Csak rád vártam!!!

- Suho, annyira király éjszakám volt! - rontott be a lakásomba Minho. Tőle ez már megszokott volt, meg sem lepődtem, amikor egyből a hűtőhöz rohant, kivett egy üveg vizet és az esti pizzám maradékát, majd leült mellém.

- Megint hány pasit gyűrtél magad alá? - kérdeztem röhögve. Igen, ő egy igazi Casanova volt. Több pasival volt már együtt, mint a fél város összesen. Engem ez egyáltalán nem zavart, ha neki ez így megfelelt, akkor nekem is. A barátja vagyok, nem az anyja, hogy kiakadjak rajta.

- Egyet sem, de Suho, esküszöm, szerelmes lettem -mondta egy hatalmas sóhajjal, mire a számban lévő kávéval meglocsoltam az asztalomat díszítő fehér terítőt. Legalább mintás lett.

- Szerelmes? Te? - pislogtam nagyokat. Az évek óta tartó barátságunk óta egyszer sem mondott ilyent.

- Aha. Ő olyan más. Ha nem is hiszed el, de meg se fordult a fejemben, hogy lefektessem. Órákon át beszéltünk, és nevettünk...

-  Te beszívtál? - vágtam a szavába, mert ez a Minho nem az a Minho volt, akit ismertem. Ő nem szerelmes, csak szexelni akar, aztán lelép. De ez, hogy valakivel aktus nélkül beszélgessen rajtam kívül, és még bele is zúgjon, na, ez már számomra is hihetetlen volt.

- Soha nem szívok - csóválta meg a fejét. - De most komolyan beszéltem, érte még meg is javulnék, ha lenne esélyem nála - folytatta az áradozást, egyre jobban meglepve engem.

- És ki a srác? - tértem a lényegre, mert rettentően kíváncsivá tett a pasi, aki ezt váltotta ki a barátomból.

- Onew - motyogta.

- Aha. De mi a rendes neve? - faggattam tovább. Nem a becenevére voltam kíváncsi.

- Jinki, azt hiszem Lee. Aha, Lee Jinki - ejtette ki a teljes nevét, mire megint kiköptem a kávémat.

- Nem akarod ezt abbahagyni, tiszta folt a terítő - mordult rám.

- Nem a tied, mit aggódsz miatta? - kérdeztem.

- Az, hogy holnap meg engem fogsz szidni, hogy miattam cseszted össze.

- Ja, ez így is lesz - vontam vállat.

- Szóval miért is robbant ki a második adag kávé a szádból? - tudakolta most ő.

- Semmi. Csak, a sulinkba is járt egy Lee Jinki, aztán lehet, hogy ő az. Mindig népszerű volt a maga módján. Sokan szerették. Én is jóban voltam vele - emlékeztem vissza azokra az időkre.  - Tudod, ha ő tényleg az a Jinki, akkor tényleg meg kell változnod, ha vele szeretnél lenni - adtam neki egy jótanácsot, mielőtt felkeltem az asztaltól. Gyorsan eltettem a bögrém, majd leszedtem a terítőt és bedobtam a szennyesbe. Nem igazán volt kedvem foglalkozni vele. Ha akar, kijön belőle a folt, ha nem, akkor kávémintás lesz. Legalább lesz egy emlék, ami emlékeztet erre a napra.

- Érte megtenném, esküszöm. Amúgy mi is a program mára? - lépett be mögém a fürdőbe.

- Boltba kell mennem, majdnem üres a hűtőm, és a pizzát már nagyon unom -rázott ki a hideg, amikor elképzeltem, hogy megint ugyanazt eszem, amit hetek óta.

- Ennyi? Azt hittem, lesz valami fontosabb is, mondjuk pasit keresni neked - jött fel a szokásos témájával. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy én nem vagyok olyan, mint ő. Nem szerettem az egyéjszakás kalandokat. Én csak egy olyan valakit szerettem volna magam mellé, aki szeret, és én is őt. Akivel jókat nevethetek vagy hülyéskedhetek.

- Hagyj már ezzel a baromsággal, majd ha eljön az ideje, akkor lesz valakim - toltam el az ajtóból. - Átöltözöm, aztán mehetünk is - mentem át a szobámba, ahol magamra kaptam valami értelmes ruhát.

Nem voltam szegény. Szerencsére jó családi háttérrel és jó munkahellyel is rendelkeztem. Ennek ellenére nem voltam valami költekezős típus. Nem vettem luxusvillát és autót. Beértem egy kétszobás kis házzal és egy középkategóriás autóval. Nem tartottam fontosnak az anyagiakat, az embereket sem az alapján ítéltem meg. Minho is gazdag volt. Mondjuk ő sokkal jobban adott a külsőségekre, de a pénze nagy része az éjszakai életére ment el.

-Mehetünk - álltam meg mellette.

- De komolyan, van még valami ebben a boltban, amit nem vettél meg? - fújtatott, miközben a telitömött kocsit tolta.

- Igen, olyat például nem vettem még - mutattam vigyorogva egy zacskó chipsre.

- Azt nem is szereted - forgatta meg a szemeit. Szerettem Minhóban, hogy mindig elkísért, miközben gyűlölt velem vásárolni. Nem tudta elviselni, hogy ilyenkor mindent egyszerre akartam beszerezni. Az élelmiszert, a tisztálkodási és tisztítószereket, ruhákat és minden hasonlót. Pedig szerintem sokkal egyszerűbb volt havi kétszer nagybevásárlást tartani, mint kétnaponta futkározni.

- A túrószelet elmaradt - hajoltam le a hűtőhöz, majd nyúltam a kiszemelt darab után, amikor egy másik kéz is ugyanazt fogta meg.

 - Bocsánat - motyogta a kéz tulajdonosa, ezért kiegyenesedtem.

- Semmi... Tao? - kérdeztem meglepetten.

- Suho - ejtette ki a nevem. Abban a pillanatban kihagyott a szívem egy ütemet, és a nálam magasabb srác nyakába ugrottam volna legszívesebben, ha tehettem volna.

- El sem hiszem, hogy itt vagy. Mit keresel itt? Nem Kínában vagy?

- Ha Kínában lenne, akkor nem beszélnél vele, nagyokos. Choi Minho, szia - mutatkozott be a colos barátom.

- Huang Zitao - hajolt meg a másik is. - Itt vagyok most, igen...

- Tao, gyere - állt meg mellette egy fiú.

- Jinki? - dülledtek ki a barátom szemei. Jobban megnézve tényleg ő volt az. Szinte alig változott valamit, mégsem ismertem meg hirtelen. Talán a baseballsapka és a bőrkabát tehetett róla.

- Szia, Minho - mosolygott rá.

- Mit csináltok itt, együtt? - kérdezte Colos.

- Tao akart vásárolni, ma jött. Velem lakik jelenleg.

- Együtt vagytok? - bukott ki belőlünk egyszerre a kérdés.

- Nem, dehogy - forgatta meg a szemeit Onew. Hirtelen nagyon megkönnyebbültem, és szerintem Minho is. Biztos darabokra tört volna a szíve, ha a kiszemeltje foglalt lett volna.

- Menjünk, Jinki - motyogta Tao.

- Rendben, sziasztok - intett Onew, és elmentek.

Még mindig haragudott rám. Évek óta nem beszéltünk egymással, azóta, mióta az egyik egyetemi társunkkal összejött, majd szakítottak, ő pedig elköltözött. Elvileg nem tudott máshogy elszakadni tőle.

- Menj már utána, te dilis! - lökött meg Minho.

- Minek? Nem láttad, hogy beszélni se nagyon akart velem? - mordultam rá, majd felkaptam egy túrószeletet, és behajítottam a kocsiba. Elment a kedvem a vásárlástól.

- Nem csodálom - csóválta meg rosszallóan a fejét.

- Ne kezdd! - figyelmeztettem, de tudtam, hogy feleslegesen.

- Nem kezdek semmit, de akkor is a te hibád minden. Ha akkor bevallod neki, hogy mit érzel, és nem egy másik pasi karjaiba taszítod, akkor nem történt volna mindez. Ezt te is tudod jól - hadarta el a szokásos monológját. Igaza volt. Tao szeretett, én is őt, mégis visszautasítottam, mert féltettem a barátságunkat.

Akkor azt mondta, nem haragszik emiatt rám. Pár héttel később pedig összejött azzal a tahóval. Mindig annyira boldognak látszottak, de senki nem tudta, mi folyt a háttérben. Az a szemét csak kihasználta, olyan dolgokra kényszerítette, amiket normális ember nem tenne meg az ágyban.

Elég nehezen sikerült csak szakítania vele, de a srác továbbra is zaklatta őt. Emiatt kellett elköltöznie. Aztán kiderült, hogy igazából engem okolt mindenért. Pedig én nem tehettem róla. Nem tudhattam, hogy a pasija egy idegbeteg vadállat, én csak a barátságunkat védtem, amit így is sikerült tönkretennem. Ő az a személy, aki miatt képtelenné váltam kapcsolatot kialakítani mással. Senkit sem szerettem még úgy, mint őt, és most, hogy újra láttam, ismét felizzott az a kicsi parázs, ami bennem haldoklott. Ami talán ennek a találkozásnak köszönhetően újra lángra kaphat, de akár végleg ki is aludhat.

- Indulj már! - vágott tarkón Minho, amit legszívesebben viszonoztam volna, de akaratlanul is hallgattam rá, és a kezébe nyomva a bankkártyám, Taoék után szaladtam.

Már az ajtón mentek ki, mikor végre beértem őket.

- Tao, várj! - kiabáltam utána. Kelletlenül átadta a szatyrot Jinkinek, aki az autóhoz ment velük, kettesben hagyva minket.

