti – kezdett megint bele –, miért kaptam? Vagyis, miért akkor kaptam? – kérdezte, én meg lehajtottam a fejem, mert nem mertem elmondani neki. Pedig muszáj volt.

- Mert szerettelek. Akkor már több mint egy éve, de nem mertem elmondani, mert féltem a reakciódtól – vallottam be neki az igazat. Meglepetten nézett a szemeimbe, és szóhoz sem jutott egy ideig. – És, még mindig szeretlek – motyogtam magam elé halkan, de tudtam, hogy hallotta.

- Nem ettelek volna meg, a legjobb barátom voltál, és vagy is. Nem zavart volna, hogy a fiúkat szereted… vagyis engem. Egy időben én is így voltam, ezért kezdtem el csajozni, hogy ne veled foglalkozzak. Mikor megcsókoltál és elmentél, azt se tudtam, mit tegyek, csak figyeltem, ahogy eltűntél. Utánad kellett volna mennem, hogy megbeszéljük a dolgot, de nem tettem. Jobbnak láttam, ha hagylak elmenni, és akkor talán elfelejtesz. Én is ezt akartam tenni, de nem ment. Hónapokig csak te jártál a fejemben – mesélte a dolgokat. – Aztán Kibum… neki sikerült helyreráznia. Mindig foglalkozott velem, és szeretett is, most már két éve együtt vagyunk, de az SM-en kívül senki sem tudja – tudatta velem a hírt, nekem pedig megállt a szívem.

- Értem – suttogtam, és próbáltam megemészteni a hallottakat.

- Tudod, ha nem lennék vele, akkor sem tudnék veled összejönni. Nem azért, mert nem vagy helyes, kedves, meg ilyenek, hanem mert te nekem mindig is fontosabb leszel egy szerelemnél. Te a testvérem vagy, mindig is az voltál. A szerelem idővel kimúlhat, de a testvéri szeretet nem, még ha nem is vagyunk vérszerintiek, én mindig úgy tekintettem rád – fejezte be, én meg a könnyeimmel küszködtem. – Sajnálom, Benett, hogy csalódnod kellett bennem – ölelt magához, és hagyta, hogy kisírjam magam.

Hosszú perceken keresztül csak sírtam, de szerencsére sikerült megnyugodnom nagyjából. – Te nem pasiztál be? – kérdezte halkan. 

- De, de igen. Viszont miattad dobott tegnap. Azt mondta, hogy ad egy esélyt, hogy eldöntsem, kivel mit akarok. Öt évig voltunk együtt – töröltem le az arcom, és a kezemet fixíroztam

- Azta, az nagyon sok idő, akkor tényleg nagyon szerethetett téged – kerekedtek el a szemei. – Annyira jó pasi? – kérdezte kíváncsian.

- Mindent megtett értem, feltétel nélkül szeretet, annak ellenére is, hogy tudta, én feleannyira sem szerettem őt. Ő volt az, aki segített átvészelni a legrosszabb napokat, még akkor is, ha neki nagyobb gondjai voltak. Egyszerűen tökéletes volt – fejeztem be, de közben újra legördült egy könnycsepp az arcomon. Bele se mertem gondolni, hogy tényleg vége lett, hogy azért zárta le a kapcsolatunk, mert esélyt adott arra, hogy Jonghyunnal legyek, aki csak testvérének tekintett.

- Látod, őt szereted te is. Csak annyira berögzült a tudat, hogy én kellek neked, hogy nem vetted észre, amit ő nyújtott neked. Feladta a boldogságát, hogy velem lehess boldog, pedig te is tudtad, hogy nem lehetsz, csak elhitetted magaddal. Biztos belegondoltál már, hogy csak nagyon ritkán találkozhattunk volna, ami a kapcsolatok nagy részét tönkreteszi. Te sem ezt akarod – simított végig az arcomon. – Keresd meg a srácot, ugorj a nyakába, és mondd el neki ezerszer, hogy mennyire szereted, mert megérdemli – ölelt újra magához.

- Édesem, vé… Bocsánat, megint zavarok, és nem hallottál semmit – kezdett el hadarni Key, ahogy engem is észrevett, de Jjong leintette.

- Ne parázz már, tud mindent. Nem fogja kiordítani az utcán – csitította el, majd odahúzta magához, és megpuszilta az arcát.

     Tényleg nagyon szerették egymást, és én nem várhattam el tőle, hogy miattam boldogtalan legyen, csak hogy vele lehessek. - Örülök, hogy újra találkoztunk, Benett, vigyázz magadra - puszilta meg az arcom, majd elengedett. Igaza volt, meg kellett beszélnem a dolgokat Erikkel.

     Az utcán egyből taxit hívtam, majd megadtam Erik szüleinek a címét, és indultunk is. Reméltem, hogy megérti majd a helyzetet, és nem fog elküldeni. Mikor odaértünk, idegesen toporogtam az ajtóban.

- Csengess máár! – mondtam hangosan, és a csengőt szuggeráltam, de nem voltam képes megnyomni. Mi van, ha elküld, ha nem kellek már neki, mert rájött, hogy van nálam jobb srác is számára? – tűnődtem magamban, de végül mégis megnyomtam.

     Alig fél perc múlva már nyílt is az ajtó, és Erik ott állt előttem egy szál farmerben. Nagyot nyelve néztem végig az izmos kockáin, régebben soha nem foglalkoztam vele túlzottan, mert csak Jjongéhoz hasonlítottam.

- Benett? – kérdezte meglepetten, vörösre sírt szemekkel.

- Sajnálom… mindent sajnálok. Beszéltem Jjonggal, és segített rájönni, hogy én téged szeretlek, nem pedig őt. Tudom, haragszol rám, mérges vagy, egy kibírhatatlan hisztigépnek tartasz, de könyörgöm, gyere haza velem. Szeretlek, nagyon szeretlek – kezdtek el potyogni a könnyeim, mire ő szorosan magához ölelt. Arcom a meztelen vállába fúrtam, és ott sírtam ki magam újra. Igaza volt Jjongnak.

- Persze, hogy megbocsájtok, életem. Szeretlek, és ez nem is fog változni – csókolt meg úgy, ahogy még talán soha.

     Erik volt az, aki mellett biztonságban éreztem magam, akit tényleg szívből szerettem, nem pedig csak azért, mert berögzült az agyamba. Ő volt az, aki mellett reggelente fel akartam kelni, és egy forró csók után elkezdeni a napot, este pedig ugyanígy befejezni. Jonghyun pedig mindig is az életem része marad, de így, hogy megbeszéltük a dolgokat, már csak testvérként fog helyet kapni a szívemben.