- Mondjad - fordult felém, én pedig teljesen lefagytam. Siettem utána, de igazából fogalmam sem volt, mit is kellett volna mondanom. Az igazat - mondta egy hang a fejemben. De azt nem tehettem. Mégis hogyan tehettem volna. Szerelmet vallok neki, mikor miattam került abba a helyzetbe akkor?

- Én csak... nem is tudom...

- Suho, jó volt téged látni, de nem szeretném tartani veled a kapcsolatot. Nem akarom megint feltépni a régi sebeket, amiket ejtettél. Kérlek, fogadd ezt el - mondta, és már fordított is nekem hátat.

- Mi? Várj...

- Mire? Mégis mire várjak? Azt akarod, hogy megbocsássak neked? Megtettem, már nem haragszom, nem a te hibád volt, de akkor jobb volt ezt hinni, így elfelejthettelek. Emiatt nem kell aggódj, de tudod, milyen rossz ez most nekem? Akkor szerelmet vallottam neked, elmondtam nyíltan, hogy mit érzek, te pedig elutasítottál, hogy ezt mégis hogyan gondoltam. Bocsáss meg, de nem tudok a közeledben lenni - fejezte be, és Jinki után sietett. Nem akartam elengedni, de felesleges lett volna utánamennem. Amit kellett volna mondanom, azt nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam elmondani neki, hogy én mindig is csak őt szerettem, senki mást.

- Ezt megint jól elszúrtad, haver - veregetett vállon Minho. - Olyan vagy, mint egy beszari nyúl, de nem baj, majd legközelebb - próbált nyugtatni. - Nesze! - nyomott a kezembe két teletömött szatyrot a négyből.

- Nem lesz legközelebb, közölte, hogy látni sem akar - sóhajtottam, miközben az autónk felé haladtunk.

- Én vezetek, add a kulcsot! - nyújtotta a kezét felém, én pedig ellenkezés nélkül nyomtam a kezébe, amivel sikerült teljesen meglepnem. - Te tényleg magadba zuhantál - állapította meg. Igen, soha senkinek nem engedtem még meg, hogy a kocsimat vezesse, még neki sem. De annyira elmerültem a gondolataimban, hogy be kellett ismernem, képtelen lennék az útra koncentrálni vezetés közben.

Igaza volt Taónak, ez a találkozás csak mindkettőnknek rosszat hozott. Bár én sosem felejtettem el őt, de kevesebbet gondoltam rá, és boldogabb lehettem. Most pedig semmi más nem járt a fejemben, csak ő, és hogy teljesen elutasított, kitiltott az életéből.

- Suho, ha nem szállsz ki, bezárlak a garázsba! - kiabált rám Minho. Biztos sokszor szólt már, mert csak olyankor kiabál.

- Jövök - szálltam ki. Észre sem vettem, hogy hazaértünk, teljesen elbambultam.

- Segítek kipakolni, aztán megyek haza, még van egy kis melóm az este előtt. Jössz a buliba? - kérdezte izgatottan, mint minden alkalommal.

- Még mindig nem - adtam ugyanazt a választ, amit mindig is szoktam.

- Hát rendben - vont vállat, majd levágta az asztalra a cuccokat. - Ez a kettő a hűtő, ez a vegyi, ez meg a minden más - ismertette a tartalmukat. Jó volt látni, hogy valamit tanult is tőlem. Sokkal egyszerűbb volt így a helyükre rakni a dolgokat, mint ha még ki is kellett volna válogatni őket.

Miután kipakoltunk, Minho tényleg elment, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, aminek nem nagyon örültem. Nem akartam egyfolytában Taóra gondolni, de bármit is csináltam, mindig elkalandoztam felé. Nem akartam elfogadni, hogy látni sem akart, mert tudtam, hogy valójában nem így érez. Biztosra vettem a beszélgetésünkből, hogy az ő érzései sem változtak. Ő is ugyanúgy szeretett még, mert máskülönben nem zavarná, ha néha együtt lógnánk. Egyet tehettem csak, de ahhoz meg nem volt bátorságom. Fejben többször is lejátszottam már a szitut, de az, hogy előtte ezt elmerjem mondani, lehetetlenség volt.

Végül annyira felzaklattam saját magam, hogy elvándoroltam a közeli kocsmába. Nem szoktam piálni, de úgy éreztem, hogy csak ez segíthet abban, hogy tisztán lássam a dolgokat. Nem is ittam sokat, mégis éreztem, hogy nem lenne jó dolog autóba ülni. Nem örültem volna, ha pont megállít egy rendőr, és megbírságol, ezért inkább ráírtam Minhóra, hogy majd hazafele ugorjon be az autómért, úgyis útba esik neki.

Pillanatok alatt kaptam is a választ, hogy maradjak ott, mindjárt ott lesz, és hazavisz. Rápillantottam az órára, és meglepetten állapítottam meg, hogy még nagyon korán van. Emiatt nem értettem, hogy miért akart értem jönni, mikor Onew-val randizott. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztos nem jött neki össze vele.

Körülbelül negyed órát vártam, közben megittam még egy pohárral, mikor valaki óvatosan a vállamra tette a kezét.

- Nem is tudtam, hogy alkoholista lettél – csengett a fülemben egy kellemes hang, mire ösztönösen is elmosolyodtam.

- Hát te? – fordultam Tao felé.

- A haverod éppen elfoglalt Jinkivel, úgy néz ki, összejönnek, ezért felajánlottam, hogy én majd elfurikázlak haza, ha nem gond. Nem szívesen vagyok gyertyatartó – fintorgott a végére.

- Akkor menjünk – keltem fel az asztalomtól, majd fizetés után odaadtam neki a kulcsokat.

Az úton nem beszéltünk, egyszerűen zavarban voltunk mindketten. Főleg, hogy ő elvileg nem is akart többet látni, mégis eljött értem. Ezután már nem nagyon tudtam mit gondolni.

- Megjöttünk – állította le a motort.

- Ha szeretnél, itt maradhatsz estére, van vendégszoba – ajánlottam fel neki, amit teljesen józan állapotban biztos nem tettem volna meg.

- Suho, én igazából csak azért tettem ezt, mert szerettelek volna még egyszer, utoljára látni téged – állt meg a bejárati ajtóm előtt.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá ijedten, pedig nagyon is értettem, mit akart ezzel mondani.

- Visszamegyek reggel Kínába, nem tudok így itt maradni. De arra sem voltam képes, hogy szó nélkül lelépjek - sóhajtotta.

- Nemrég jöttél, nem kell, hogy elmenj. Majd elkerüllek, nem kereslek - próbáltam maradásra bírni.

- De mindketten nehezen viselnénk. Neked nehéz lenne a gyerekkori barátod nélkül, tudva, hogy itt vagyok, én pedig mindig látni akarnálak, mert nem tudlak elfelejteni - mondta a földet fürkészve. Gyerekkori barát... ő még mindig azt hiszi, hogy nekem csak ennyit jelentett. Egy srácot, akivel kiskorunkban lettünk jóban. Akivel rengeteg mindenen átmentünk, segítettünk egymásnak, de semmi több. Pedig sokkal több volt, talán előbb voltam belé szerelmes, mint ő belém. Mégsem jött rá soha, és ha elmegy, akkor nem is fog.

- Értem. Igazad van, és én nem akarom, hogy miattam szenvedj. Gondolom, nem tudlak meggyőzni, hogy maradj - kedvetlenedtem el teljesen. Ez a hír még annál is rosszabbul esett, hogy nem akart látni többet. Akkor legalább tudtam volna, hogy mi van vele, de ha visszamegy, akkor már semmit.

- Nem tudsz, sajnálom. Megyek is. Vigyázz magadra, jó? Majd, talán egyszer találkozunk még, de nem ígérek semmit - lépett elém, és kissé bátortalanul, de megölelt. Legszívesebben elsírtam volna magam, de ilyet nem tettem, nem akartam még nehezebbé tenni a szitut. - Szia - engedett el, és elindult a buszmegálló felé. Én pedig csak csendben néztem, remegő szájjal, erősnek mutatva magam. Pedig csak utána kellett volna mennem, magamhoz húzni, megcsókolni, és a fülébe súgni, hogy mennyire szeretem. Ehelyett csak hagytam, hogy végleg kisétáljon az életemből, millió darabra törve a szívem.

Éjjel semmit sem tudtam aludni, pedig rettentően álmos voltam. Csak szitkozódtam, csapkodtam, káromkodtam, és romba döntöttem a fél berendezésemet. Egy gyáva féreg voltam, nem más. Én tényleg nagyon szerettem őt. Kínomban már a harmadik kávét próbáltam letuszkolni magamba, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt. Először nem akartam felvenni, de kivételt tettem.

- Egy órád van a gép indulásáig, ha most nem lépsz, örökre elveszíted. Tedd, amit kell! - mondott csak ennyit Onew a telefonba, és már le is tette. Nem volt min gondolkoznom, felkaptam a kabátom és a cipőm, majd szálltam is be az autómba. Nem engedem el.

Az odavezető utat úgy vezettem le, hogy biztosra vettem, egy halom bírságot rónak ki rám gyorshajtásért és szabálytalan közlekedésért, de nem érdekelt. Csakis Tao volt a fontos, és hogy ne hagyja el az országot.

A reptérre érve megnyugodhattam, mert még volt fél órám. Egyből a keresésére indultam, de ismerve őt, a kávéautomatákat kutattam fel. A harmadiknál sikerült is megtalálnom. A falnak dőlve fújdogálta a forró italt, nem foglalkozva senkivel. Rajta is látszott, hogy nehezen teszi meg, amit akar.

- Csatlakozhatok? - léptem mellé, majd remegő kézzel dobtam be a gépbe a pontos összeget.

- Suho, ne csináld, menj el, kérlek - sóhajtotta, és lépett volna el, de elkaptam a karját.

- Nem mehetsz el. Tegnap... tegnap úgy tűnhetett neked, mintha könnyen beletörődtem volna, de nem így van. Semmit nem aludtam, aztán Jinki mondta, hogy mikor megy a géped, nekem pedig ide kellett jönnöm - kezdtem el hadarni a szöveget, félve, hogy kirántja a kezét, és elrohan.

- Nekem sem jobb. De éppen ezért, csak hagyj elmenni, ne nehezítsd meg a dolgom - próbálta elhúzni a kezét, de nem hagytam. Csak egy szót kellett volna kimondanom, mégis olyan nehezen ment. Nem azért, mert nem voltam biztos az érzéseimben, hanem féltem, hogy visszautasít, vagy csak kiröhög. Egyszerűen megint lefagytam.

- Tao, nem akarom, hogy elmenj, nem akarom... - kezdtem el, de ő csak sóhajtott egyet, és míg nem figyeltem elhúzta a kezét.

- Viszlát - mondott ennyit, és menni készült, de mögülem kiugrott egy alak, és visszarántotta.

- Ejnye-ejnye, hát nem tanították meg neked, hogy ha valaki beszél hozzád, akkor nem fordítunk hátat?! - oktatta ki Minho, meglepve ezzel Taót meg engem is. Észre sem vettem, hogy ott volt, de szerintem ő sem.

- Minho, ne... - kezdett bele a dadogásba, de a colos leintette.

- Te meg - fordult felém - hogy lehetsz ekkora marharépa? Az ég szerelmére, nyögd már ki, mit akarsz - csapott jó erősen tarkón. - Komolyan, egyik bolondabb, mint a másik. Na, beszéljetek végre rendesen, mi meg ott leszünk - mutatott a tőlünk nem messze lévő padra, ahol Onew vigyorgott kínjában, majd otthagyott minket.

- Szeretlek - motyogtam halkan.

- Hm? - figyelt rám Tao, de biztos nem hallotta, nem olyan reakció volt.

- Figyelj, én... szeretlek - mondtam újra hangosan.

- Mi? - kerekedtek ki a szemei.

- Tudod, én már akkor is szerettelek, amikor visszautasítottalak, de féltettem a barátságunkat, hogy csak egy röpke kaland lesz, és vége. Ezért mondtam akkor azokat a dolgokat. Azóta is bánom, és azok az érzéseim semmit sem változtak irántad. Egyetlen pasira vagy csajra sem tudtam ránézni, mert reménykedtem, hogy egyszer visszajössz, megbocsátasz, és együtt lehetünk - hadartam el az egészet, a végén egy nagy levegőt véve. Túlestem rajta. Elmondtam neki a teljes igazságot, már csak rajta múlott minden. De ő csak csendben állt, teljes sokkban, majd felpofozott. Hát nem erre számítottam.

- Te akkora egy seggfej vagy! - rázta meg a fejét.

- Tudom, de szeretlek, és ha most el is mész ezek után, megértem. Annyira nehéz volt ezt elmondani neked, de legalább már tudod, és nekem is sokkal jobb - hajtottam le a fejem.

- Nem lett volna sokkal könnyebb az elmúlt négy év mindkettőnknek, ha akkor elmondod ezt? Mondjuk te mindig is ilyen voltál - nevette el magát egy kicsit. Jó volt végre megint így látni.

- Mindjárt indul a géped - figyelmeztettem, miután a hangosba bemondták.

- Igen, mindjárt indul - erősítette meg ő is, de egy tapodtat sem mozdult. Várt. Azt várta, hogy megszólaljak, hogy még egyszer visszatartsam. Ismertem, tudtam, hogy ezt akarja.

- Ne menj el, kérlek. Maradj itt velem - nyújtottam felé a kezem, minden porcikámmal remélve, hogy megfogja, nem pedig egy újabb búcsúzást követve elhagy.

- Tényleg szeretsz? - kérdezte.

- Mindennél jobban - adtam őszinte választ, mire végre a kezembe tette a sajátját. Rettentő boldogság öntött el. Talán évek óta akkor voltam végre ennyire boldog.

- Na, akkor kérjük a szerelmes csókot, majd menjünk kajálni egyet, mert kilyukad a belem egy jó sült csirkére - léptek közbe megint a jómadarak.

- Te mindig csak sült csirkét akarsz enni, életem - nevetett fel Minho.

- Ti akkor most együtt vagytok? - kérdeztem rá nyíltan, habár teljesen világos volt a helyzet.

- Már lassan két hete - vakarta a tarkóját a colos.

- Mivan? Nekem tegnap még azt mondtad, hogy csak alakul! - akadtam ki.

- Hát, nem akartam egyből azzal kezdeni, hogy két hete barátom van, mert így is kiakadtál, hogy egyáltalán szerelmes vagyok.

- Te mekkora egy gazember vagy, Choi Minho - röhögtem el magam. Tényleg nem tudtam volna mit reagálni, ha azt közölte volna, hogy komoly kapcsolata van.

- Így is az egyik kedvenc terítőd bánta, ha elmondom, akkor lehet, hogy nem kiköpted volna a kávét, hanem megfulladtál volna - veregetett hátba.

- Lehetséges, de örülök, hogy végre találtál magadnak egy normális pasit, és nem kavarsz minden este mással.

- Ha velem akar maradni, akkor nem is fog - bújt hozzá óvatosan Onew. - És ti is végre egymásra találtatok, ennyi idő után. De menjünk már, mert kilyukad a gyomrom - sóhajtotta a hasát simogatva Jinki.

- Hát menjünk - fogtam meg újra Tao kezét, amit egy mosollyal díjazott. Egy mosollyal, ami nekem szólt, és aminek köszönhetően kigyulladt az apró kis parázs, ami eddig csendben, halványan izzott.

Meghódítalak 5.rész (VÉGE)

A hátramaradt másfél hét pont úgy telt, ahogy azt Taemin szerette volna, minden napra szerveztünk valami programot. A hazaérkezésünk utáni első nap moziba mentünk, ahol egy új vígjátékot néztünk meg. Már a film kezdete előtti reklámban megettük az összes kukoricát és csokit, így mehettem venni egy újabb adagot, aminek a felét sikerült az előttem ülő nyakába öntenem, nem kisebb vitát szítva ezzel. Taemin viszont jót röhögött rajta, igaz, nem őt cseszték le, hanem engem.

A második nap az állatkertet jártuk be, mert a századosom állítása szerint már olyan régen volt hasonló helyen, hogy azt sem tudja milyen. Hittem neki, hiszen Amerikában rengeteget dolgozott, és erre sem lehetett sok ideje, ahogy kirándulni sem. Ezt a helyet is nagyon élveztük, főleg, hogy semmi káoszt nem csináltunk. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, amikor Taemin kezéből kitépte egy kecske az állateledelt, így az egész egyszerre tűnt el, ami megviselte a kicsi szívét, mert a többinek is akart adni. Szerencsétlen állatot elszidta minden létező dolognak, aminek csak lehetett.

A többi napon túráztunk kicsit, vásároltunk. Vagyis ő vásárolt egy halom mindent, én meg csak tátott szájjal néztem, ahogy minden boltban otthagyott egy kész vagyont. Szerintem nekem az éves fizetésemet költötte el pár óra alatt, ha viszonyítani szeretnék.

Voltunk focimeccsen is, aminek nagyon örültem, mert imádom a focit, ráadásul az egyik kedvenc focistámtól aláírást is szerzett nekem, fogalmam sincs, hogyan.

Szóval tényleg fantasztikus napjaink voltak, rengeteg jó élménnyel. Viszont a kapcsolatunk nem sokat változott. Taemin egyszer sem hozta fel a tónál történteket, mintha valóban kitörölte volna a fejéből az egészet. Nem értettem, hogyan tehette, mert nekem egyfolytában az járt a fejemben. Főleg amikor együtt aludtunk, összebújva, mint a szerelmesek, miközben nem is voltunk azok. Én szerettem őt, ami a napokban csak erősebb lett, de részéről semmi, vagy ha mégis, akkor sem mutatott belőle semmit. Pedig annyira szerettem volna újra csókolni, simogatni és érezni őt, tudva, hogy lehetetlen. Ő megmondta, hogy nem lesz köztünk semmi, és tartotta is magát ehhez. Nekem nem igazán akart menni.

- Már csak két napunk van – sóhajtottam szomorúan az ágyban, mert bár közelebb kerültem hozzá, de nem sikerült meghódítanom. Bármennyire is jól érezte magát velem, esélytelen volt, hogy velem maradjon.

- Hát igen, holnapután megyek haza – fordult felém nyakig betakarózva.

- Sokat változtál – borzoltam bel a szőke hajkoronájába.

- Neked köszönhetem. Ha nem lettél volna, akkor még mindig depressziós lennék – húzta halvány mosolyra a száját.

- Holnap? – tettem el a már megszokott kérdésem, ami minden este elhangzott alvás előtt.

- Már csak a vidámpark maradt vissza – hangzott a válasz, amit igazából már tudtam. Egész héten ezt a programot várta a legjobban, minden nap elhangzott a szájából, mennyire izgul már miatta.

- Rendben. Jó éjt, Taemin – fordítottam neki hátat.

- Jó éjt – köszönt el ő is.

Reggel, vagyis inkább már délelőtt, mivel tíz óra is elmúlt, sietve készülődtünk mindketten, hogy indulhassunk. A kis századosom nagyon boldog volt, és végig vigyorgott meg táncolt, még fogmosás közben is, mégsem volt ugyanaz a boldogság, mint az előző napokon. Kicsit furább volt, de nem tudtam, miért, megkérdezni pedig nem akartam, nehogy elrontsam a napját. Nekem pedig alapból nem volt jó kedvem, mert egyre inkább csak a végét éreztem az egésznek. Féltem az estétől, mert tudtam, hogy reggel már csak a búcsú marad, amit nem tudok elviselni.

- Minden rendben? – állt meg a fogkefével a kezében, és kíváncsian fürkészte az arcom.

- Persze, csak elbambultam – vigyorogtam egyet gyorsan, majd öblítettem, és kisiettem a szobába.

- Mehetüüünk! – kiabálta el magát hangosan, és elkapva a kezem húzott is maga után ki a szobából, le a lépcsőn, egészen az udvarban parkoló Lamborghini Huracánig. Mióta kész lett, azóta megint ezzel mentünk mindenhova, és én vezethettem. Rettentően boldog voltam, de most még ez sem tudott feldobni.

- Minho – szorította meg a kezem, mikor el akartam húzni.

- Baj van? – fordultam elé, mikor megláttam a szomorú arcát.

- Én csak… tudom, hogy miért vagy ilyen rosszkedvű – kezdett el beszélni, még mindig a kezem fogva.

- Taemin, nem kell mondj semmit, élvezzük ki az utolsó napunk – próbáltam ennyivel lezárni, de láttam rajta, hogy nem fogja abbahagyni.

- Minden este, mikor elaludtál, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy nemsokára ismét egyedül kell majd aludnom, hogy ezek a napok csak nagyon szép emlékek lesznek majd, amik talán idővel mindkettőnknél halványulnak majd, de nem biztos. Lehet, hogy én nem mutattam ki, de nekem is ugyanolyan nehéz…

- Akkor maradj itt velem. Rengeteg hely van még, ahova elmehetünk együtt, és minden este együtt aludhatunk. Nem kell elmenned – vágtam a szavába, mert nem bírtam magamban tartani, nem akartam, hogy elhagyjon.

- Mennem kell, ezt te is tudod az első pillanat óta. De annyira rossz látni, hogy napról napra egyre rosszabb kedved van, mert érzed, hogy itt hagylak, és nem sikerült elérned semmit sem. Minho, én…

- Taemiiin! – kiabálta valaki a századosom nevét, megszakítva ezzel.

- Kai? – fordult hátra, majd lelkesen futott a fiú felé, és ugrott a nyakába. – Annyira hiányoztál – fúrta a fejét a vállába.

- Te is nekem, te is nekem – szorította még jobban magához.

- Kai, ő Minho – fogta a kezét, és odavezette hozzám.

- Örvendek. Kim Jongin –hajolt meg, de láttam a szemében, hogy csak megjátssza ezt a kedvességet.

- Én is örvendek. Choi Minho – fogadtam a gesztust.

- Minnie, a kocsi hátsó ülésén van neked egy ajándékom – adta oda neki a kulcsot, ő meg már sietett is. – Szeretném megköszönni neked, hogy vigyáztál rá, és azt is, hogy ennyire megváltozott melletted – fordult ekkor felém.

- Nincs mit megköszönnöd, csak nem szerettem abban az állapotában látni – füllentettem egy kicsit, de nem úgy nézett ki, mint akit át lehet vágni.

- Taemin minden nap beszélt rólad nekem. Nem tudom, mi van vagy volt köztetek, de remélem, tisztában vagy vele, hogy ő elmegy innen, te meg maradsz. Éppen ezért szeretném, ha ma este már nem maradnál itt, az apjával lebeszéltem. Nem szeretném, hogy túlzottan megviselje a búcsú. Ez a srác nagyon fontos nekem, nem tudod, milyen érzés volt átélni, amikor a félig élettelen testét láttuk a lakásán. Nem szeretném még egyszer – hadarta el a mondanivalóját.

- Taemin rettentően sokat jelent nekem. Ebben a két hétben rengeteg dolog történt velünk, és bevallom, én beleszerettem, de nem mehetek Amerikába, ezt mindketten tudjuk, és meg is beszéltük. Én csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy vigyázz rá, amennyire csak lehet – próbáltam mosolyogni, de valahogy nem sikerült. Vitatkozni felesleges lett volna vele, én úgysem lehettem már nagyon Taeminnel.

- Kai, ez eszméletlen, alig két napja került az üzletekbe – mutatta meg neki a vadiúj cipőjét Taemin vigyorogva, aki ekkor ért vissza hozzánk.

- Nem is volt könnyű megszerezni, elhiheted.

- Köszönöm – ölelte meg újra, ezzel egyre kisebb darabokra törve a szívem. – Gyere te is velünk a vidámparkba, ez az utolsó programunk – hívta meg őt is, mire Kai rám pillantott.

- Maradjatok csak kettesben, velem úgyis lehetsz még eleget – utasította vissza kedvesen.

- Te is jössz! Hármasban még jobb lesz – fogta meg mindkettőnk kezét Taemin, és lemondva a Hurracánról, Jongin autójába ültünk be. Kai és Taemin előre ültek, én pedig hátra. Valahogy kezdtem feleslegesnek érezni magam, de ezt csak akkor vettem észre még jobban, amikor majdnem az egész nap vele volt helyettem. A katapultnál is mellé ült, a hullámvasútnál is, és a kísértetkastélyba is hozzá bújt, ha megijedt, nem pedig hozzám.

- Most arra – mutatott az óriáskerék felé.

- Én most kihagyom, kicsit elszédültem – ült le egy padra Kai, kicsit tényleg sápadt volt szegény.

- Oké. Megyünk – kapta el ismét a karom Taemin, és már a sorban is álltunk. Elég ijesztő gépezetnek tűnt, de szerencsére bírtam az ilyeneket, így nem ellenkeztem vele. Legalább végre kettesben is voltunk egy kicsit.

-Taemin, Kai… ő mit jelent számodra? – kérdeztem meg, mikor már a kabinban ültünk. Mielőtt válaszolt volna, csendben meredt rám és gondolkozott. Ő sincs tisztában vele?

- Azóta ismerem, hogy betettem a lábam Amerikába. Egy suliba, egy osztályba, és még egy koleszszobába is kerültünk. Kai olyan, mintha a testvérem lenne. Legalábbis ezt hittem eddig, de nem tudom én sem. Most, hogy megint láttam… nem tudom. Nagyon jó barátom, de tudom, hogy ő évek óta másképp tekint már rám, csak nekem ott volt Jonghyun.

- Szóval látsz esélyt arra, hogy… hogy összejössz vele? – préseltem ki magamból ezt a fájdalmas mondatot.

- Nem tudom, Minho. Te nagyon sokat jelentesz nekem, és biztos vagyok benne, hogy miután elmegyek, egy ideig nem szeretnék pasit, de lehet, hogy később igen, adok neki egy esélyt – mondta őszintén a szemembe, tudva, mekkora fájdalmat is okoz nekem ezzel, mégsem hazudott. Pedig talán jobban jártam volna vele.

- Maradnod kellene – mondtam csak úgy, nem is neki, csak úgy ki akartam mondani.

- Hidd el, Minho, te is elfelejtesz majd, biztos időbe fog telni, de sikerülni fog – mosolyodott el a végére. Csak remélni tudtam, hogy igaza lesz.

- Vége – álltam fel csalódottan, amikor körbeértünk, és kiszálltam. – Kajáljunk valamit – léptem Jonginhoz, aki már visszanyerte az eredeti színét.

- Ez egy marha jó ötlet – társult is egyből mellém, a századosom pedig másik oldalánál lépkedett. Tökre olyan érzésem volt, mintha egész nap az exemmel kellett volna mászkálnom, akivel már csak barátok vagyunk, de még mindig ott élnek a közös emlékeink a fejünkben. A kaját egész gyorsan elintéztük egy hamburgeresnél. Szerencsénkre nem volt nagy a sor, és a kajákra sem kellett sokat várnunk, mert már nagyon éheztünk. Étkezés közben Jongin mindenféle vicces sztorit mesélt, csak hogy feldobja a hangulatot, ami eléggé leeresztett a végére, de sikerült feltornásznia. A végére már halálra röhögtük magunkat. Annyira nem volt rossz fej Kai, csak védte a barátját, ami érthető is volt, főleg, hogy már több volt neki, mint barát.

- Lassan indulni kellene haza – fejeztük be a mesélgetést, és készülődtünk az autóhoz, de még eközben, sőt, egész úton röhögtünk csak.

Visszaérve a házhoz, mindannyian elmentünk a szobába, ahonnan Taemin egyből a fürdőbe indult, mert büdösnek érezte magát.

- Segíts pakolni – vágtam finoman hátba Jongint, aki egyből sietett is összepakolászni a cuccaimat.

- Azért egy sms-t írj majd neki – szólalt meg nehézkesen.

- Ez egyértelmű – sóhajtottam.

Kevesebb, mint negyed óra alatt már a kész utazótáskámmal a kezemben álltam a szoba ajtajában.

- Vigyázz rá, Kai, mert ha baja esik, megöllek – intettem neki, és elindultam lefelé a lépcsőn. Fura volt otthagyni a házat, ami az elmúlt két hétben az otthonomat jelentette. Annyit ökörködtünk ott Taminnel, hogy elképzelni nem lehet. Végül összeszedve magam, hogy ne bőgjem el magam, kisétáltam az udvarra, ahol már kényelmesen mehettem a táskámmal. Annyira szemétnek éreztem magam, hogy mindenféle búcsú nélkül hagytam ott, ráadásul úgy, hogy nem is tudott róla. Nem ezt érdemelte, de Kainak igaza volt, egy túlcsorduló búcsú csak nehezebbé tette volna a felejtést.

- Ennyire nem jelentek neked semmit, hogy elrohansz!? – kiabált utánam Taemin, mire megfordultam. Ott állt az ajtóban, és csalódottan nézett rám. Vissza akartam futni, meg akartam ölelni, csókolni, és többet nem elengedni, de nem tehettem.

- Sajnálom – intettem, és hátat fordítva neki, sétáltam tovább a kapu felé.

- Nehogy azt hidd, hogy így jobb lesz. Attól, mert Kai ezt mondta, nem kell figyelned rá – hallottam közelebbről a hangját, és mire újból megfordultam, már majdnem mögöttem volt. El kellett volna futnom, de nem akartam, nem akartam csak úgy otthagyni.

- Pedig lehet, hogy igaza van nem? – engedtem el a táskám, és ránéztem.

- Úgyis nehéz lett volna, mert még mérges is lettem volna, hogy azt hazudtad, szeretsz, és mégis köszönés nélkül hagytál volna el - lépett elém, és hozzám bújt.

- Nem hazudtam, én tényleg szeretlek, és még jó ideig szeretni is foglak – simogattam a hátát.

- Délután nem tudtam elmondani, mert Kai bezavart, de az lett volna a mondatom vége, hogy igenis sok mindent elértél. Te voltál az egyetlen személy, aki vissza tudott rántani a mélyből, és ezért örökké hálás leszek neked. Olyan felejthetetlen pillanatokat nyújtottál nekem, amiket talán még senki sem mostanában. Mindent köszönök még egyszer, és vigyázz magadra, jó? – emelte fel a fejét, hogy rám nézhessen, de csak a könnyektől csillogó szemét láttam.

- Annyira rossz lesz nélküled, Taemin, de megígérem, vigyázok magamra, és… és próbálok majd boldog lenni, ahogy te is – simítottam meg az arcát.

- Még látjuk majd egymást, valamikor – hajolt közelebb hozzám, és adott egy puszit a számra, de mielőtt elhúzódhatott volna, visszarántottam, és az ajkaira martam. Legalább csak utoljára hadd érezhessem az izét, hogy elraktározhassam az emlékeimben.

 - Jó utat – engedtem el, és ismét a táskám után nyúlva kisétáltam a kapun, ezzel együtt Taemin életéből is. Vége volt mindennek, és reggeltől visszatérhettem a szokásos mindennapjaimhoz, ami a rendőrautóval való cirkálást jelentette a körzetemben, ahol semmi sem történt soha.

A másnap reggelem tényleg úgy telt, ahogy szokott. Kivéve azt, hogy éjjel alig tudtam aludni, mert hiányzott mellőlem Taemin, ezért marha fáradt voltam. Felöltöztem, felültem a buszra, leszálltam az őrsnél, felvettem a műszakom, és kezdtem is a kocsikázást.

Az első úticélom a reggelizőhelyem volt, ahol megettem a kedvenc sütimet és megittam a kávémat. Kajaidőben kiderült, hogy a társam, aki eddig beteg volt, felmondott, mert nem dolgozhatott tovább a betegsége miatt, és ezért majd szereznek nekem újat. Hát, roppant boldog voltam a hírtől, mert biztosra vettem, hogy valami tanoncot kapok majd. Mérgelődve szálltam be az autóba, amikor egy sms-em jött.

Bosszúsan nyitottam meg, és csak még rosszabb kedvem lett, amikor láttam, Taemin küldött képet, hogy már a repülőn ülnek. Gyorsan ránéztem az órámra, és döbbentem fogadtam a tényt, hogy már két órája felszálltak. Legszívesebben a földbe tapostam volna a készüléket, és hangosan kiabálni kezdtem volna, hogy kicsit megnyugodjak, de nem tehettem ilyet. Aztán mikor már majdnem eltettem, újra rezgett a telefonom. Megint egy sms volt, megint Taemintől. Kíváncsi voltam, milyen képet küldött megint, de csak pár sor állt benne.

Én is szeretlek, de így lesz a legjobb. Vigyázz magadra!

Itt tört el végleg a mécses, és sírva borultam a kormányra. Nem értettem, ha tényleg szeret, akkor miért nem maradt velem, miért kellett elmennie. Aztán gúnyosan elnevettem magam. Mégis hogyan várhattam tőle azt, hogy maradjon, ha nekem eszem ágában sem volt vele menni? Igaza lett volna, hogy én tényleg csak hazudtam neki a szerelmemet? Nem, nem így volt, én tényleg beleszerettem. Mégsem mentem vele, pedig ugyanannyi lett volna nekem is, mint neki. De gyáva voltam, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy utána menjek, vagy hasonló, csak elengedtem.

A következő hetek irtó lassan mentek, szinte csak vánszorogtak. Közben megkaptam az új társamat is. Kim Kibumnak hívták, és elsőre nagyon rendes pasinak tartottam. Sokat lehetett vele szórakozni, de ekkor még nem nagyon szoktunk össze a munka terén. Ő nem szeretett ott enni ahol én, én meg ott nem, ahol ő, és a beosztásokkal is elég sok gondunk volt. Szóval nagyon úgy tűnt, hogy hosszadalmas menet lesz, mert valahogy nem értettük meg egymást.

Taeminről az utolsó üzenete óta semmit sem hallottam. Teljesen eltűnt, de én még mindig nem tudtam elfelejteni. Rengetegszer néztem újra a közös képeinket, amiből több száz darab készült azokon a napokon, fájdítva ezzel a szívemet.

- Főnök, én nem bírom már tovább ezt a pasit - utaltam Kibumra a műszakom végén, aki megint harmadik napja nem jött dolgozni, mert rosszul volt. Ugyanott voltam vele, mint amikor egyedül voltam, mert egy darab szabadnapom sem volt már megint. Lehet, hogy több pénzt kaptam érte, de lassan már magamból is kettőt láttam a tükörben.

- Semmi baj, már intézkedtem, holnaptól nem lesz veled. Viszont szeretnélek megkérni, hogy vigyél haza. Az autómat vizsgára kellett vinni- állt fel az asztal mögül.

- Rendben – vártam meg, míg elkészült, és meg is indultunk a szolgálati autóm felé. Mindketten beszálltunk, és a már régen nem látott ház felé vezettem, egyre kellemetlenebbül érezve magam.

- Gyere, meghívlak egy vacsorára meg egy kávéra – invitált be a házba, ahova nem akartam betenni a lábam. Próbáltam felejteni, de így nem igazán sikerült.

- Köszönöm, de nem szeretnék zavarni – utasítottam vissza udvariasan a meghívását.

- Egyedül vagyok, miben zavarnál? Na, gyere már - kapta el a fülem, és erősen meghúzta.

- Jövök – adtam meg magam, és bezártam az autót. Befelé menet minden egyes lépésnél eszembe jutott, amikor utoljára sétáltam ki onnan és búcsúztam el tőle.

- Fáradj beljebb – engedett előre. Már tudva a szabályokat, levettem a cipőmet, és felakasztottam a kabátomat a fogasra, majd a főnökömét is elvettem, és az enyém mellé. - A vacsora már tálalva, mehetünk – indultunk meg az étkező felé.

 - Sziasztok – csendült fel egy ismerős hang, ami melegséggel öntötte el a szívem.

- Taemin – hunytam be a szemem, mert azt hittem, csak képzelődök.

- Minho, hadd mutassam be az új társadat, Lee Taemint – fogta meg a vállam az apja. – Magatokra is hagylak – lépett le, én pedig nem hittem a szememnek.

- Tényleg itt vagy – szeltem át a köztünk lévő távolságot, és nem törődve semmivel megcsókoltam.

- Itt vagyok, és maradok is. Nem bírtam nélküled, Amerikában pedig minden csak Jonghyunra emlékeztetett – fogta meg a kezem.

- Akkor már itt maradsz, velem? – kérdeztem lelkesen.

- Itt maradok, és holnap mehetnénk randizni egyet – kacsintott egyet, és újabb puszit adott.

- Szeretlek – szorítottam meg a kezét, és vártam, vártam, hogy ő is kimondja. Hallani szerettem volna a szájából.

- Teljesült, amit szerettél volna, mert sikerült meghódítanod, szeretlek – mondta ki végre, teljesen boldoggá téve ezzel.

Meghódítalak 4.Rész

- Nem tudok egy szóval válaszolni, Minho - mondott végre valamit, bár nem azt, amire számítottam.

- Miért nem? Mi olyan nehéz benne? - sóhajtottam kedvetlenül.

- Akkor elmagyarázom, jó? - kérdezte türelmesen.

- Legyen - egyeztem bele.

- A legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám, csak szexre kellesz, egy kéthetes kalandra, hogy elfelejtsem Joghyunt, és újrakezdjek mindent. Akkor minden maradna a régiben. Mert ha azt mondom, próbáljuk meg, akkor tudod, mi lenne? Randizgatnánk, nagy valószínűséggel összejönnénk, és utána? - tett fel egy újabb kérdést.

- Mi utána? - néztem rá értetlenül, mert nem igazán tudtam, mire gondol.

- Én nemsokára visszamegyek Amerikába. Akkor szakítunk, vagy itt hagysz mindent, és velem jössz? Nem hiszem. Neked itt az életed, a családod, barátaid, nekem ez mind Amerikában van. Szóval azt akarod, hogy élvezzük ki ezt a pár napot egy párként, hogy utána összetörve egymás szívét különváljunk? Nem várhatod el tőlem, hogy maradjak itt, ahogy én sem tőled, hogy gyere velem. Most már érted, mire akartam kilyukadni? - Igaza volt, túlságosan is. És mégis, én azt akartam, hogy maradjon velem Koreában, és legyünk boldogok, de az előbb már megadta a választ, hogy nem akar. Neki ott a helye, ott érzi jól magát.

- Tehát igazából megpróbáltad volna velem, ha nem ez lenne a helyzet - összegeztem az elhangzottakat.

- Valahogy így - erősítette meg az állításom.

- Viszont igazad van, egyikünk sem várhatja el, hogy a másik feladja az eddigi életét - próbáltam beletörődni a sorsomba, de nem igazán akart menni.

- Sajnálom, Minho. Most már nem hagysz itt, ugye? - nézett reménykedve. Most tényleg akkora marha, hogy ezt komolyan vette?

- Pihenni viszlek egy olyan helyre, ahol se pia, se emberek nincsenek - mondtam el neki az igazat, hogy megnyugodjon valamennyire.

- Ez jól hangzik - dőlt hátra kényelmesen, és tovább folytatta a szendvicse eszegetését, én pedig folytattam az utat.

Majdnem fél óra autókázás után az erdőben végre leparkoltam a megszokott helyemen. Régen nagyon sokat voltam ott, főleg, ha elegem volt az emberekből.

- Innen sétálunk egy kicsit - tájékoztattam az utastársamat, és kiszálltam. Taemin is ugyanígy tett.

- Sokat? - kíváncsiskodott tovább.

- Majd meglátod - pakoltam ki a csomagtartóból az utazótáskát és élelmet. A kis századosom segíteni akart, de a balesete miatt nem engedtem neki, amúgy sem voltak nehezek a cuccok. - Mehetünk - léptem rá a már jól ismert ösvényre, ami a szállásunkhoz vezet. Gyaloglás közben nem beszélgettünk, inkább hagytam, hogy Tae nézelődjön. Meglepett, hogy ezt csinálta, és nem a telefonját nyomkodta. 

- Nagyon szép - forgott összevissza, mint egy lelkes kisgyerek, akit először visznek kirándulni.

- Ez még semmi, majd a háznál lesz a legjobb. Itt lassan gyere - torpantam meg egy kisebb patakocskánál.

- Nem esek el - ugrott át rajta, de meghazudtolva magát megcsúszott, és seggre pottyant. Ennyit a fehér farmerről.

- Szép volt - bólogattam elismerően, de nem bírtam tovább, és elröhögtem magam. 

- Mért nem mondtad, hogy csúszik? - vágott durcás arcot, de közben ő is nevetett már.

- Szóltam, hogy lassan - emlékeztettem mosolyogva, majd a kezem nyújtottam, és segítettem neki felállni. Olyan kis ügyetlen.

- Tiszta kosz lettem - vágott csalódott arcot, de annyira nem bánthatta a dolog, mert csak fújtatott egyet, és ment tovább.

- Ez elképesztő - cövekelt le a kis ház előtt, és szó szerint tátott szájjal pásztázta a környéket.

- A nagyszüleim hagyták rám - vontam vállat.

- Életemben nem voltam még ilyen szép helyen. - Tényleg tetszett neki, pedig nem volt nagy szám. Jó, a táj magáért beszélt, viszont a házat inkább viskónak lehetett volna hívni. Az utóbbi években nem nagyon volt időm rendbe rakni, mindig csak annyira, hogy éppen ne dőljön össze.

- Mikor megyünk sétálni? - fordult felém csillogó szemekkel. Teljesen átment lelkes kisgyerekbe, és ez nekem nagyon tetszett. Végre nem volt szomorú.
- Először pakoljunk le, aztán vedd be a gyógyszereid, utána mehetünk - halásztam ki a zsebemből a kulcsokat, és kinyitottam az ajtót.

- Rendben - lépett be előttem. Kicsit féltem, hogy mit fog szólni a szegényes berendezéshez, de mint mindig vele kapcsolatban, megint csalódtam. Kíváncsian sétált körbe a kis konyhában, mindent megfogdosva, megnézve. Mikor ott végzett, várakozóan rám nézett, hogy mutassam a többit is, ezért először a hálóba vittem, ahol csak egy ágy és egy szekrény volt.

- Én majd alszom a földön, tied lehet az ágy - mutattam a bútorra.

- Minho, az éjjel is együtt aludtunk, és egyikünk sem halt meg - sétált el a szekrény előtt, végignézve az összes képet, ami rajta sorakozott. Hát igen, igazán gyönyörűen néztem ki kiskoromban…

- Ez az ágy kisebb - maradtam a témánál.

- Majd összebújunk - engedett meg magának egy huncut mosolyt, és ezzel megint perverz képek jelentek meg a fejemben.

- Taemin, ne szórakozz ilyenekkel. Tudod, mit akarok, legalább ne adj okot a reménykedésre - sóhajtottam fel a végén.

- Nem adok semmit, csak szeretném jól érezni magam, ha már idehoztál - ment el mellettem, vissza a konyha felé. Megint sikerült elrontanom. - Hol a gyógyszerem? - kiabált kintről.

- Az asztalon a dobozban - válaszoltam olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta, ezért kimentem utána, és a kezébe adtam.

- Köszönöm. Pohár? - kérdezte.

- Itt - A szekrényhez léptem, és a kezébe nyomtam egyet. Megtöltötte vízzel, majd bekapta a kapszulákat, és lenyelte őket.

- Bevettem őket, lepakoltunk, átöltözök, utána megyünk? - bámult ki a nyitott ajtón. Megint visszatért lelkes üzemmódba, így kicsit megkönnyebbültem, hogy nem haragszik annyira.

- Igen - feleltem tömören, és leültem az asztalhoz, hogy megvárjam, míg elkészül.

Annak ellenére, hogy tudtam, nem lehet köztünk semmi komoly, mégis akartam őt. Szerettem volna még közelebb kerülni hozzá, és meggyőzni, hogy maradjon Koreában velem. Nem volt szándékomban ilyen egyszerűen lemondani róla, főleg úgy, hogy meg sem próbáltam. Nem vagyok az a fajta, aki ennyire egyszerűen feladja a vágyait. Meg ő is azt mondta, hogy más esetben megpróbálná, szóval tudtam, hogy én sem lehetek közömbös számára. Legrosszabb esetben maximum újra elutasít majd.

- Indulhatunk - állt meg előttem a fekete melegítőjében, amit én pakoltam be neki reggel. Gondoltam, hogy ez lesz az egyik programunk, ezért betettem.

- Nagyon lassan öltözöl - keltem fel a helyemről, és kifelé vettem az irányt.

- Mindig is ilyen voltam. Amúgy fürdőgatyát miért hoztál? - tudakolta, miközben az ajtót zártam.

- Majd meglátod, gyere - simítottam végig a hátán, és a kedvenc helyem felé indultam el.

Taemin ismét csendben lépdelt mellettem, de ez nem a szokásos csend volt. Inkább csak kiélvezte a tájat néha megállva, nézelődve, vagy éppen fényképezve. Teljesen elvarázsolta a hely.

Párszor meg is ijedt, amikor ismeretlen zajt hallott, amit nagy valószínűséggel az állatok okoztak. Igazából nem csodáltam, városi volt, én pedig már hozzászoktam ezekhez gyerekkoromban.

- Itt volnánk - mutattam magam elé, amikor megérkeztünk.

- Azta. -Ennyi, ennyit volt képes kinyögni magából, amikor meglátta előttünk a kis tavat. Régen rengeteget fürödtem benne, nagyon tiszta vize volt, és a nyári melegekben jólesett a hideg hőmérséklete. A körbefogó hegyek pedig csodálatos látványt nyújtottak közben. Teljesen olyan hely volt, mint amilyen a mesékben szokott lenni.

- Tetszik? - ültem le a fűbe a tóparton. Ezen a részen nagyon sekély volt a víz, szinte a bokájáig sem ért az embernek, ezért engedtek el mindig egyedül.

- Nagyon - huppant le mellém, és amikor azt hittem, nyugton marad, csak annyit láttam, hogy már vette le a cipőjét és zokniját, majd térdig felhúzta a nadrágját, és gázolt be a vízbe.

- Istenem! - csaptam magam homlokon. - Gyerekesebb vagy, mint gondoltam.

- De hát olyan jó! - rugdosta a vizet befelé, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, és engem vett célba.

- Taemiiin! - ugrottam fel, ahogy a hideg cseppek elértek.

- Nyafogós - forgatta a szemeit, közben pedig jókat nevetett. Megáll az eszem tőle…

- Ehhez még hűvös van. Majd délután szórakozhatsz benne, de meg fogsz így fázni - próbáltam meggyőző érvet mondani, hogy kijöjjön a vízből.

- Minho, felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, hogy mi jó nekem -vágott vissza fintorogva, és sétálgatott tovább, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire gyerekes. Őket sem lehetett kiimádkozni a vízből, ahogy annak idején engem sem lehetett.

Majdnem fél órába telt, mire végre megunta a pancsolást, és kiült mellém. Boldoggá tett, hogy ennyire élvezte a helyet, és egy telesen új oldalát mutatta meg nekem. - Olyan csendes itt minden. Anya halála után apa sosem vitt el sehova. Mindig a városokban mászkáltam, és később a munka miatt sem tudtam eljutni ilyen helyekre. Pedig rengetegszer elterveztem, hogy kirándulni fogok - mesélte eltűnődve, miközben maga előtt tépkedte a füvet.

- Akkor már értem a lelkesedésed. Gyere, menjünk vissza, majd lejövünk később - álltam fel, és kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.

- Kösz - porolta le a formás kis hátsóját.

Reméltem, hogy visszafelé gyorsabban haladunk majd, de Tae ugyanolyan alapos megfigyelést végzett, mint odafelé, szóval nem sikerült. A házban elővettem a félkész kaját a hűtőből, amit gyorsan összedobtam, és az asztalnál várakozó százados elé tettem.

- Már éhes voltam - kezdte el mohón magába tömni az ételt.

- Rengeteget eszel - állapítottam meg.

- Szeretek enni - helyeselt teli szájjal.

- Mit csináljunk utána? - pillantottam az órára, ami délután egyet mutatott. Előre láttam, hogy a válasza az lesz, hogy menjünk vissza a tóhoz.

- Én szeretnék lepihenni egy kicsit. - És megint melléfogtam.

- Rendben - biccentettem, és elkezdtem lepakolni az asztalt, ő pedig a szobába ment.

A maradék ételt visszatettem a hűtőbe, majd elmosogattam, utána benéztem hozzá. Összekuporodva, háttal feküdt a falnak, félig nyitott szájjal, de még így is elviselhetetlenül jól nézett ki. Halkan odaléptem mellé, majd az egyik pokróccal betakartam, és hagytam tovább aludni.

Addig én körbejártam a házat kívül-belül, és megnéztem, mennyit romlott az állapota az elmúlt fél év alatt. Sajnos a falak a sok párás levegő és esős idő miatt egyre rosszabb állapotban voltak, ahogy az ablakok is. A tetőre is ráfért már volna egy javítás, de mindez nagyon sokba került volna, nekem pedig nem volt rá keretem.

Miután végeztem a felméréssel, visszamentem a konyhába, és felhívtam a szüleimet, hogy nekik is elmondjam, a háznak nemsokára lőttek. Ők sosem jártak ott, mivel nem érdekelte őket a hely, de azért türelmesen végighallgatták a szövegelésem.

- Legrosszabb esetben pár százezer wonból meg lehetne csinálni - szólalt meg Taemin az ajtóban állva, miután leraktam a telefont, nem kisebb ijedtséget okozva ezzel.

- Örülök, ha az albérletem ki tudom fizetni, és kaját tudok venni magamnak, nemhogy még erre a házra is költsek - morogtam.

- Pedig sokat jelent neked ez a hely - jelentette ki, közben odaállt elém, és a fülemhez hajolt. Akaratlanul is mély levegőt vettem, ahogy megéreztem a parfümjének az illatát. - Majd én kifizetem neked - suttogta, mintha bárki más is lett volna ott rajtunk kívül, majd mielőtt felfogtam volna, mit mondott, már vette is elő a kis gyógyszereit, hogy letudja a délutáni adagját.

- Nem engedhetem meg - ellenkeztem, mert ilyet nem fogadhattam el tőle.

- Akkor majd mondom apámnak, hogy utaljon több pénzt a számládra fizetésként - erősködött tovább.

- Taemin... - kezdtem bele, de leintett.

- Nem hagyhatod, hogy ez a hely elvesszen. Én sem szeretném. Ebben az eddigi fél napban nagyon jól éreztem magam, és ilyen már régen volt. Szeretnék majd eljönni veled ide még egyszer, ha majd valamikor hazaugrok Amerikából - mondta lelkesen, de nekem nem volt mosolyoghatnékom. Tudtán kívül emlékeztetett megint arra, hogy mennyire esélytelen a kapcsolatunk.

- Értem - zártam le részemről a témát, mert nem akartam elrontani a jókedvét.

- Találtam bent egy társasjátékot. Játszunk?

- Azt hittem, fürdeni akarsz - említettem meg neki a délelőtt eltervezett programot.

- Holnap is van egy nap - sietett vissza a szobába, és hozta ki a dobozt, amivel azután a délutánunk hátralevő részét elütöttük.

Rengeteget nevettünk , és tényleg jól éreztük magunkat. Lefekvés előtt még megnéztünk egy filmet is, majd Taemin elment fürdeni. Szokásához híven megint felső nélkül jött ki a fürdőből, amit a pajtim nagyon is díjazott, mert olyan katonásan feszült a gatyámban, hogy csak na. Mire én is végeztem, addigra Tae már az ágyban feküdt.

- Biztos ott alszol? - mutatott a matracra, amit odakészítettem magamnak. Hát nem sok kedvem volt hozzá, de féltem, ha befekszem mellé, úgy, hogy ő félmeztelen, akkor megint felpörög majd a fantáziám.

- Itt tökéletes - foglaltam is el gyorsan a helyem. - Jó éjt - húztam magamra a takaróm.

- Neked is - köszönt el ő is, majd hallottam, hogy helyezkedik egy ideig, végül elaludtam.

Reggel elég korán ébredtem, Taemin még aludt, ezért kimentem a konyhába kávét főzni. Ösztönösen néztem ki az ablakon, amikor olyat láttam, amit egyből meg akartam mutatni a századosomnak.

- Taemin, gyere - cirógattam meg az arcát.

- Még egy kicsit… - dünnyögte csukott szemmel.

- De ezt látnod kell - nyaggattam tovább, mire lustán nyitogatni kezdte a szemeit.

- Mit? - ült fel.

- Csak gyere a konyhába -fogtam meg a kezét, és kivezettem, majd az ablakhoz állítottam. Eltartott fél percig, mire észrevette, mit akartam mutatni, de amikor képbe került, teljesen rátapadt az üvegre.

- Mesések.

- Szikaszarvasok. Pár még megtalálható belőlük - néztem én is őket, ahogy a háztól alig pár méterre járkáltak. Egy bika, három tehén és két gida volt, mint egy nagy család.

- Nem láttad a kis táskám? - kérdezte, miután a szarvasok elmentek.

- Megint cigi? - kérdeztem, közben a kezébe adtam a tatyóját, amiből kivette az említett nikotinbombát.

- Tegnap is alig szívtam - vett ki egy szálat, majd az öngyújtójával a kezében kiment az ajtó elé.

- Legalább öltöznél fel… - kaptam le magamról a pulcsit, és odaadtam neki.

- Túl sokat aggódsz - nevette el magát, de azért belebújt, és még a cipzárt is felhúzta.

- Nem sok kedvem van beteget ápolni két hétig - pöcköltem homlokon, és be is akartam sietni, mikor a seggemre csapott.

- Ne perverzkedj - simítottam meg a formás hátsóm, amire rácsapott, majd mentem reggelit csinálni.

Délutánig nem sok mindent csináltunk, csak bóklásztunk az erdőben, közben jókat beszélgettünk, és rengeteg nasit ettünk, ami ugyebár egy kisebb vagyonba került nekem, de legalább Taemin boldog volt, nekem pedig ennyit megért. Nem akartam többet szomorúnak látni, sokkal jobban szerettem, amikor nevetett. Ráadásul Jonghyun sem került szóba egyszer sem, ettől pedig csak még jobban éreztem magam.

- Megyünk fürdeni? - kérdezte türelmetlenül az ajtóban topogva, a kis táskájával a hátán.

- Megyünk mindjárt - nyújtóztam ki az asztalnál, ahol épp egy újságot olvastam.

- Tíz perce is ezt mondtad - nyafogott tovább, mert az elmúlt fél órában egyfolytában a fürdéssel nyaggatott.

- Taemin, légy türelmesebb - néztem fel rá, de csak a durcás pofiját láttam.

- De már hat óra, nemsokára sötétedik. - És itt már nem bírtam röhögés nélkül, ugyanis szó szerint toporzékolt.

- Földhöz is... vágod magad? - préseltem ki a mondatot nagy nehezen.

- Ha kell, igen - válaszolt komolyan, úgyhogy próbáltam összeszedni magam.

- Akkor jobb ha megyünk - tettem félre az újságot, összepakoltam a cuccom, és indultunk.

Érdekes módon fele annyi idő alatt értünk oda, mint előző nap, ugyanis egyáltalán nem állt meg nézelődni, csak szélsebesen haladt a tó felé.

A tónál nem kellett neki fél perc, lehúzta a pólóját és nadrágját, ami alatt a fürdőnadrágja volt, majd gázolt is be a vízbe. Annyira jó teste volt, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. Én kicsit komótosabban követtem a példáját, és a vízbe is lassabban mentem be, mint ő. Nem tudtam elhinni, hogy neki nem volt hideg, mert nekem mindenem lefagyott az elején, ő meg már derékig bent volt.

- Ne nagyon menj beljebb, arrafelé már hirtelen mélyül - szóltam rá, amikor elérte a sekélyebb víz határát.

- Jó! -kiabálta, és elindult vissza felém. - Ennyire nyúlbéla vagy? - kérdezte, mikor látta, hogy pipiskedve haladok csak a vízben.

- Nem vagyok hozzászokva a hideghez.

- Akkor segítek - kezdte el felém csapkodni a vizet.

- Taemin! - kiabáltam rá, de csak azért sem hagyta abba. - Ezért megfizetsz - értem végre hozzá, és elkapva a karját rántottam magamhoz, így a meztelen felsőteste az enyémnek ütközött. Egy pillanatra megtorpantunk emiatt, majd amikor nem figyelt, hirtelen kirúgtam a lábát, hogy lenyomjam a víz alá, de valahogy mindketten ott kötöttünk ki.

- Majdnem összejött, Choi - köpte ki röhögve a vizet a szájából, majd eltűrte a haját az arcából.

- Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan reagálsz - töröltem le az arcomról a vizet.

- Sokkal jobb kiképzést kaptam, mint te - vágott fel előttem.

- Ch, csak nem akartalak bántani - néztem fintorogva végig rajta, és emiatt történt az, hogy azután majdnem fél órán keresztül próbáltuk lenyomni egymást.

Végül holtfáradtan másztunk ki a partra.

- Nyertem! - könyököltem fel, és néztem rá.

- Ugyan már - fordult ő is oldalra, így teljesen közel került az arca az enyémhez. Nem kaptuk el hirtelen a fejünket, csak némán meredtünk egymásra.

- Meg akarlak csókolni - mondtam ki hangosan, ami abban a pillanatban átfutott az agyamon.

- Minho, megbeszéltük... - kezdett bele, de én elkaptam a tarkóját, és elhallgattattam.

- Nem érdekel - váltam el tőle egy pillanatra, majd fölé másztam, és újra rátapadtam az ajkaira. Egy pillanatig habozott, de végül megadta magát, és végre visszacsókolt, kezével pedig az oldalam cirógatta, amivel teljesen feltüzelt. Tudtam, hogy azt mondta, nem lehet köztünk semmi, de én akartam őt, mindenhogyan. És ezt a pajtikám állapota is a megerősítette, ami a vékony fürdőgatyán keresztül Taeminhez nyomódott.

- Ez nem... jó ötlet - lihegte a száját nyalva.

- Akarlak - kezdtem el a nyakát csókolgatni, majd a kulcscsontját, utána vissza, és heves csókba invitáltam. - Most józan vagy, szóval válaszolj őszintén - kezdtem el mondani, közben a fülét harapdáltam. - Megengeded? - folytattam a játékomat újra lefelé haladva a hasán, egyre több reakciót kiváltva belőle.

- Miért akarod ennyire megnehezíteni a közelgő búcsút?

- Ha csak két hét, hát legyen annyi. Ha csak kaland leszek, legyek az. Ha csak szex, akkor az. Hívd, aminek akarod – mondtam a csillogó szemeibe, de igazából nem így gondoltam, csak azt reméltem, így több esélye lesz, hogy talán velem marad. - Jó, mi? - harapdáltam meg a hófehér, puha bőrét, ujjamat végighúzva az oldalán, amibe beleremegett, ezért újra megismételtem, ugyanazt kiváltva.

- Ne szórakozz velem - ült fel hirtelen, és játszotta végig ugyanazt, amit én vele. Egyszerűen elviselhetetlen kínzás volt, ahogy a nyelvével ingerelte a mellbimbóm, vagy harapdálta őket. Mikor már azt hittem, abbahagyja, kezét végighúzta a felsőtestemen, és nadrágon keresztül megmarkolta a pajtimat, kiváltva belőlem is egy nagy sóhajt, mire egy gonosz vigyor jelent meg az arcán.

- Ezért nagyon... meg leszel büntetve - akadtam el egy pillanatra, amikor keze betévedt a nadrág alá, és már ténylegesen a tagomat masszírozta, teljesen kikészítve.

- Azt hitted, csak fekszem majd alattad és nyögdécselek? Lehet, hogy fordítva lesz? - kérdezte perverz mosollyal.

- Na, azt elfelejtheted, édes - húztam ki a kezét a nadrágomból, és letepertem. - Akkor most mondj búcsút a fenekednek - adtam neki egy csókot, és már meg is szabadítottam az egyetlen ruhadarabtól, ami rajta volt, így feltárult előttem a kis drágasága, aki igencsak az ég felé meredezett.

Taemin kicsit meglepődötten pillantott rám, és várta, hogy mit fogok csinálni, de a reakciójából ítélve arra nem számított, amit tettem. Ugyanis amikor a számba vettem a tagját, olyan erotikus hangot adott ki, hogy már attól elmentem volna.

- Basszus - markolt bele a hajamba, amikor intenzíven elkezdtem mozgatni a fejem, kisebb nyögéseket előidézve nála. Legszívesebben abba sem hagytam volna, de síkosító vagy egyéb helyettesítő cucc hiányában be kellett nyálaznom az ujjam, hogy azért mégse teljesen szárazon kezdjem el a dolgot. Ezután odahelyeztem a fenekéhez, és mielőtt elkezdtem volna behatolni oda, számmal újra kényeztetni kezdtem, hogy eltereljem a figyelmét.

- Minho! - nyögte ki hangosan a nevem.

- Mindjárt - leheltem a makkjára, és a második ujjam is behelyeztem. Ollóztam párat, majd csatlakoztattam a harmadikat is, amire egy kicsit felszisszent, de tűrte. Látszott, hogy nem mostanában feküdt le bárkivel is. - Kezdjük - helyezkedtem el, és lassan, óvatosan kezdtem el egyre beljebb hatolni.

Taemin csak pár grimaszt vágott, de azért elkezdtem csókolgatni, hogy kevésbé fájjon neki. Nem akartam, hogy szenvedjen, miattam ne. -Szólj, ha mehet - vártam egy kicsit, mire kinyitotta a szemét, és finoman lökött egyet a csípőjével.

- Mehet - mosolyodott el. Nekem sem kellett többször mondania, először lassabb, nyugodtabb tempóban kezdtem el mozogni, majd egyre gyorsabban, mélyebbeket lökve. Eszméletlen érzés volt benne lenni, kitölteni őt, és hallani a kéjes nyögéseit, amiket én váltottam ki belőle. - Ha abba... hagyod meg... öllek - mélyesztette körmeit a hátamba, és lányokat megszégyenítő hangokkal élvezte, ahogy ki-be mozogtam.

- Tudod, nekem ez... nem csak... szex - lihegtem, majd ismét kezelésbe vettem a szervét, és mozgatni kezdtem rajta a kezem a csípőmmel azonos ritmusban.

- Choiii! - feszült ívbe a háta, és közben szorított rám, ahogy elélvezett, ezzel nem sokra rá engem is átsegítve a szebb helyekre. Még párat löktem, majd finoman kihúztam magam belőle, és ledőltem mellé a fűbe.

- Nem gondoltam, hogy a kedvenc helyemen fogok lefeküdni veled - próbáltam egyenletesen venni a levegőt, de még mindig nehezen ment. - Minden rendben? - fordultam felé, mikor nem válaszolt. Egy pillanatra azt hittem, baj van, mert csak feküdt a hátán, közben engem nézett. - Megbántad? - kérdeztem, mert nagyon nem úgy viselkedett, mint aki jól érezte volna magát.

- Nem, dehogy, csak ... meglepődtem magamon, hogy ilyen könnyen belementem - ült fel, és eltűrte a haját az arcából.

- Egy kicsit én is - ismertem be.

- Lassan vissza kellene menni - nézett körbe, majd magához vette a ruháit, és öltözni kezdett. Nem akart beszélni róla, számára tényleg csak egy kaland volt az egész. Megtörtént, élvezte, és ennyi volt. Kicsit, sőt nagyon rosszul esett ez nekem, de nem mutathattam ki, hiszen már az elején közölte, hogy csak szex lesz, semmi más. Mégis miben reménykedtem? Hogy megváltozik a döntése, és velem marad, hogy együtt lehessünk? Megint túl naiv voltam.

- Holnap reggel megyünk haza - kezdtem el én is felvenni a ruháim.

- Máris? - nézett hátra a válla felett.

- Igen - bólintottam, majd bepakoltam a táskába a cuccainkat. - Mehetünk - jeleztem, hogy kész vagyok, mire kissé csalódottan indult meg mellettem.

- Minho, aludhatok ma veled? 

- Taemin - sóhajtottam szomorúan. Nem értettem, mi lett velünk. Egész délután jól szórakoztunk, majd szeretkeztünk... azaz szexeltünk egy oltárit, utána pedig teljesen elromlott a hangulat.

- Kérlek - simította meg a kézfejem.

- Legyen - adtam meg magam, habár nem szívesen. Nekem már alapból nehéz volt közömbösen viselkedni vele, az akciónk meg csak rátett egy lapáttal.

Hazaérve Taemin egyből a fürdőbe ment, addig én kiraktam száradni a vizes cuccainkat, majd amikor végzett, én is elmentem tusolni. Mire visszaértem a szobába, már lecuccolt mellém a matracra, és szerintem el is aludt, mert semmit nem reagált az érkezésemre. Óvatosan bemásztam mellé, megtartva egy bizonyos távolságot, mire hirtelen felém fordult, lábát berakta az enyéim közé, és teljesen hozzám bújt.

- Jó éjt - motyogta halkan.

- Neked is - kezdtem el simogatni a buksiját.

Reggel teljesen normálisan viselkedtünk egymással, mintha semmi sem történt volna. Az út nagy részét ismét csendben töltöttük. Otthon lelkesen mesélt el mindent az apjának, aki hálás mosollyal nézett rám.

- Felmentem - intett, és sietett is fel a szobájába.

- Minho, köszönöm, hogy elvitted. Rég nem láttam már így mosolyogni, most boldognak tűnik.

- Én is nagyon örülök, hogy sikerült boldoggá tennem - hajoltam meg egy kicsit, és indultam el a századosom után, de a folyosón már megint üvegcsörömpölést hallottam.

- Taemin! - rontottam be az ajtón, mert féltem, hogy újra inni fog.

- Hm? - fordult hátra a bárpulttól, majd vissza.

- Mit csinálsz? - tudakoltam értetlen arccal, mikor csak azt láttam, hogy egy nagyobb kosárba pakolászta a piákat.

- Igazad volt, ezek nem kellenek már többé - lebegtetett meg egy méregdrága whiskyt, de amikor rápillantott az üvegre, abbahagyta. - Ez marad - fogta meg óvatosabban, majd visszatette a már üres polc közepére.

- Emlék? - mutattam az alkoholra, ami egyedül árválkodott.

- A második évfordulónkra kaptam tőle. Megígértem magamnak tegnap éjjel, hogy túllépek rajta, de azért nem akarom kitörölni az emlékét - lépett el mosolyogva a pulttól.

- Ezt senki sem kérte.

- Szervezzünk minden napra valami programot, amíg itt vagyok, jó? - tért vissza a lelkes gyerek bőrébe.

- Rendben. Amúgy sokat mosolyogsz, mióta elmentünk - jegyeztem meg neki, de nem azért, mert zavart, hanem mert fura volt.

- A tegnapi akciónknak köszönhetően rájöttem, hogy tényleg le kell zárnom a múltam, és újrakezdeni. Szóval ami ma reggel előtt történt, az mind oda tartozik - vetődött rá hasast az ágyára. Mától. Tehát az együtt töltött alkalmunkat is múltnak tartja. Egy futó kalandnak, ami csak arra volt jó neki, hogy továbblépjen Jonghyunon? Nem akartam elfogadni, hogy neki nem jelentett semmi mást az együttlétünk, mint egy sima szexet. Nem tudtam elfogadni.